Magyar Narancs: Az európai populista pártok ma is előszeretettel kampányolnak a halálbüntetés visszaállítása mellett. Hallottuk már Orbán Viktort és Lech Kaczynski azóta elhunyt lengyel elnököt is ezt pedzegetni. De mit jelentene egy országnak a halálbüntetés visszaállítása? Visszalépne ezzel egy korábbi fejlettségi szintre?
David Garland: Nem hiszem, hogy egy ország fejlettsége összefüggne azzal, hogy alkalmaz-e halálbüntetést. Egyes államok az USA-ban egyszer eltörölték, majd újra bevezették, de ettől nem lettek kevésbé fejlettek. Európában ez egy szimbolikus és átpolitizált kérdés: nem a bűnüldözésről szól, hanem egy politikai álláspont. A halálbüntetés visszaállítása jelentheti azt, hogy valaki nem fogadja el az egyesült Európát, hogy konzervatív vagy jobboldali érzületű, esetleg meglovagol bizonyos populista érzületeket. De a halálbüntetés visszaállítása leginkább szimbolikus gesztus, hiszen még azok az országok sem alkalmazzák túl gyakran, ahol érvényben van.
MN: Hogyan néz ez ki az Egyesült Államokban?
DG: Évente 13-14 ezer gyilkosság történik, de csak 70 vagy 80 embert ítélnek halálra. A gyilkosságok 99 százalékáért nem jár halálbüntetés. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy van pár szerencsétlen, akit véletlenszerűen vagy épp faji alapú megkülönböztetés miatt halálra ítélnek. Elég nehéz különbséget tenni a gyilkosságok között. Jogilag például nincs erre lehetőség. Nem lehet törvénybe foglalni, hogy melyik gyilkosság a kegyetlenebb: ezt majd az ügyész, a bíró - vagy az Egyesült Államokban az esküdtszék - dönti el. Hogy mi alapján, az eléggé véletlenszerű.
MN: Ezt érti a halálbüntetés aranystandard rendszere alatt?
DG: Elmagyarázom. Az Egyesült Államokban 32 állam és a szövetségi kormányzat törvénykönyve tartalmazza a halálbüntetést. A 90-es években, valamint a 2000-es évek elején a politikusok sokat vitáztak a halálbüntetésről, fenyegetőztek, hogy alkalmazni fogják, sokakat halálra is ítéltek akkor, de a kivégzésre csak ritkán került sor. A halálbüntetés ma a leggyakrabban úgy néz ki, hogy valakit halálra ítélnek, majd 10-15, esetleg 20 év múlva, számos fellebbezés és bírósági felülvizsgálat után az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatják. A halálbüntetés tehát leginkább vita és diskurzus formájában létezik, amit senki nem venne komolyan, ha nem hajtanák végre évi negyven-ötven elítélten. Ezt főleg Texasban és más déli államokban teszik. A halálbüntetés mint valuta ennek a pár kivégzésnek köszönheti a hitelét, különben csak üres beszéd lenne.
MN: Ez úgy hangzik, mint valami jogilag kikényszerített orosz rulett.
| ||
DG: Ez elég jó leírása a helyzetnek. A kevés valóban halálra ítélt azok közül kerül ki, aki inkompetens ügyvédet kapott. Tipikusan fekete, aki fehért ölt. A legszerencsétlenebbek egyben a legmarginalizáltabb közösségekből is jönnek. De még ezután is kérdés, hogy mennyire van szerencséjük a fellebbezés vagy a legfelsőbb bírósági felülvizsgálat idején. A szerencsén múlik például, hogy találnak-e olyan ügyvédet, aki ingyen dolgozna nekik. Sokan találnak, és akkor nagy eséllyel megússzák a kivégzést. Az Egyesült Államokban mindenkinek joga van ügyvédhez, de ez az ügyvéd nem feltétlenül jó ügyvéd. Sok déli államban olcsó, fiatal, tapasztalatlan ügyvédeket rendelnek ki a vádlott mellé, aki rossz munkát végez, ezért aztán a védencét halálra ítélik. Aztán lehúz tíz évet a siralomházban, és esetleg jön egy tapasztaltabb védő, aki ingyen elvállalja az ügyét, fellebbez vagy a legfelsőbb bíróság előtt védi meg kliense igazát, és sikerrel jár. Szerencse kérdése.
MN: Mit mondanak a statisztikák? Mennyi feketét és latin-amerikait végeznek ki?
DG: Az Egyesült Államokban a kivégzettek és a siralomházban lévők közel fele színes bőrű. Ez nem sokban különbözik attól, hogyan oszlanak el a gyilkosok a társadalomban. Ám ha megnézzük azt, hogy kit öltek meg, más lesz a helyzet: a társadalomban a legtöbb áldozat fekete, ennek ellenére a siralomházban főként olyanokat találunk, akik fehér embert öltek.
