„Amíg nem jelentkezett nálam hipochondria, el sem tudtam képzelni, mi az. Aztán jött a pánikroham, a depresszió, és rám tört egy furcsa érzés: iszonyatos félelem, hogy biztosan tüdőrákom van. Az interneten persze megtaláltam a tüneteket, egyre több ilyesmit olvastam, szinte mániákusan. Leginkább este, de szinte állandóan ezen kattogott az agyam, úgy éreztem, be fogok csavarodni” – meséli Mónika, aki Thaiföldön élt, búvároktatóként dolgozott, amikor először szembesült a hipochondriával. Akkor persze még nem tudta, mi a valódi baja. Ma már azon kevesek egyike, akik felismerték a problémájukat. „Lelkileg közrejátszott, hogy Thaiföldön nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna. Ott voltam a világ másik végén teljesen egyedül, a kutyám elkapott egy súlyos, egzotikus betegséget, egy hónapig otthon kellett maradnom vele: ki voltam készülve és elszakadt a cérna” – idézi fel hipochondriája kezdetét. „Azt is hozzá kell tenni, hogy a nevelőapukám tüdőrákban halt meg, és a lelkem mélyén bűntudatom lehet, amiért nem vettem elég komolyan a betegségét. Persze ezt azért tudom ilyen pontosan, mert pszichológussal már sokat beszéltem erről.”
A felismerésig azonban a hipochondriával küzdőknek csak kis része jut el. Sok a rejtőző eset, pontos kimutatások, számadatok nincsenek. Tüneteikkel a betegek orvostól orvosig járnak, nem bíznak az egészségügyi ellátásban, minden egyes negatív leletet csak rövid ideig tartanak megnyugtatónak. Ördögi kör ez, amelyben felborul az ember egészségről alkotott képe, és mindent a betegségtől való rettegés határoz meg.
Nem komédia
A leghíresebb képzelt betegek, legyen szó Molière Arganjáról vagy az Agymenők Sheldonjáról, többnyire vígjátéki figurák, a köztünk járó „képzelt betegek” pedig legtöbbször egy lekicsinylő legyintésnél – na persze, már megint valami halálos kór gyötri! – többre nem számíthatnak. A hipochondria bagatellizálása azonban jócskán elfedi, hogy valójában mi is határozza meg orvosilag ezt a betegséget. Merthogy ez is egy betegség, csak éppen nem az a kór, amelynek tüneteit a beteg felfedezni véli magán. „A hipochondriázisban szenvedő páciens nem szimulál és nem hazudik” – szögezi le Lénárd Rita belgyógyász, aki maga is találkozott olyan beteggel, akinek kimutathatatlan és folyton változó betegségei hátterében nem szervi baj, hanem valamilyen pszichológiai, szorongásos rendellenesség állt. „A közbeszédben a mai napig negatív felhangja van, az egészségügyi dokumentációban is volt egy negatív fénye, úri huncutságnak tartották, ez hiba. Ezek a betegek ugyanis érzik a fájdalmat, az adott tünetet, amivel jelentkeznek az orvosnál.”
Felismerve a hipochonder címkében rejlő hátrányos megkülönböztetést, az American Psychiatric Association használaton kívül helyezte a kifejezést; a Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvének (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) legfrissebb, 2015-ös kiadásában immár szomatikus tünetzavarként és betegségszorongásként nevezik a jelenséget, amelynek legfőbb jellemzője a súlyos, indokolatlan félelem valamilyen (halálos) betegségtől. A szorongást az váltja ki, hogy a páciens a különböző testi jelenségeket vagy tüneteket egy súlyos kór jeleként értelmezi, és ezzel kényszeresen foglalkozik. Az észlelt testi jelenségeket az érintett katasztrofizálja, az egészségfogalma beszűkül. „Egy szomatizáló beteg, aki kifejezetten figyel is a testére, nemcsak hogy észre fogja venni a test egyébként normális jelenségeit, hanem az állandó magára figyeléstől olyan alacsonnyá válik a fájdalomküszöbe, hogy fájdalomnak fogja érezni ezeket, például a hétköznapi bélmozgást” – teszi hozzá Purebl György pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének klinikai igazgatóhelyettese. A hipochondriázisban a viselkedés kényszeressé, repetitívvé és ciklikus jellegűvé válik, az érintett folyamatos visszajelzést vár nemcsak az orvosoktól, hanem a családtagoktól, barátoktól, a szűkebb környezetétől. Folyamatosan orvoshoz jár, mert hiába nem mutathatók ki testi bajok, a tüneteit továbbra is érzi, a negatív leletek is csak rövid távú megnyugvást hoznak. Mindez pluszterheket ró az egészségügyi ellátórendszerre, de természetesen magára a betegre is. Kóros betegségszorongásról akkor beszélhetünk, ha az említett jelenségek, amelyek gyakran pánikrohamokkal és depresszióval társulnak, hat hónapnál tovább fennállnak, és akadályozzák az életmenetet. Általában 20–30 éves korban jelentkezik először, a férfiakat és nőket nagyjából egyenlő arányban érinti, és semmi esetre sem nevezhető úri huncutságnak, mint azt a régi korok – sokszor akár orvosi – előítéletei beállították: a betegség nem válogat társadalmi osztályok között.
