A szocializmus éveiben a hatalom nemcsak azt hirdette büszkén, hogy demokrácia van, de azt is, hogy nincs cenzúra. Az első állítás nyilvánvaló hazugság volt, de cenzor valóban nem működött, ami persze nem a szólásszabadsággal függött össze.
Az egypártrendszer idején Magyarországon egyetlen stencilgép vagy fénymásoló sem lehetett hivatalosan magánkézben, nem beszélve arról, hogy a lapengedélyeztetéseket, főszerkesztői kinevezéseket is pártvonalon intézték, a legnagyobb körültekintéssel. Mire egy újságcikk megjelent, annyi szűrőn ment keresztül, hogy a legkevésbé sem volt szükség formális cenzorra.
Megszilárdítani a demokráciát
Pártsajtó azóta létezik, amióta politikai napilapok vannak, de Magyarországon igazán hangsúlyossá a második világháború után vált, amikor jelentősen korlátozták a lappiacot, és ennek jegyében már 1945 novemberében létrehozták a Tájékoztatásügyi Minisztériumot. „Az új minisztérium célja fenntartani az állandó kapcsolatot a kormány és az ország népe között. Nem propagandáról van tehát szó, mint a kimúlt fasiszta rendszereknél, amelyek a félrevezetés és a lélekmérgezés eszközeivel hatottak a tömegekre, hanem arról, hogy a belföld és a külföld megtudja az igazságot, megismerje a valós helyzetet.
Amennyiben a minisztérium propagandát fejt ki, annak egyetlen célja az lehet, hogy megszilárdítsa a magyar demokráciát” – indokolta az új hivatal létrejöttét Tildy Zoltán miniszterelnök, ami persze nem azt jelentette, hogy kizárólag a kisgazda vezetésű, ám kommunista államtitkárral működő minisztérium hatásköre lett volna a sajtóval kapcsolatos ügyek intézése; a lapalapítást jóvá kellett hagynia a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak, de a kommunista Rajk László vezette Belügyminisztérium is fenntartotta magának (a háború előtti törvények szellemében) az akkor még létező cenzúrát, a lapok betiltásának jogát.
| ||
Ahogy Tildy szavaiból kitűnik, ekkoriban az összes korlátozó intézkedést „a magyar demokrácia megszilárdításával” indokolták, így az ellenzéki pártoknak egyáltalán nem, vagy csak nagyon rövid ideig engedélyezték a lapkiadást.
„Korlátozott többpárti nyilvánosságnak nevezném, ami 1945-ben kialakult, ugyanis csak három párt tudott kiépíteni komolyabb sajtóbirodalmat: a kisgazda, szociáldemokrata és a kommunista, mellettük többnyire csak a különféle társadalmi és tömegszervezetek – a cserkészektől a kalapkészítőkig – kaphattak lapengedélyt. Ám ha a kommunista sajtó irányítottságát összevetjük a kisgazdákéval, ég és föld a különbség” – jellemzi Takács Róbert történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa az akkori helyzetet, ami előrevetítette a szomorú folytatást.
Az már a korabeli olvasónak is feltűnhetett – legkésőbb 1947-től –, hogy a Magyar Kommunista Párt kiadványai „a demokrácia nevében” messze a legszélsőségesebb sajtótermékek: a cikkek nagy részében a politikai ellenfelek lejáratása dominált, s szerzőik a legközönségesebb gyalázkodástól sem riadtak vissza. Elég például beleolvasni a korabeli bírósági tudósításokba, hogy érzékelhetővé váljon a különbség: a kisgazda Kis Újság többé-kevésbé tárgyilagos írásaival szemben a kommunista Szabad Nép szinte minden esetben a vádlottakat gyalázta, de sokszor a bírót is, mert az túl enyhe ítéletet hozott.
Ugyancsak a Szabad Néphez fűződött az a sajtókampány is, amelyik majd’ egy éven keresztül zajlott Mindszenty József ellen, mielőtt 1948 karácsonyán letartóztatták. „Aki aljas és népellenes célok érdekében szőtt földalatti összeesküvést, az maga sem lehet más, mint aljas és népellenes gonosztevő. (…) Mindszenty a tárgyaláson gerinctelen és szánalmas törpe volt, az emberi hitványság megtestesítője” – írták 1949. február 9-én az ítélethirdetéskor, csakhogy ezután eltűnt a hercegprímás neve a lapból – úgy tűnik, hogy kellett a hely az újabb ellenfelek lejáratására.
| ||
„A kommunista sajtó tartalmilag abban különbözött a többitől, hogy adott egy kötelező értelmezési keretet, és az elhallgatás is erősebb volt” – indokolja ezt Takács Róbert, de hozzáteszi, hogy sem akkor, sem később, a sztálini típusú irányítás teljes kiépülése után nem volt jellemző, hogy bárkit a magánéletén keresztül próbáltak volna besározni.
