Az elmúlt években kiderült, hogy a kisbabák sokkal többet tudnak, jóval többet felfognak a világból, mint ahogy azt korábban feltételeztük. A CEU Babalaborjának kísérleteiben például kimutatták, hogy a gyerekek már egyévesen is képesek megérteni, hogy egy szó jelölhet mennyiséget; még nem tudják verbálisan kommunikálni, a szemmozgásukból és az agyműködésükből lehet rá következtetni.
Az egyetem munkatársai, Csibra Gergely és Gergely György szerint az emberre jellemző egyfajta társas tanulási rendszer – ezt nevezik természetes pedagógiának –, azaz a csecsemők már születésüktől érzékenyek a környezet tanítására, a felnőttek pedig ösztönösen képesek átadni nekik a tudást.
"Beszéljünk hozzá"
Egyáltalán nem egyértelmű azonban, hogy mit értünk ma tanítás alatt: a szülőket elárasztják a gyereknevelési kötetek és a babajógától a babageometrián át a babajelbeszédig széles skálán mozgó fejlesztőmódszerek, miközben Oláh Katalin, az ELTE Babalaborjának kutatója azt mondja, valójában kevés az ezek hatékonyságát igazoló tudományos kutatás, és általában azok is elég vegyesek.
| ||
„Nem az a lényeg, hogy minél több és bonyolultabb játék álljon a gyerek rendelkezésére, hanem az, hogy beszéljünk hozzá, biztosítsunk neki lehetőséget, hogy felfedezhesse a saját környezetét. Feltehetően többet teszünk a gyerekek kognitív fejlődéséért, ha az ötvenedik »mi ez?« kérdésre is türelmesen válaszolunk, mint ha ugyanezt az energiát arra fordítjuk, hogy fejlesztőprogramokra rohanunk velük.” Oláh Katalin szerint a tipikusan fejlődő gyerekek túlzásba vitt fejlesztése akkor jelent gondot, ha a gyerekeket olyan képességek elsajátítására próbáljuk rávenni, amelyekre biológiai érettségük alapján még nincsenek felkészülve. „Ez teljesen felesleges és kontraproduktív. Fontos azt is figyelembe venni, hogy a gyerekek különböznek abban is, mennyi ingerlésre van szükségük: vannak, akik érzékenyebben reagálnak ingerekre, így hamarabb telítődnek, mint mások. Ez ellen már csak azért sem kell küzdeni, mert nem függ össze az általános kognitív készségekkel.”
Ráadásul a korai élmények egyáltalán nem predesztinálják a későbbi intelligenciát. „Az elmúlt évek idegtudományi felfedezései alapján kialakult az a tévhit, hogy ahhoz, hogy az agyuk »megfelelően legyen huzalozva«, a gyerekeknek a lehető legkorábbi életkorban minél komplexebb ingerekkel, feladatokkal kell találkozniuk. Az agy fejlődését valóban az jellemzi, hogy a fontos kognitív funkciókért felelős neurális kapcsolatok jelentős része az első időszakban kialakul, ráadásul minél fiatalabbak vagyunk, az agyunk annál plasztikusabb, és annál könnyebben alakíthatók ezek a kapcsolatok.
De az agyi plaszticitás nem szűnik meg hároméves korban. Vannak olyan funkciók ugyan, amelyekben feltehetően léteznek »szenzitív« periódusok, ahol a megfelelő fejlődéshez szükségszerű, hogy az idegrendszerünk találkozzon bizonyos ingerekkel, ezek azonban tipikusan olyan alapvető képességek esetén figyelhetők meg, mint a látás, hallás vagy nyelvfejlődés. Ezekhez nincs szükség specializált fejlesztőprogramokra.” Ugyanakkor tény, hogy vannak speciális esetek, amikor már korán egyértelművé válik, hogy egy gyerekre valószínűleg nagy jövő vár.
Gyerekzsenik
A belga Laurent Simonsnak tavaly majdnem sikerült alig 10 hónap alatt teljesítenie az Eindhoven University of Technology hároméves képzését, de végül nem engedték diplomázni. Szülei azt akarták, hogy a 10. születésnapja előtt legyen meg a papír (ezzel Simons a világ egyik legfiatalabb diplomása lehetett volna), de az egyetem úgy határozott, még túl sok vizsgája van hátra a fiúnak, így egy későbbi időpontot javasoltak.
