A 2018-as év nem pusztán az éghajlati rekordjai miatt lesz emlékezetes: talán még sohasem volt annyira központi téma a politikai vitákban, sőt a laikus közbeszédben a klímaváltozás, mint az idén. Pedig a tudományos konszenzus hosszú ideje kezeli tényként az antropogén, azaz nekünk köszönhető, globálisan érvényesülő, a többi között a légkör és az óceánok felmelegedésében testet öltő klímaváltozást. Az ezt kísérő, sokszor szélsőségesnek tűnő időjárási események gyakoribbá válásáról is elég szó esett az elmúlt évtizedekben. És mégis, az idén mintha mindenki a saját bőrén is megérezte volna a változást.
A negyedik legmelegebb
A Meteorológiai Világszervezet (WMO) már el is készült az idei év értékelésével: 2018-ban is érvényesültek a már korábban is megmutatkozó éghajlati trendek és az éghajlatváltozás – civilizációnkra és a természeti környezetre egyaránt kedvezőtlen – hatásai. Mivel a hosszú távú melegedő tendencia folytatódott, 2018 alighanem a 4. legmelegebb évként vonul be a 19. század végén kezdődött mérések történetébe. Az előző három év adja a három dobogós helyezettet, az elmúlt 22 évből pedig maradéktalanul összeállítható a legmelegebb évek top 20-as listája. Ha minden így marad, majdnem biztos, hogy 2019 is benne lesz a top ötben.
Az idei év hibátlanul produkálta a főbb éghajlatváltozási tüneteket: tengerszint-emelkedés, melegedő és savasodó óceánok, olvadó jégtakaró, a gleccserek zsugorodása. A szélsőségesnek nevezett időjárási jelenségek minden kontinensen nagy pusztítást végeztek, habár az utóbbi évtizedekben mért átlagok és gyakoriságok tükrében nem egyértelmű, mi az, amit szélsőségesnek lehet nevezni. Csak találgathatjuk, hogy a megannyi tűzvésszel járó szárazság, áradáshoz vezető esőzés, hurrikán, tájfun és hőhullám közül melyik az, amely a már zajló antropogén klímaváltozás számlájára írható, és mit tudunk magyarázni az amúgy is létező természetes trendek és klímaciklusok segítségével (lásd keretes írásunkat!).
Tévedés lenne minden, emberi mércével mérve extrém, számunkra kedvezőtlen időjárási eseményt a klímaváltozás számlájára írni. Azért is olyan nehéz felmérni, milyen hatással bír az üvegházhatású gázok (legfőképpen a szén-dioxid) egyre fokozódó kibocsátása, mert az összefüggések, következmények és oksági magyarázatok tekintetében azokat a faktorokat is számításba kell venni, amelyekért nem mi vagyunk a felelősek.
Az idei év átlaghőmérsékletének alakulásában (ami közel 1 fokkal haladta meg az iparosodás előtti átlagot) a kutatók is figyelembe vették az óceánokon, különösen a Csendes-óceánon működő áramlási ciklusokat, oszcillációkat, amelyek nem a mostani klímaváltozással kezdődtek. 2018 egy gyenge La Niña-eseménnyel indult (ilyenkor Dél-Amerika partjai előtt az átlagnál is hidegebb a tengervíz), amely márciusig tartott. Elhamarkodott lenne ezzel magyarázni, mennyire későn (februárban, sőt márciusban) köszöntött be nálunk a tél leghidegebb része, a légkörkutatás ugyanis még nem tart az efféle összefüggések feltárásánál. Októberre a tengerfelszín hőmérsékletének diszkrét emelkedése a Csendes-óceán keleti medencéjében egy kezdődő El Niñóra utalt – ha ez kifejlődik, valószínűleg 2019 még melegebb lesz, mint 2018!
Rossz osztályzatok
A WMO szerint az üvegházhatású gázok közül a szén-dioxid, a metán és a dinitrogén-oxid koncentrációja új csúcsokat ért el 2017-ben, 2018-ban pedig tovább emelkedtek ezek az értékek: a szén-dioxid esetében a 3–5 millió évvel ezelőtti korba, a pliocénba tértünk vissza. Az óceánok egyre csak melegednek és savasodnak, mivel azok tárolják az üvegházhatású gázok által csapdába ejtett hő több mint 90 százalékát, és emellett az antropogén szén-dioxid-kibocsátás 25 százalékát is elnyelik. Az északi-sarki tengerjég kiterjedése jóval az átlag alatt alakult 2018-ban, az év első két hónapjában pedig rekordalacsony volt. De az antarktiszi tengeri jég is messze az átlag alá zsugorodott: az éves minimuma február végén alakult ki – ennél csak egyszer volt kisebb kiterjedésű.