„A hipochondria és a szomatizáció két külön dolog” – mutat rá Purebl György. „Bár van átfedés, és a diagnosztikai rendszerek nem is tesznek nagy különbséget a kettő között, de míg a szomatizáló beteg testi panaszokkal keresi fel az orvost – fájdalommal, funkciózavarral –, addig a hipochondriázis esetében a páciens pszichés tünetektől, elsősorban a szorongástól szenved. A szomatizáció hátterében általában egy korábbi betegség áll, amelynek a tünete fennmaradt, de belgyógyászati elváltozást már nem lehet kimutatni. Azt látni, hogy a pszichológiai tényezők vagy a stressz sokkal jobban befolyásolják. A hipochondriás beteg ettől különbözik: elsősorban retteg attól, hogy valami súlyos, életet veszélyeztető betegsége van. A következmény ugyanaz: a beteg nagyon sokat jár orvoshoz, és egyre elégedetlenebb, reménytelenebb helyzetben érzi magát. A szomatizációban mindig ugyanaz a panasz, míg a hipochondriában mindig mástól szenved: az egyik héten talál egy foltot, és azt hiszi, bőrrákos, a másik héten tüdőrákot vél felfedezni magán.” A szakirodalom szerint ez a fajta zavar inkább tanult viselkedés, de ha valaki nehezebben birkózik meg a stresszel, depresszióra, pesszimizmusra hajlamos, akkor is nagyobb valószínűséggel alakulhat ki hipochondria. „Hajlamosíthat az is, ha valami súlyos vagy ritka betegségünk volt a múltunkban, vagy ilyet láttunk, éltünk át a közvetlen környezetünkben. Persze ez tényleg bárkivel megtörténhet, csak sokkal kevesebb az esélye, mint azt a hipochondriás gondolja. Illetve van egy kisebb része a betegeknek, akiknél az egész mögött súlyos gyerekkori trauma vagy korábbi pszichológiai történés van” – teszi hozzá a pszichiáter.
Van-e kisujjrák?
Ideális esetben, ha az orvos – általában a háziorvos vagy a belgyógyász – felismeri a hipochondriát, pszichoterápiát ajánlhat, a helyzetet azonban nehezíti, hogy a beteg hajlamos azt hinni, lenézik, bagatellizálják a panaszát, ha pszichológiai okokat látnak a hátterében. Olyan orvos–beteg kommunikáció kell – hangsúlyozza Purebl György és Lénárd Rita is –, amelyben a betegnek tudnia kell, hogy az orvos elhiszi és elfogadja, hogy valósan szenved. Ki kell zárni a testi bajokat, de újabb vizsgálatokat, pusztán azért, hogy a beteg megnyugodjon, nem szabad végezni, mert az csak erősíti a szorongást. A további szakorvosi feladat ezután már a pszichiáteré vagy klinikai pszichológusé. A megfelelő kezelés a kognitív viselkedésterápia lehet, amelynek éppen az a célja, hogy tudatosítsa a betegben azokat a tényezőket, amelyek a zavart okozzák. De idáig nem könnyű eljutni.
„Eddig kb. öt halálos betegséget képzeltem be magamnak, és most itt a hatodik” – írja egy hipochondereknek szóló Facebook-csoport tagja. A leggyakoribb félelmek, amelyek a szorongás középpontjában állhatnak, az olyan súlyos betegségek, mint a szívinfarktus vagy az agyvérzés, és – árulja el a belgyógyász – a médiában aktuálisan „divatos”, sokat emlegetett kórok. Mint például néhány éve a Lyme-kór, vagy manapság ilyenek a különböző ételérzékenységek.