MN: Ez esetben nem lehetne amellett érvelni, hogy ez a gyakorlat rasszista, és megsérti az alkotmány 14. kiegészítését?
DG: A híres, 1987-es McCleskey vs. Georgia perben a felperes bebizonyította, hogy Georgia államban a feketéket 11-szer akkora eséllyel ítélték halálra, mint a fehéreket. De hiába volt jó az adatgyűjtés, nem fogadták el az érvelését, hiszen nem tudta bebizonyítani, hogy a bíró vagy az ügyész akaratlagosan hozott rasszista vagy diszkriminatív döntést. Nehéz is lenne bizonyítani, hisz az ember általában nem vállalja fel, hogy rasszista.
MN: És ha valaki egy adott bíróról kimutatja, hogy sokszor hoz rasszista indíttatású döntést?
DG: A bíróknak nincs annyi ügyük, hogy ezt meg lehessen tenni. Van ugyanakkor pár állam, például Észak-Karolina, amelynek vannak faji igazságszolgáltatási törvényei: ezek alapján vizsgálni lehet a döntések mintázatát, és ha arányaiban sok feketét ítélnek el, akkor meg lehet támadni a döntéseket. A legfelsőbb bíróság a 70-es években tervezte, hogy átfogóan, országszerte alkalmazza ezt a szabályt, de nem lett belőle semmi.
MN: Van valamifajta általános szabály arra, hogy milyen bűnökért kellene halálbüntetésnek járnia?
DG: Történelmi távlatból azt látjuk, hogy három-négyszáz évvel ezelőttig bármilyen bűncselekményért járhatott halálos ítélet: erőszakos, ingatlan elleni, vallásos vagy épp morális bűncselekményekért is. Idővel viszont egyre szigorodott ez a szabály, és szűkebbé vált azon bűncselekmények köre, amelyekre kiszabható lett a halálbüntetés. Mígnem eljutottunk odáig, hogy csak a legsúlyosabb gyilkosságok miatt szabják ki. Ezt látjuk a legtöbb nyugati országban.
MN: Egy előadásában azt mondta, Foucault-n keresztül nem lehet megérteni a mai halálbüntetést.
DG: Michel Foucault Felügyelet és büntetés c. könyve azt írja le, hogyan használták és milyen szimbolikája volt a halálbüntetésnek a 18. századi Franciaországban. Ő a szuverén, abszolutista uralkodót helyezte középpontba, aki arra használta az erőszakot, hogy megmutassa, mennyire erős és fenséges. A halálbüntetés ilyen használata a mai társadalmakban már nem szokás. Már Franciaországban sem volt az a 70-es években: még használták a guillotine-t, de már nem nyilvánosan, és a kivégzéseket hosszú jogi procedúra előzte meg. Persze vannak még elszórtan terrorista rezsimek a világon, amelyek így alkalmazzák az erőszakot. Nem sokkal ezelőttig Irán is ilyen volt.
MN: Bár kimutatták, hogy a halálbüntetés nem tartja vissza az elkövetőket, a közvélemény hajlamos pártolni a halálbüntetést. Az Egyesült Államokban egyes számítások szerint 60 százalék fölötti a támogatók aránya.
| ||
DG: Nagyon óvatosnak kell lenni az ilyen közvélemény-kutatásokkal. Igen, arra a felületes kérdésre, hogy "támogatja-e a halálbüntetést?", az emberek igent mondanak, de ha például hozzáteszi azt a választást is, hogy az elkövető ténylegesen letöltendő életfogytiglant is kaphatna, és kártérítést is kell fizetne az áldozat hozzátartozóinak, akkor az emberek talán inkább ezt az utóbbit választanák. Amúgy is keveset tudnak arról, hogyan működik a halálbüntetés rendszere. Kevesen értik meg, hogy a halálbüntetés nem járhat automatikusan minden gyilkosnak, hiszen évi 14 ezer ember kivégzése felérne egy népirtással.
MN: A politikai kampányokban milyen szerepet játszik ez manapság?