A WMO értékelését nem véletlenül időzítették az ENSZ-klímacsúcs kezdetére: a lengyelországi Katowicében december 2–15. között megtartott COP24 konferencia legfőbb célja az éghajlatváltozásról szóló párizsi megállapodás végrehajtási iránymutatásainak elfogadása volt. A helyzet nem is lehetne sürgetőbb, hiszen már az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) politikai döntéshozóknak készült októberi jelentése (lásd: A klímaváltozás ára, Magyar Narancs, 2018. október 18.) is azt mondta ki, hogy ha nem tartjuk 1,5 Celsius-fok alatt az ipari forradalom előtti szinthez mért globális átlaghőmérséklet-emelkedést, a környezeti-ökológiai, illetve a társadalmi és gazdasági következmények kezelhetetlenné válnak.
Optimizmusra semmi okunk: Petteri Taalas, a WMO főtitkára szerint nyoma sincs annak, hogy megpróbálnánk megfékezni a melegedést. Ha a jelenlegi tendencia folytatódik, úgy szerinte a 21. század végére 3–5 fokkal nőhet a globális felszíni hőmérséklet a 19. század második feléhez képest. Ha pedig minden fosszilis energiahordozót kiaknázunk és elégetünk, a hőmérséklet-emelkedés még ennél is sokkal magasabb lehet. Taalas szerint nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mi vagyunk az első generáció, amely megértheti az éghajlatváltozást, és az utolsó, amely még képes tenni ellene.
Nekünk is befűtöttek
A Meteorológiai Világszervezet szerint 2018-at Magyarországon is a legmelegebb évek között fogjuk emlegetni: hazánk a középhőmérséklet szempontjából is az élmezőnyben fog végezni. Az idén csak a februári és a márciusi középhőmérséklet maradt el az 1981–2010-es átlagtól (leginkább az elhúzódó tél következtében). Joggal gondolhatnánk, hogy mivel hazánk kiemelten veszélyeztetett a klímaváltozás hatásai szempontjából, és a kutatók klímaforgatókönyveinek egyike sem biztat túl kedvező kimenetellel, a politikai döntéshozók legalább elgondolkodtak már a szükséges lépéseken. Ennek azonban a tettek szintjén nem nagyon látni a jeleit. Szintén a katowicei klímacsúcson hozták nyilvánosságra, hogy Magyarország mindössze a 42. helyezést érte el a legfrissebb Éghajlatváltozási Teljesítési Mutatóban (CCPI 2019) – a másfél évtizede bevezetett mutató 56 ország és az Európai Unió éghajlatvédelmi teljesítményét pontozza 14 kategóriában. A legfrissebb kimutatás szerint (melynek hazánkra vonatkozó részének kidolgozásában a Levegő Munkacsoport szakértői is közreműködtek) világszerte romlott az országok klímavédelmi teljesítése. A most publikált jelentés alapján az összesített listát Svédország vezeti, a második Marokkó. A rendkívül gyengén teljesítő országok között szerepel az Egyesült Államok és Kína is, míg Magyarország a maga 42. helyével a gyengén teljesítő kategóriába került. Kedvezőnek ítélték, hogy az elmúlt évtizedek során jelentősen csökkent hazánk szén-dioxid-kibocsátása – bár az utóbbi néhány évben, az iparközpontú gazdasági növekedésnek hála, ismét emelkedésnek indult. Rontotta viszont a pontszámainkat, hogy a megújuló energiában a nagyrészt fenntarthatatlan biomassza-égetés játszsza a vezető szerepet, miközben nincs megfelelő terv a megújuló energiára való átállásra vagy a szénfelhasználás kivezetésére (közben szinte tiltják a szélenergia hasznosítását).
A szakértők aggályosnak találták azt is, hogy a magyar kormány rendszeresen gáncsolni próbálja az EU éghajlatvédelmi törekvéseit.