A legtöbb félelem azonban a rákos megbetegedésekhez kapcsolódik, ezt Mónika tapasztalatai is megerősítik. Mint meséli, először tüdőrákosnak hitte magát, majd amikor Thaiföldön kivizsgáltatta magát, és semmit nem találtak, úgy gondolta, ez csak azért van, mert a thai egészségügy nem elég jó. Hazajött Magyarországra, de itt sem találtak nála semmi problémát. A következő két hétben a mellráktól kezdett félni: a leletek ekkor is negatívak lettek. „De egyik orvosban sem bíztam, mindig kitaláltam, hogy egyik ezért nem vizsgált ki jól, a másik azért” – teszi hozzá. Egy hosszabb nyugodt szakasz után a pánikroham Horvátországban érte utol, és ez már a munkavégzésben is akadályozta. „Ezután Németországba költöztem, ott pedig hirtelen helyreállt az életem: megismertem a férjemet, az anyagi helyzetünk is jó volt. Mégis, érdekes módon ekkor jött elő nagyon erősen a hipochondria. Többször volt pánikrohamom, de ezt megtanultam kezelni. Ha fájt a kisujjam, már nézegettem, hogy van-e kisujjrák. Az internet rendkívül rossz hatással volt rám… Éreztem, hogy valamit lépni kell. Sokat beszélgettünk erről a férjemmel, akinek fiatalkorában volt ilyen problémája, így át tudta érezni, támogatott, ahogy a testvéreim is. Felkerestem egy pszichológust, öt hónapig heti rendszerességgel beszélgettem vele, ez nagyon sokat segített. Most már tudatosan próbálok nem figyelni a tünetekre, nem is jön elő. Nagyon ritkán esténként még előfordul kicsit ez a nyomasztó érzés, de elalszom, tudok vele élni” – meséli Mónika, aki abban a Facebook-csoportban, ahol – megfelelő betegszervezet híján – a magukat hipochondernek érzők megosztják a panaszaikat, mindenkinek azt ajánlja, hogy forduljon pszichiáterhez. „Nagyon sokan szenvednek ezzel a csoportban. Bár jó, hogy ott beszélhetnek erről, és az azonnali megnyugtatás, visszajelzés a többiektől egy rövid ideig segít, de nem megoldás. Viszont sokan nem mennek el szakemberhez, mert Magyarországon ez még mindig nem elfogadott: sokan anyagilag sem engedhetik meg maguknak, vagy azt gondolják, hogy oda csak bolondok járnak. Pedig Nyugaton ez teljesen bevett, például vezető beosztású emberek is eljárnak, mert sok a nyomás, és segít, ha ki lehet beszélni szakemberrel.”
Háziorvos, aki nincs
A kezdő lépés persze nem a pszichoterápia. Az első szűrőnek a háziorvosnak kellene lennie, de ez sok esetben kiesik – mondja Lénárd Rita. – Régen a háziorvos ismerte a családot, a gyerekeket, az unokákat, követte a kórtörténetet, de ez ma ritkán van így. Pillanatnyilag 327 körzet áll tartósan üresen, tehát nincs háziorvos; de ha van, akkor sincs ideje, kapacitása nagyon alapos előzményfelvételt csinálni. Szakorvosként kicsit több időm jut a vizsgálatra, ez kell is, mert amikor nálam először megjelenik a beteg, teljesen ismeretlen számomra. Pedig fontos lenne, hogy a panaszokon kívül kiderüljön, hogy volt-e előzmény, hasonló megbetegedés vagy lelki érintettség, konfliktushelyzet a páciens környezetében.”
A kivizsgálás nem elhagyható, akkor sem, ha az orvos esetleg gyanakszik, hogy nem testi gond van a háttérben. „Sok betegség van – mondja a belgyógyász –, ahol a beteg panasza döntő lehet, ezt ő érzi, tehát ezeket első közelítésben mindig komolyan kell venni. Addig nem lehet kimondani valakire, hogy hipochonder, pánikbeteg, hogy szomatizál, hogy stressz van a háttérben, amíg nem zártuk ki teljesen a szervi elváltozást. Ez a legnagyobb nehézség. A szívinfarktus tünetei jó példák, ezeket a betegek nagyon jól ismerik – egy idő után akár meg is tanulják –, hallani a tévében, hogyha nyom a mellkasa stb., akkor forduljon orvoshoz. El is kerül a beteg szakorvosi vizsgálatra, de egy EKG-ból nem lehet megmondani, hogy nincs baj, további vizsgálatokat kell elvégezni. Azonban ezt nem lehet és nem is szabad vég nélkül tenni. A kockázat felmérésével a panaszok és tünetek alapján, személyre szabottan kell meghatározni a szükséges és elégséges vizsgálatsort.”