DG: A 80-as, 90-es években fontos politikai kérdés volt. A republikánusok gyakran kampányoltak a halálbüntetés szükségességével, de néha a demokraták is beszálltak, hiszen ez azt üzente: keményen bánnak el a bűnözőkkel. De az elmúlt 10-15 évben a téma veszített a fontosságából, részben azért, mert a gyilkosságok száma is csökken. Elég nehéz a halálbüntetés mellett érvelni, ha azt látjuk, hogy nemcsak a kivégzések száma csökken, de a gyilkosságoké is. Már nincs is olyan mozgalom, amely felkarolná az ügyet - pár aktivista kampányol az interneten, vagy néha ír egy véleménycikket. A politikában is megmozdult valami: míg 1970 és 2007 között egyetlen állam sem törölte el a halálbüntetést, 2007 óta ezt öt is megtette: New Jersey, Új-Mexikó, Maryland, Connecticut és Illinois. Ez már trend, egyre többen törlik el, főleg azok az államok, ahol van ugyan halálbüntetés, de évek óta nem végeztek ki senkit.
MN: Demokrata vezetésű államokban is előfordulhat, hogy a többség támogatja a halálbüntetést?
DG: Az előbb említett államok liberális irányultságúak, bár vezetésük vegyes: az amerikai politikában gyakori, hogy a kormányzót más párt adja, mint a szenátus többségét. Nem állíthatjuk, hogy csak a republikánusok akarják megtartani, a demokraták meg egyöntetűen ellene vannak.
MN: Az Egyesült Államokban 1972-ben eltörölték a halálbüntetést, majd négy év múlva visszaállították...
DG: Ez valóban magyarázatra szorul. 1972-ben a legfelsőbb bíróság számos ügyet megvizsgálva arra jutott, hogy gyakran jogszerűtlenül, a tisztességes eljárást nem szavatolva, kegyetlen módon alkalmazzák a halálbüntetést, ami így sérti a Bill of Rights-t (az alapjogokat szavatoló alkotmánykiegészítéseket - a szerk.). Abban az évben a híres Furman vs. Georgia ügyben a legfelsőbb bíróság hatályon kívül helyezte az összes halálbüntetési törvényt. Ezt követően 35 állam új törvényeket hozott, amelyek már sokkal több biztosítékot tartalmaztak: garanciákat adtak a tisztességes eljárásra, és szűkítették azon bűncselekmények körét, amelyekért halálbüntetés járhat. A legfelsőbb bíróság pedig 1976-ban úgy döntött, hogy ezek a törvények most már jórészt elfogadhatók. Ugyanakkor a legfelsőbb bíróság az elmúlt évtizedekben is szűkítette a halálbüntetés alkalmazhatósági körét: így például kiesnek hatálya alól a fiatalkorúak és a mentálisan sérült személyek. Már nemi erőszakért sem végezhetnek ki olyan embert, aki nem gyilkolt.
MN: Az fel sem merült, hogy egyáltalán ne állítsák vissza?
DG: 1976-ban a gyilkossági ráta rohamosan nőtt az Egyesült Államokban. A 70-es években rengeteg zavargás volt, súlyosbodott az utcai bűnözés, és a politikai közép Kennedy és Johnson liberalizmusától Nixon, majd Reagan konzervativizmusa felé mozdult. Akkoriban fontosnak érezték, hogy keményen bánjanak a bűnözőkkel, nehéz lett volna bármelyik államnak is eltörölnie a halálbüntetést. Más fejlett országokhoz képest az Egyesült Államokban nagyon magas a bűnözési ráta, főleg ha a lőfegyveres gyilkosságok számát nézzük. A 70-es években a gyilkossági ráta 6-7-szerese volt az európainak, és ma is 4-5-ször magasabb.
MN: Az elnöknek lenne arra lehetősége, hogy eltörölje a halálbüntetést?
DG: A szövetségi kormány nem törölheti el az egész országban a halálbüntetést, erről a kérdésről az ötven állam maga dönt. De valószínű, hogy a trend folytatódni fog, és újabb államok úgy döntenek, hogy értelmetlen és drága a halálbüntetés intézményének fenntartása, főleg ha már nem is használják. Szerintem ha eljutunk 25-26 államhoz (ami az államok fele), a legfelsőbb bíróság újravizsgálja a kérdést, és úgy fog dönteni, hogy a halálbüntetés túl problémás, és az országnak csak egy bizonyos részén alkalmazzák, ezért el kell törölni. Ez megtörténhet 10-15 év múlva. Megvizsgálják mindazokat a pereket, amelyekben ártatlanokat ítéltek halálra, megfontolják a faji megkülönböztetés kérdését is, és arra fognak jutni, hogy nehéz a halálbüntetést összeegyeztetni a jogállammal.
MN: A halálbüntetés pártolói gyakran hivatkoznak arra, hogy eltörlése sértené nemzeti vagy vallási identitásukat. Tekinthetjük-e a halálbüntetést az identitás fontos részének?