Az amerikai Michael Kearney-nek már összejött ez a bravúr: ő 1994-ben, tízévesen szerzett antropológia szakos diplomát az alabamai Spring Hill College-ban, ezzel pedig a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült. David Henry Feldman, a kimondottan „ifjú zsenikkel” foglalkozó fejlődéslélektan-professzor szerint a kiemelkedő gyerektehetségek általában már korán egyetlen területre fókuszálnak, és többnyire olyan családból érkeznek, ahol más fiatal tehetségek is voltak. Jennifer E. Drake pszichológiaprofesszor, a How to Spot Artistic Brilliance (Hogyan ismerjük fel a művészi zsenialitást) c. mű szerzője pedig azt mondja, a művészgyerekekben nagyon hamar erős igény jelenik meg az alkotásra, miközben nem motiválja őket, hogy másoknak is megmutassák munkáikat. Realisztikus ábrázolásmód jellemzi őket, és akár órákat is eltöltenek egy-egy alkotásuk tökéletesítésével.
| ||
Ettől függetlenül az iskolák, szülők és tehetséggondozással foglalkozó szakemberek igyekeznek minél korábban kiemelni az ígéretes gyerekeket. A magas intelligenciájú személyeket összegyűjtő Mensa egyesület magyarországi szervezete például a Mensa Suli+ tehetséggondozó programmal szeretné fejleszteni a kiemelkedő általános iskolásokat. Tavaly ért véget a program próbaüzemének második éve, melyben Mensa-tagok gyerekeinek segítségével fejlesztették ki az iskolai adaptálásra kínált módszertant. Bogdán Richárd, a projekt főszervezője azt mondja, hogy több érdeklődő iskolával is tárgyalnak a programról (melynek módszertanát ingyenesen biztosítják), de az emberi erőforrás hiányával küszködő intézményeknek egyelőre nem sikerült beindítani a projektet.
A Mensa Suli+ első lépése a gyerekek felmérése, amit szintén a Mensa végez el: itt még nem meghatározott pontértékek szerint választják ki a résztvevőket, hanem a legjobban teljesítőket válogatják be, hisz’ ahogy Bogdán megjegyzi, az IQ 17 éves korig még sokat változhat. „A gyerekeknél mindig korosztályos az összehasonlítás, de az, hogy egy hároméves gyerek hatéves szinten teljesít, még korántsem jelenti azt, hogy hatévesen egy tizenkét éves szintjén lesz majd” – magyarázza a projektvezető. „Később már szűkül az olló: ha egy gyerek tízévesen egy húszéves szintjén van, akkor elég magabiztosan kijelenthető, hogy később Mensa-tag lesz.” Bogdán azért hozzáteszi: míg néhány évtizede még úgy gondolták, hogy az intelligencia 98 százalékban öröklött, ma már inkább úgy tartják, hogy körülbelül 50 százalékban hozott, 50 százalékban pedig fejleszthető.
A tehetséggondozó programban húszperces mentális aritmetikával kezdenek (az abakusz vizualizációjának segítségével fejben számolnak), utána egy hatvanperces előadás következik a szaktantárgyi kereteken bőven túlmutató témákban, érintve például a robotika vagy a retorika területeit. Rövid szünet után egy profi zsonglőrrel fejlesztik a gyerekek koncentrációját és motoros készségeit, aztán egy újabb hatvanperces blokkban gyakorlati feladatokon keresztül tanulnak, például megismerkednek a tőzsde fogalmával, és ki is próbálják számítógépen. Ez elsőre talán megterhelőnek hangzik iskolán kívüli programnak, de Bogdán szerint a gyerekek nagyon élvezik: „Ezek a gyerekek a hagyományos tanórákon gyakran unatkoznak, mivel ott nem az ő gondolkodási sebességüknek megfelelő az oktatás. A velünk eltöltött három óra testhezálló kihívás számukra, így sokkal jobban érzik magukat ezeken az alkalmakon.”
Azzal ő is egyetért, hogy a Mensa erősen szelektál, vagyis kimondottan a legokosabb gyerekeket gondozza, bár hozzáteszi, tehetséggondozó programjuk alkalmazása már az iskola felelőssége, így akár egy egész osztályt is fejleszthetnek vele. Persze kérdés, hogy tényleg mindig, minden gyereknek kell-e a fejlesztés.