Igaz, erre nem is volt szükség, a lejáratáshoz bőven elég volt, ha fasisztának, hazaárulónak, az imperialisták ügynökének mondták a kiszemelt ellenfelet, ráadásul ezek a kampányok jó eséllyel bírósági ügyekké váltak, bennük köztörvényes vádakkal – Mindszenty, vagy a szintén 1948-ban elítélt evangélikus püspök, Ordass Lajos esetében valutaüzérkedéssel és sikkasztással.
A rendszer feláll
A totális diktatúra kiépülése a lapok tömeges megszűnéséhez (ezzel együtt számos újságíró elhallgattatásához) vezetett, felszámolták és centralizálták a párhuzamos tematikájú újságokat – ekkor jött létre a Nők Lapja és a Szabad Ifjúság –, de az is előfordult, hogy a tulajdonost változtatták meg, így lett például a szociáldemokrata Népszavából országos szakszervezeti lap.
Ugyanekkor a kézi vezérléssel működő (gyakran Rákosi Mátyás, Gerő Ernő vagy Farkas Mihály közvetlen utasításait követő) pártsajtó „protokollja” és szervezeti rendszere is kialakult, miután szovjet mintára létrehozták az Agitációs és Propaganda Bizottságot (APB) mint döntéshozó, és az Agitációs és Propaganda Osztályt (APO) mint adminisztratív-irányító szervet.
A szálak Révai József kezében futottak össze, aki nemcsak a bizottságot vezette, hanem az 1949 júniusában létrejött Népművelési Minisztériumot is, sőt 1950-ig a Szabad Nép főszerkesztője is ő volt. Révai mindent maga alá gyűrt, ami a kultúrához és a nyilvánossághoz tartozott, nem válogatott az eszközökben, és ugyanezt várta el mindenkitől, aki a sajtó és a propaganda területén dolgozott.
| ||
Jellemző, hogy a Ludas Matyi nevű vicclap szerzőinek is előírták, hogy „gyűlöljék az ellenséget”, ami például olyan „karikatúrákat” eredményezett, mint amikor négy munkás ökölbe szorított kézzel olvas, a rajz címe pedig ez: „Az elvtársak olvassák a Rajk banda gaztetteit”. Nem csoda, hogy a korabeli cikkekben is bővelkedtek a becsületsértéssel felérő jelzők, amelyekből a legtöbb a Rajk-per vádlottjainak, illetve a főellenség jugoszláv vezetőnek, Titónak jutott.
Az amerikai, nyugat-európai (különösen a nyugatnémet) politikusok is megkapták a magukét, rajtuk kívül leginkább letartóztatottakról és elítéltekről írattak lejárató cikkeket. Mindez annyiban volt új, hogy míg a koalíciós években a kommunisták a (még) szabadlábon lévő ellenfeleikkel szemben használták a sajtót, hatalomra kerülésük után már a „belső ellenséget” is támadták.
Finomhangolás
1956 után a sajtó területén is alapvető változások történtek, bár a sajtót felügyelő rendszer továbbra is ugyanúgy működött, mint korábban: az APB-n és az APO-n keresztül, és a Nagy Imre első miniszterelnöksége idején alapított, de 1955-ben megszüntetett kormányzati szervet, a Tájékoztatási Hivatalt is újra felállították. Takács Róbert szerint erre elsősorban azért volt szükség, mert a rendteremtéshez stabil centrum kellett, a párt pedig a belső ellentétek és a forradalom alatti összeomlás miatt nem volt erre alkalmas, így a hatalmi centrum Kádár körül egy időre a kormány lett.
A megtorlás évei után valóban jelentős enyhülés következett, persze, a lapok élére továbbra is megbízható kádereket neveztek ki. Például az 1956 végén indult „bulvárlapnak”, az Esti Hírlapnak 1962-től az a Kelen Béla lett a főszerkesztője, aki előtte az MSZMP Budapesti Bizottságának volt a titkára. „A sajtó vezetői rajta voltak a nómenklatúralistákon, közvetlenül a pártvezetés döntött a személyükről.