A „hipochonderek” sokszor megkapják, hogy pluszterheket rónak az egészségügyi rendszerre, de ahogy az elmondottakból is látszik, ez a pluszteher nem feltétlenül a szakorvosi ellátásra vonatkozik, hiszen a kivizsgálások minden esetben szükségesek a szomatizáció vagy a hipochondriázis kimutatásához. „Vannak olyan pontjai a rendszernek, ahol ez a jelenség kilöki a mutatót: ilyen pl. a háziorvosi és a sürgősségi betegellátás. Egy nagyon zsúfolt sürgősségin 70–150 beteg is megfordul 24 óra alatt. Ha ezek közt sok a hipochondriás eset, az sok szempontból teher: nemcsak anyagilag, de az ellátóknak is nehézséget okoz. Mindegyikünk azt szereti, ha sikerélménye van, ha tud segíteni, és ha egy ilyen beteg bekerül, akkor csak annyit tudunk leírni, hogy épp nincs semmi olyan baja, ami miatt kórházi kezelés kellene” – magyarázza Lénárd Rita.
Nem csak háziorvosból van kevés, ingyenesen pszichoterápiás kezeléshez is nehéz hozzájutni. „Ha végre rászánja magát a beteg a pszichoterápiára, ami sokszor évekig tart, akkor sincs hova menni, mert kevés a pszichoterápia, kevés a szakember és még kevesebb az olyan szakember, aki ezt a viszonylag nehezebb területet felvállalja. Így persze nem könnyű, kicsi a lehetőségek száma, ahová küldeni lehet a pácienst, és hamar túlterhelődnek az ingyenes, pici műhelyek” – sorolja Purebl György. Szerencsére azonban néhány hely kitartóan működik, ilyenek például a Tündérhegy, a Thalassa Ház, a Semmelweis Egyetem szakrendelői vagy vidéki kórházak egy-egy osztálya, például Debrecenben és Miskolcon.
A pszichoterápiához való hozzásegítéshez rendkívül fontos lenne, hogy a szakorvosoknak megfelelő pszichológiai eszközei legyenek az eredményes kommunikációhoz a beteggel – emeli ki Purebl. „Már a vizsgálatok legelején arra kellene szocializálni a beteget, hogy az ilyen típusú tünetek oka leggyakrabban a stressz lehet. Komolyan kell venni, el kell mondani: jó, hogy eljött, és kivizsgáljuk, mert szervi baj is lehet a háttérben, de reméljük, és nagyobb esély van rá, hogy nem az lesz. Azért a stressz szót használjuk, mert ez a legelfogadhatóbb magyarázat egy laikus számára. Ha azt mondjuk, hogy nagyobb valószínűséggel pszichológiai problémája van, azt sokan sértőnek érzik. A bizalom másként határozódik meg ezzel a kommunikációs mozdulattal.”
Mint egy nyelvtanfolyam
A terápia módja, a csoportos vagy egyéni kezelés az egyéntől és a probléma súlyosságától függ. „Első lépésként megpróbálunk a beteggel egy naplót vezettetni – ismerteti Purebl György –, így segíthetünk, hogy a nagyon szubjektív tünetek objektivizálódjanak, hogy lássa a beteg a kapcsolatot a tünetek és a vele történtek között. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy tréninget, mint egy intenzív nyelvtanfolyamot. A beteg eszközöket tanul meg a gondolatainak, érzelmeinek kezeléséhez. A terápia nagy része otthon zajlik: a naplót otthon vezeti a beteg, vannak viselkedéses kísérletek, gyakorlatok; a terápián ezeket megbeszéljük. Például gyakori, hogy a betegek az interneten diagnosztizálják magukat, ezt is felhasználjuk: megkérjük, hogy ne csak arra keressen rá, hogy tüdőrák, hanem arra is, hogy szorongás vagy hipochondria. A betegek pedig értelmes emberek, magukra ismernek.”
A legjobb persze az lenne, ha már a szomatizáció kialakulásának legelején az orvos megfelelő módon felkészítené a beteget, hogy vigyázzon, nehogy akkor is érezze a tüneteket, ha már nincs panasza. A megelőző hozzáállást most már tantárgy keretében is tanítják minden orvosjelöltnek: „Fontos, hogy tudatosítsuk már a legelején a beteggel, hogy ne csak erre figyeljen, élje az életét, mert a passzivitás nagyon rossz, és ez az egyik legfontosabb tényező, ami ráteheti erre az önrontó körre” – figyelmeztet a pszichiáter.
Összegyűjtöttük, hova lehet fordulni, ha baj van. A TB támogatottan elérhető helyek listáját megtalálja itt:
„Nem szimulál és nem hazudik": a hipochondria
A kiút a pszichoterápia lehet, de kevés az ingyenesen elérhető lehetőség. Összegyűjtöttük, hova lehet fordulni, ha baj van. Ha valaki egyre-másra súlyos betegségeket diagnosztizál önmagán, könnyen megkaphatja, hogy hipochonder. Van ebben lenézés, korholás, de előítélet is, miszerint az ilyen, orvostól orvosig rohangáló embernek valójában semmi baja.
