Bő hat éve, 2015. december 12-én 194 ország kötötte meg a Párizsi Megállapodást, amely látszólag új alapokra helyezte a klímaváltozással kapcsolatos nemzetközi együttműködést. Mindez akkor áttörésnek tűnt, de a benne vállalt kibocsátáscsökkentés távolról sem elégséges ahhoz, hogy a globális felmelegedés ne haladja meg a szakértők által biztonságosnak ítélt értéket.
A meleg ellen
Az ENSZ tudományos tanácsadó szerve, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 1990-ben, a 2. Éghajlati Világkonferencián tette közzé az első éghajlati helyzetértékelő jelentését, amely először adott átfogó képet az ember okozta éghajlatváltozás fenyegető következményeiről. Jórészt ennek eredményeként alakult meg 1991-ben a Kormányközi Tárgyaló Bizottság, majd született meg 1992-ben az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC), amelyhez minden tagállam csatlakozott. Az ennek keretében 1997-ben elfogadott, s 2005-ben érvénybe lépett Kiotói Jegyzőkönyv már konkrét kibocsátáscsökkentési kötelezettségeket írt elő a fejlett országok számára. Ám ez a megállapodás több okból sem teljesítette a hozzá fűzött reményeket.
A Párizsi Megállapodás mindezekhez képest valódi mérföldkőnek számított, ugyanis a Kiotói Jegyzőkönyvvel ellentétben mind a fejlett, mind a fejlődő, feltörekvő országok számára kötelezettségeket fogalmazott meg az üvegházhatású gázok kibocsátásának szabályozására. Csakhogy az önkéntesen vállalt célok nem teljesítése esetén nincs semmiféle szankció – gyakorlatilag az államok szava az egyetlen biztosíték. Ezzel együtt a Párizsi Megállapodás egyetemes jellegű, tehát az összes ENSZ-tagállam aláírta, sőt a nagy többség mostanra már ratifikálta is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