A kor médiumainak alapvetően a közvélemény befolyásolását, és ezen keresztül a rendszer legitimációját kellett szolgálni. A korabeli sajtó a nyolcvanas évekig szinte az egyetlen nyilvánosság volt, és központilag próbálták szabályozni, hogy mi jelenhet meg ebben a nyilvánosságban” – jegyzi meg Majtényi György társadalomtörténész, az Eszterházy Károly Egyetem tanára, aki szerint a sajtóban dolgozó káderek jelentőségét a pártállami establishmentben az olyan apróságok is jelzik, mint az, hogy amikor 1963-ban megalakult a pártvezetők vadásztársasága, azonnal bevették a rádió és a televízió vezetőjét is.
Az oldódást mutatja az az 1963. januári APB-határozat is, amelyik szerint „tovább kell erősíteni a Népszabadság néplap jellegét: oldottabban, kötetlenebbül politizáljon”, illetve, hogy „a színvonalat emelné, ha néhány pártonkívüli publicistát is rendszeresebben foglalkoztatnának”, de ennél is fontosabb, hogy 1965-ben párthatározat mondta ki a tájékoztatás elsőbbségét a sajtóirányítással szemben.
„Míg Rákosiék idején a direkt propagandában bíztak, a fejlődést például számokban fejezték ki, a hatvanas évek elejétől teljesen megváltoztak a módszerek, de az eszközök is” – utal Takács Róbert arra, hogy attól kezdve a problémákról, a gondokról is lehetett írni, sőt „ki lehetett szerkeszteni” a felelőtlen vállalatvezetőket, tsz-elnököket, és a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság jelentései alapján akár „oknyomozó” riport is készülhetett – bizonyos keretek között. „Arról szó sem lehetett, hogy a párton belüli ellentétek nyilvánosságot kapjanak, és arról sem lehetett írni, ha valamelyik magas polcon lévő funkcionárius égette meg magát” – teszi hozzá a történész.
| ||
Mindez nem azt jelentette, hogy az APB a tolerancia és a pluralizmus mintapéldányává vált volna. „Az Agit. Prop. Bizottság megállapította, hogy kultúrpolitikánk Illyés Gyula irodalmi munkásságával kapcsolatosan nem volt következetes és határozott. Szemet hunyt afelett, hogy irodalmi lapjaink és a könyvkiadás a szükséges politikai szűrést negligálva Illyés valamennyi írását közlésre elfogadta, s nem lépett fel határozottan a kialakuló elvtelen »Illyés-kultusz« ellen” – olvasható például az APB 1964. január 29-i jegyzőkönyvében, amelyben utasítják a főszerkesztőt, hogy az „Élet és Irodalom ne közölje Illyés Gyula öninterjújának második részét”. Azt csak az érdekesség kedvéért tesszük hozzá, hogy ugyanebben a jegyzőkönyvben olvasható az is, hogy „ne akadályozzuk meg azt, hogy Illyés Nobel-díjat kapjon”.
Sározások
„Mivel nem nagyon volt második nyilvánosság, annak sem volt akkora jelentősége, hogy a rendszeren kívüli szereplőket lejárassák” – mondja Majtényi György. Ez azonban nem azt jelentette, hogy ne lettek volna rendszeresek a pellengérre állító cikkek. Ilyen volt például 1969-ben a „kékfényes” Szabó László Megvédett rendbontók című kirohanása a Népszabadságban az Illés zenekar ellen, miután az együttes egyik tagja és technikusai verekedésbe keveredtek, és a bíróság felmentette őket.
„A szocialista együttélés írott és íratlan szabályaival homlokegyenest ellentétes álláspont kapott ideig-óráig hatósági menlevelet egy bírósági ítéletben. (…) Ezt nem lehet, nem szabad megengedni, mert a törvényességbe vetett bizalmat rendítheti meg!” – írta Szabó, aki hatvanas évekbeli munkásságának jelentős részében mást sem tett, mint a „lázadó” fiatalokat és zenekarokat sározta. Noha valószínű, hogy ezt a cikket nem az APO rendelte meg, az szinte biztos, hogy ott döntötték el: az ifjúságpolitikai témában mondjuk az Ifjúsági Magazin legyen a „jó rendőr”, a Népszabadság pedig a „rossz rendőr”.
| ||
„Ma sokan azt hiszik, hogy az MSZMP egységes volt, de ez már csak 800 ezer tagja miatt sem igaz – mondja Takács Róbert –, a párton belül különböző irányzatok és törekvések álltak szemben egymással, még a Népszabadság szerkesztőségén belül is megvolt, hogy ki kihez volt bekötve a pártközpontban. És az igaz ugyan, hogy a párt kerülte belső vitáiban a nyilvánosságot, ám az olyan »mellékhadszíntereken«, mint a kultúra, nyíltan előkerülhettek a nézetbeli különbségek. Ráadásul ez arra is jó volt, hogy az értelmiség ilyenkor engedje ki a gőzt.”