DG: Bármit megtehetünk az identitás szimbólumává. Nem kizárt, hogy egyes csoportok a nemzeti karakterük részeként értelmezik a halálbüntetést, de a büntetés alkalmazása ezt nem támasztja alá. Ha a vallást nézzük, azt látjuk, hogy a keresztény egyházak jó része egyértelműen ellenzi a halálbüntetést, még a katolikus egyház is, holott korábban évszázadokig támogatta. De voltak olyan politikai helyzetek, amelyekben bizonyos csoportok értékkészletük fontos részeként tekintettek rá. Például 1972-ben, amikor átmenetileg eltörölték a halálbüntetést, egyes déli politikusok felhördültek: ha a legfelsőbb bíróság a faji szegregáció és más régimódi törvények után elveszi tőlük a halálbüntetést is, azzal a déli identitásukat támadja, ami vallásos, tradicionális, és kötődik a halálbüntetéshez. Nagyon nem tetszett nekik, hogy egy liberális intézmény a fővárosból be akar avatkozni az ügyeikbe. Hasonló történt Jamaicában: Jamaica a Brit Nemzetközösség része, ezért a Lordok Háza arra utasíthatta a jamaicai igazságszolgáltatást, hogy mentse fel a halálos ítélet alól az öt évnél hosszabb ideje a kivégzésre váró elítélteket, mivel ez a gyakorlat a britek szemében kegyetlen és embertelen volt. Jamaica meg azt válaszolta, hogy a halálbüntetés a nemzeti identitásuk része, ezért úgy használhatják, ahogy akarják. Szerintem ezzel akartak visszavágni az egykori gyarmatosítóknak. Néhány európai ország esetében pedig az Európai Unióval szembeni elégedetlenség lehet az oka annak, hogy egyesek halálbüntetést emlegetnek, hiszen sok országnak az uniós vagy Európa Tanács-tagság miatt kellett lemondania róla. Egyfajta nacionalizmus kifejeződése ez, ami rezonál a közérzülettel, az általános dühvel. Nagyon résen kell lenni, ha a politikusok a halálbüntetés szükségességéről beszélnek, hiszen legtöbben nem igazságszolgáltatási indokkal hozzák fel. Nincs olyan szakértő, aki azt mondaná, hogy a halálbüntetés alkalmas bűnmegelőzésre.
MN: Van bármiféle tudományos érv, ami a halálbüntetés mellett szólhatna?
DG: Azt mondanám, hogy az egyetlen hiteles érv az lehet, ha azt mondjuk: bizonyos bűncselekmények annyira súlyosak, hogy azokra csak a halálbüntetés lehet megfelelő válasz. Ez olyan érv, ami nem tapasztalaton, hanem morális intuíción alapul. Más érv nemigen jöhet szóba, hiszen tudjuk, hogy a tényleges életfogytiglan jobban visszatartja a lehetséges elkövetőket, hogy az áldozatok családtagjainak nem ad megnyugvást, gyakran inkább felzaklatja őket a kivégzés, a társadalomtól pedig ugyanúgy távol tartja őket a börtön, mint a halálbüntetés. Másrészt a morális érv se feltétlenül állja meg a helyét. Sokan azt mondják: ha valaki elvette másnak az életét, akkor vegyék el az övét is. Csak éppen ma már sok társadalomban azt gondolják, az élet elvétele ugyanúgy jelentheti azt is, hogy egy életen át elzárják a társadalomtól. Egyes társadalmakban a gyilkosokat halálra kövezték, felakasztották, megfojtották, felnégyelték, máglyán elégették. A civilizált, liberális, humánus Európában már jó ideje nem hisznek abban, hogy ezt kéne tenni. Ez azt jelenti, hogy az a morális intuíció, amely egy bizonyos bűnt egy bizonyos büntetéshez köt, idővel változik. Ráadásul a morális ítéletnél, amikor a helyes cselekedetet próbáljuk megtalálni, tekintetbe kell venni azokat a nehézségeket, amelyekkel a büntetés alkalmazása járhat. Történhetnek hibák, kivégezhetnek ártatlanokat, vagy alkalmazhatják a büntetést diszkriminatív módon. Ma a büntetőjogban és a politikában is értéknek tekintjük az emberi életet, az államot pedig korlátozni szeretnénk abban a képességében, hogy gyilkolhasson. Éppen ezért a halálbüntetés mellett érvelés bajosan nevezhető meggyőzőnek.
NévjegyDavid Garland jogász és szociológus, 1997 óta tanít a New York University jogi programján. Korábban az Edinburghi Egyetem kriminológusprofesszora volt, vendégoktató Stanfordban és a Berkeleyn. Nevéhez fűződik a Punishment and Society c. folyóirat alapítása. Főbb kutatási területe: a halálbüntetés Amerikában, a büntető és bűnüldöző intézmények működése, a kriminológiai tudás története, a jóléti állam, valamint Michel Foucault munkássága. |