Nehéz eldönteni, hogy globálisan éppen nőtt vagy csökkent-e a klímavédelmi intézkedések támogatottsága, mindenesetre az Egyesült Államokat, Oroszországot és Brazíliát olyan politikusok vezetik, akik nem rajonganak a klímavédelemért. A döntéshozóknak szóló, októberi IPCC-tervezetet már csak azért is nehéz lesz kötelező érvénnyel, globális léptékben sikerre vinni, mivel az olajipari szempontból is erősen érintett Egyesült Államok és Oroszország mellett pont Szaúd-Arábia és Kuvait akadályozta, hogy konszenzussal fogadják el a katowicei találkozó résztvevői a 2015-ös párizsi klímavédelmi megállapodás szigorúbb érvényesítéséről szóló ajánlásokat. A vita látszólag csak arról szólt, hogy üdvözlik, vagy egyszerűen tudomásul veszik az IPCC-jelentés megállapításait, de a valódi tét az volt, hogyan értelmezik a folyamatokat és a teendőket. Nos, a kompromisszum végül egy nap késéssel született meg: a 190 ország küldöttei által elfogadott cselekvési terv részletezi a feladatokat, a költségeket és a szükséges transzfereket ahhoz, hogy a Föld legalább a 2 Celsius-fokos melegedésen belül maradjon. Hangsúlyozzuk: az IPCC rosszabb forgatókönyve volt az, amely a párizsi klímaegyezményben rögzített 2 fokos melegedéssel számolt, azaz a megegyezés után már szó sincs holmi 1,5 fokon belül maradásról.
A vita kontextusáról az is sokat elárul, hogy a klímacsúcsot ezúttal a szénbányászat és a lengyel nehézipar egyik hagyományos központjában, részben az állami tulajdonú szénholding (PGG) és más fosszilis energiacégek szponzorációjával rendezték meg – a házigazdák még egy szénnel teletömött termet is berendeztek kedves fekete gyémántjuk tiszteletére. Az pedig már a Trump-kormányzat jó ízlését dicséri, hogy képesek voltak a klímatanácskozás égisze alatt konferenciát rendezni a fosszilis (és a nukleáris) energiaipar gátlástalan reklámozására. Más kérdés, hogy a világban mind több nagybefektető, bank, pénzügyi csoport dönt úgy, hogy tudatosan kivonul a szén- és olajiparból, és ennek a lassan 8 ezer milliárd dolláros (!) mínusznak már mutatkoznak is következményei a szénipar finanszírozottságában.
Az IPCC jelentése sok kritikusa szerint túlontúl is optimista (elvégre politikai döntéshozóknak készült), így nem számol az esetleges ökológiai láncreakciókkal, amikor bizonyos küszöbértékek átlépése nyomán a folyamat felgyorsul, és visszafordíthatatlanná válik. És sajnos a jó szándékú erőfeszítéseknek is határt szabhat, hogy a könnyed visszafordíthatóság amúgy sem jellemzője a természeti folyamatoknak. Az IPCC hamvába holt ajánlása szerint az üvegházhatású gázok kibocsátását legalább 45 százalékkal kellene csökkenteni 2030-ig, különben már a következő 10–30 évben túllépjük a bűvös 1,5 fokot. A világ azonban maradt a szerényebb célkitűzések, a maximum 2 fokos emelkedés mellett: a kérdés csak az, hogy legalább ezt el tudjuk-e érni.
| Hurrikánok szezonja
Az észak-atlanti hurrikánszezon az idén is gazdagon szállította a szomorú és költséges tanulságokat. Ez volt sorban a harmadik év, amely az átlagnál több és pusztítóbb trópusi ciklont hozott: közülük 15 nevet is kapott, azaz legalább a trópusi vihar kategóriáját elérte, 8-ból hurrikán is lett (vagyis a ciklon belsejében az átlagos szélerősség meghaladta a 120 kilométer/órát). Két különösen pusztító hurrikánt is feljegyezhettünk, amelyek elérték legalább a 4-es erősséget: közülük a Florence némileg gyengült, amikor szeptember elején elérte az Egyesült Államok keleti partjait (de így is rekordmennyiségű csapadékkal árasztotta el az útjába eső államokat). Ezzel szemben a Michael október elején, intenzitása csúcsán ért partot – a harmadik legerősebbnek bizonyult az USA partjait valaha elérő hurrikánok között, és csak ott 45 halálos áldozatot követelt. Az idei hurrikánszezon tetemes károkat okozott, de a számla összege (33,3 milliárd dollár) szerencsére jócskán elmarad a tavalyi 282 milliárdos szomorú rekordtól. A légkörkutatók szerint a trópusi ciklonok útjában lévő, amúgy is meleg tengerek vizének további melegedése még több, a hurrikánok energiaforrásaként szolgáló meleg, páradús levegőt juttat a légkörbe, ami fokozza az intenzívebb légköri szörnyetegek létrejöttének valószínűségét, és megsokszorozza a belőlük kihullható csapadék mennyiségét. |