Ahogy haladunk előre az időben, nyilvánvaló a sajtó irányítóinak azon törekvése, hogy azt a látszatot keltsék, hogy a sajtó egyre szabadabb és sokszínűbb. „Ha volt balhé, az nyilván a színfalak mögötti hatalmi játék is volt, ennél sokkal fontosabb volt, hogy hogyan jutnak el az információk a hétköznapi emberekhez, és ebből a szempontból sokkal inkább figyelték a sajtó hatékonyságát.
Azt is fontosnak tartották, hogy a lapok profiljának megfelelően csomagolják az ideológiai üzeneteket: máshogy írt a Népszabadság és máshogy a Magyar Nemzet ugyanarról a témáról” – mondja Majtényi György, aki szerint ezt törte meg a hetvenes-nyolcvanas években a szamizdatok megjelenése, ami szimbolikus jelentőségű volt, bár a szervek ebben az esetben sem a sajtón keresztül próbáltak leszámolni az ellenzékkel.
„A szamizdatnak nagyon szűk hatóköre volt – teszi hozzá Takács Róbert –, ezért is lehetett a párt álláspontja az, hogy hallgat róla, tehát nem csinál reklámot neki. Már csak azért sem, mert ekkor már – gazdasági megfontolásokból, a külföldi hitelek miatt – a magyar külpolitika a Nyugattal való jó viszony fenntartásában volt kényszerűen érdekelt, ezért az onnan érkező kritikáknak igyekezett elejét venni.”
Ennek ellenére a nyolcvanas évek elején egyes intézkedések azt bizonyítják, hogy az APO-n és a Tájékoztatási Hivatalban továbbra sem lazsáltak. Az APO 1983-ban a Mozgó Világ folyóirat betiltásának nyilvánosságra kerülését kapacitálta „tekintettel arra, hogy a Mozgó Világgal kapcsolatban levont tanulságok irodalmi-kulturális életünk egésze számára is hasznosak lehetnek”, de ugyanebben az évben a Tájékoztatási Hivatal is megrendelt egy cikket azután, hogy Csoóri Sándor előszót írt Duray Miklós Egyesült Államokban megjelent Kutyaszorítóban című könyvéhez.
„Ha az imperialista propaganda központok Csoóri Sándor irását szélesebb körü kampány keretében felhasználják, az abban foglaltakra a Magyar Nemzet vagy az Élet és Irodalom hasábjain nyilvánosan is reagálni kell. Ez az írás lépjen fel a nacionalizmus ellen, utasitsa vissza Csoóri Sándor előszavának főbb megállapitásait” – olvasható a Tájékoztatási Hivatal körlevelében, és az utasításnak megfelelően 1983. szeptember 16-án megjelent az ÉS-ben Hajdú János Utószó egy előszóhoz című cikke.
„Csoórinak ezt a dolgozatát ismerve, közben költői életművét sem feledve, számon kell kérnünk – az ő hajdani vallomásaira emlékezve kell tőle számon kérnünk – a baloldali írástudó felelősségérzetét. Mert e közleményével 1983-ban hátat fordított nemcsak a Magyarországon ma létező, hanem a szocialista fordulatot megelőzően is mindvégig jelen volt progresszív nemzeti értéktudatnak” – írta végtelen rosszindulattal Hajdú, ugyanakkor az meg sem fordult a fejében – ahogy hasonlóképp gondolkodó kollégáinak sem hasonló cikkek esetén –, hogy Csoóri magánéletét is belekeverje a megrendelt anyagba.
A spicli reszortja
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szocializmus éveiben – és ebben az esetben mindegy, hogy 1950-ben vagy 1985-ben járunk – ismeretlen lett volna a személyes lejáratás, a karaktergyilkosság a pártállami ügymenetben. Csakhogy ezek a módszerek a titkosszolgálatok és az állambiztonság kelléktárához tartoztak: zsarolásra, fenyegetésre használták, ahogyan a hasonló szervek bárhol a világon.
Állambiztonsági levéltári anyagok sokasága bizonyítja: gyakran azzal bízták meg az ügynököket, hogy csábítsák el a megfigyelt személyt, de olyan esetről is tudunk, amikor valakit úgy próbáltak kompromittálni, hogy a ráállított ügynök terjesztette el róla a baráti körében, hogy az állambiztonságnak dolgozik. De ezekről a dolgokról nem írtak az újságok, ami nem jelenti azt, hogy ha pártérdek követeli meg, ne akadt volna vállalkozó kedvű szerző, aki örömmel legyárt efféle lejárató cikket.
