James D. Watson azon ritka tudósok közé tartozik, akiknek nevét a szélesebb, laikus közvélemény is jól ismeri: kollégájával, a három éve elhunyt Crickkel együtt térképezték fel a genetikai örökítőanyag, a DNS kettős spirál szerkezetét, s együtt is kaptak ezért orvosi Nobel-díjat 1962-ben. Watson mostanság egészen más kijelentésekkel véteti magát észre - igaz, e második, kétesebb világhírhez eredményesen járult hozzá volt kolléganője, bizonyos Charlotte Hunt-Grubbe, aki Watson-citátumokból összeállított elegáns idézetcsokorral lepte meg a Sunday Times Magazine olvasóit. A részben már olvasóink által is megismert aranyköpések (Egy hét, Magyar Narancs, 2007. október 25.) egyikében arról értekezik a neves tudós, hogy egész szociálpolitikánk azon alapszik, hogy az ő intelligenciájuk (mármint az afroamerikaiaké) azonos a miénkkel, ámde ezt minden mérés cáfolja, továbbá hiába reménykedünk abban, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, hiszen bárki, akinek volt már dolga fekete alkalmazottal, megmondhatja: hiszen ez nem igaz. Mindebből persze botrány kerekedett, s a prof. ugyan visszakozott, de meglehetősen hiteltelenül: egyrészt érezhető volt, hogy ezúttal ami a szívén, az a száján, másrészt újabb keletű kijelentései nagyfokú koherenciát mutattak a korábbiakkal. Watson már ezt megelőzően sem rejtette véka alá, hogy vonzódik a humán fajnemesítés, az eugenika nemes hagyományaihoz: többször nyilatkozott arról is, hogy a butaság genetikai mérnöki eszközökkel kiküszöbölhető, mi több, az emberiség sík hülye alsó decilisét ily módon sikerrel lehetne gyógyítani.
A téma más vetülete is felkeltette a "reneszánsz" tudós érdeklődését: egy 2000-es előadása során kifejtette, hogy a sötétebb bőrű emberek libidója tendenciózusan erősebb, s ennek oka, hogy a pigmentációért felelős melanin felerősíti a szexuális késztetést. Ezért vannak önöknek latin szeretőik - fordult hallgatóságához, majd humorát is megcsillantva hozzátette: még senki sem hallott angol szeretőről, csak angol betegről.
Watson nézetei korántsem elszigeteltek, mi több, beilleszkednek egy olyan tudományos (a kritikusok szerint csupán kvázitudományos) diskurzusba, melynek résztvevői részben maguk is elismert tudósok, igaz, többnyire nem a biológus-genetikus szakmából. A watsoni vélekedés, mely a bőrszín, a szexuális kapacitás és az intelligencia közötti fordított korrelációt sejteti, valóságos közhely ebben a körben - Philip Rushton, a pszichológusból lett önjelölt fajkutató és sztárszerző a Rolling Stone-nak adott interjújában sokkal nyersebben fogalmazott: "Több agy vagy több pénisz. Mindened nem lehet egyszerre."
A faji eredet és az intelligencia kapcsolatát a leghatásosabban a publicista-író Charles Murray és a harvardi pszichológusprofesszor Richard Herrstein 1994-es könyve, a Haranggörbe (The Bell Curve) hirdette: a szerzőpáros szerint a fajok között igenis konkrét hierarchia állítható fel a kognitív képességek alapján, ezek mérésére pedig a legalkalmasabb az IQ-teszt. Számos összehasonlító vizsgálat alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a feketék intelligenciahányadosa átlagban 16 ponttal alacsonyabb a fehérekénél, de még ez utóbbiakat is megelőzik a kelet-ázsiaiak (kínaiak, japánok, koreaiak) - a legnagyobb átlagpontszámmal pedig az európai származású askenázi zsidók állnak, míg a skála túlpontján a latin-amerikaiak alig valamivel előzik meg az afrikai származásúakat. Az amúgy a kezüket tördelő, megállapításaikat "ez van, nincs mit csinálni" attitűddel tálaló szerzők nem álltak meg ezen a ponton: leszögezték, hogy a különbségek nagyrészt genetikai (s nem környezeti) eredetűek, s ebből le kell vonni a megfelelő konzekvenciákat - mind a bevándorlási, mind a szociálpolitika területén. Mondanunk sem kell, a szerzők ezek után kaptak hideget-meleget a fejükre, ám teljes mértékben nem sikerült rájuk húzni a vizes lepedőt. Jellemző módon a kritikusok egy része nem is foglalkozott a könyv érdemi megállapításaival, csupán leszögezte: az emberek egyenlősége morális axióma és nem pszichológiai felmérések függvénye, mások kinyilvánították, hogy az efféle hasznos fikciók fenntartása hasznosabb, mint az igazság. Eme intellektuálisan nem túl bátor ellenérvekkel szemben volt, aki vette a bátorságot, és kimutatta, milyen tendenciózus forrásokból dolgoztak a szerzők, akik művük megírásához korántsem elfogulatlan neoeugenikai elkötelezettségű kutatók (mint a már említett Rushton) kutatásait is felhasználták. Mások az IQ-tesztek összehasonlító vizsgálatokra való alkalmatlanságát vélelmezték - azt állítva, hogy a mért különbségek ellenére (elvégre számos statisztikailag ellenőrzött IQ-teszt valóban szignifikáns eltéréseket mutatott etnikai csoportok között) nem lehet ezek genetikai eredetére következtetni, habár az intelligencia bizonyos fokig öröklött (más részről meg utóbb alakul ki). A kritikusok kárhoztatják az efféle vizsgálódások többé-kevésbé rejtett rasszista indítékait, melyek részben determinálják is a végeredményt, de azt el kell ismerniük: a jobb kognitív képességek hatással vannak a társadalmi előmenetelre, s bizony a kognitív szempontok alapján szelektálódott eliteken belül (tehát gazdag családok idióta leszármazottait nem számítva) bizonyos származási csoportok felül-, míg mások alulreprezentáltak. A két szerző némileg álszent módon még vigasztalta is fekete olvasóit: ők ti. muzikálisak, atléták és szenzuálisak, minden esélyük megvan arra, hogy megtalálják a megfelelő helyüket a társadalomban. Tudjuk: milyen hideg a víz, és milyen kavicsos az alja.