Rendszeren kívül
Egyre több oktatással foglalkozó szakember érvel amellett, hogy a magyar iskolarendszer túlterheli a gyerekeket, miközben nem biztosít megfelelő színvonalú oktatást. Ezért aztán jönnek a különórák, a késő délutánba nyúló iskolanap utáni foglalkozások, edzések. Bár Bódis József oktatási államtitkár két évvel ezelőtt azt mondta, a túlterheltség „szubjektív” és csupán „sztereotípia”, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete többször hangoztatta, hogy 20–25 százalékkal kellene csökkenteni a kötelezően elvégzendő tananyag mennyiségét, és az államtitkárra reagálva a Független Diákparlament közleményében is hangsúlyozták, hogy egy átlagos középiskolásnak hetente akár több mint 40 órája is lehet.
| ||
Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos főmunkatársa kifejezetten a tehetséges gyerekekre specializálódott, de úgy gondolja, a hazai oktatás mellett minden gyerek rászorul, hogy iskolán kívül sajátítsa el a szükséges tudást. „A jelenlegi magyar oktatás a kiváló képességű tanulóknak is megterhelés, mert olyasmit és oly módon kell tanulniuk, ami nem felel meg a 21. századi elvárásoknak és a gyerekek sajátosságainak” – magyarázza a szakértő. „Emiatt nem egyszerűen hézagokat töltenek ki, hanem egészen mást és máshogy tanulhatnak a gyerekek különórákon. Ezekre a fejlesztésekre nagy szükségük van a gyerekeknek, olyannyira, hogy sokszor a külön foglalkozások hasznosabbak, mint az iskolai tanítás.”
Az iskolánként, sőt pedagógusonként erősen változó színvonalú közoktatásban nincsen egységes, jól működő rendszer a tehetségek szűrésére és kiemelésére, a helyzet még kilátástalanabb, ha peremre szorult, alacsony szocioökonómiai státuszú gyerekekről van szó. Gyarmathy Hátrányban az előny – A szociokulturálisan hátrányos tehetségek című könyvében azt írja, az ilyen gyerekek azonosítása azért is nehezebb, mert a hagyományos módszerek általában nem működnek, ráadásul „a hagyományos iskolai-tudományos gondolkodásmódtól is igen távol esik az a mód”, ahogy a hátrányos helyzetű tehetségek gondolkodnak. A jelenlegi iskolarendszer nem kínál sem speciális szűréseket, sem személyre szabott tehetséggondozást nekik, ráadásul a család sem képes biztosítani a fejlesztéseket, különórákat, így képességeik kiaknázatlanok maradnak.
Elméletben persze léteznek országos szintű tehetséggondozó programok: az Országos Tudományos Diákköri Tanács 2011-ben indította el Tehetségútlevél Programját, amelynek lényege, hogy hidat teremtsen a köznevelési és felsőoktatási tehetséggondozás között. Lényegében a középiskolában felfedezett tehetséges diákokat ajánlhatják a tanárok felsőoktatási intézmények TDK-elnökeinek, akik így később bevonhatják őket egyetemi kutatásokba. Csakhogy itt megint minden a pedagóguson és annak mentori készségein múlik.
Ha egy gyerek valóban kimagaslóan tehetséges, leginkább a közoktatáson kívül kell megtalálnia az útját. A Mensa programján kívül létezik a Kis Zseni iskolahálózat, ahol mentális aritmetika segítségével fejlesztik a gyerekeket. Ide járt a szegedi Szin Jázmin is, akit a 4. Mentális Aritmetikai Olimpián a negyedik hellyel jutalmaztak.
Gyarmathy szerint a „legtöbb esetben a szülő rendkívüli hite rakódik át a gyermekre, így a szokásosnál lényegesen nagyobb teljesítményre lesz képes. Ez azonban még nem tehetség. A vízválasztó a tizenéves kor, amikor a felnőttkori identitás kialakul. Ekkor derül ki, mit vesz át a gyerek a szülő által rátestált identitásból.” A szakpszichológus úgy véli, hogy az első hat−nyolc év ugyan meghatározó a képességek fejlődése szempontjából, de ez nem azt jelenti, hogy kizárólag a gyerek „okosítása” a cél. „Az agyonhajszolt gyerek egész életében a teljesítménnyel fog küzdeni.”
