A kommün hátterének megértéséhez tudnunk kell, hogy Párizs városának I. Napóleon uralmát követően a 19. században jó ideig nem volt egységes községtanácsa – azaz kommünje. A 20 kerület mindegyike egy-egy választott polgármesterrel bírt, míg a központi végrehajtó hatalmat Szajna megye (Seine) kinevezett prefektusa gyakorolta. Forradalmak idején (amelyekből Franciaországban a század során akadt néhány) rendre előtört az a követelés, hogy a forradalmi városhoz egységes forradalmi községtanács is dukálna. Csakhogy a törvény és rend konzervatív (és sokszor liberális) híveinek ezt rendre sikerült megakadályozniuk. A mérsékeltebb politikusok úgy vélhették, hogy a népes, sokszínű város nyugtalanságra és forradalmi radikalizmusra hajlamos lakossága által választott egységes önkormányzat túlságosan nagy hatalomra tehet szert, és veszélyessé válhat – akár a törvényes rendre is.
Ahhoz, hogy a kommün, ez a tragikus sorsú, rövid életű városállami kísérlet létrejöhessen, különleges történelmi katasztrófa kellett: III. Napóleon rezsimjének és a sokáig sikeres, prosperáló francia államnak a háborús összeomlása.
Kettős harapófogóban
A porosz csapatoktól elszenvedett döntő, sedani vereség (1870. szeptember 1.) hírére gyakorlatilag megdőlt a császárság, és új nemzetvédelmi kormány alakult Louis-Jules Trochu tábornok vezetésével. (Trochu volt a Párizs védelmére rendelt csapatok még II. Napóleon által kinevezett parancsnoka.) E kormánynak volt tagja a mérsékelt republikánus Jules Ferry, aki 1870. november 1-jétől Párizs polgármestere is lett – bár községtanácsi választásokat persze a háború miatt nem tartottak. Felállítottak viszont egy valódi katonai erőt nem képviselő, leginkább lelkes amatőrökből álló, idővel 300 ezresre hízó nemzetőrséget.
A porosz csapatok szeptember 20-ára körbezárták Párizst, s kezdetét vette a lakosság számára szörnyű szenvedéseket hozó 135 napos ostrom. A tüzérségi tűz, az éhínség és a nyomában járó járványos betegségek rengeteg áldozatot követeltek: az ostrom során elesett vagy megsebesült francia katonák és nemzetőrök tízezrei mellett mintegy 50 ezer civil vesztette életét.
Az elhúzódó, kilátástalan harcok miatt az ideiglenes kormány harapófogóba került: a radikalizálódó párizsi közvélemény hallani sem akart a megadásról, miközben a vidéki Franciaország a kormányt hibáztatta, amiért nem képes lezárni az értelmetlen háborút, és elérni a súlyos terhet jelentő porosz megszállás végét. Párizsban az ostrom alatt is több, zavargássá fajuló tüntetés zajlott: az egyik során (amelyet október 31-én, Bazaine marsall metzi kapitulációjának hírére tartottak) magát a kormányt is foglyul ejtették a demonstrálók, akik már ekkor is a kommün megválasztását követelték. 1871. január 27-én azután létrejött a várva várt egyezmény, amelyet Bismarck porosz kancellár, az ekkor létrejövő egységes Németország vezetője és Jules Favre külügyminiszter írtak alá, s amely véget vetett Párizs ostromának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
