A Covid-járvány, majd a recesszió, a súlyos természeti katasztrófákkal járó klímahelyzet, a háborús konfliktusok nyomán gondolhatnánk: egyre több okunk van borúlátásra, és ettől bizonyára a depressziósok száma is növekszik. Csakhogy a depresszió ok nélküli – hogy mennyire, azt az is mutatja, hogy az adatok szerint az elmúlt évtizedekben a depresszióval diagnosztizált emberek száma csak mérsékelten nőtt. „Most is, mint a világtörténelemben mindig, minden okunk megvan, hogy bizonyos dolgoknak örüljünk, és minden okunk megvan, hogy más dolgok pedig elszomorítsanak bennünket. A depresszió mindezeken túl van” – fogalmaz a Narancs felvetésére Rihmer Zoltán pszichiáter, neurológus professzor, az MTA doktora, a depresszió kezelésének hazai és nemzetközi szaktekintélye, számos publikáció és könyv szerzője.
„Az lesz a Kánaán”
A depresszió a leggyakrabban 3–6 hónapos periódusokban jelentkezik. Felmérések szerint a felnőtt lakosság 15–18 százaléka életében legalább egy súlyos (major) depresszión átesik, és minden adott évben a népesség 6–8 százaléka, illetve minden adott hónapban 2–4 százaléka szenved súlyos depresszióban. Ezek az adatok a világon nagyjából mindenhol hasonlóak, csak a mediterrán országokban jobb a helyzet némiképp.
A kutatások azt is kimutatták, hogy az érintettek jelentős hányada nem fordul orvoshoz vagy pszichológushoz a panaszaival, mivel nem is gondolják (ahogy a hozzátartozóik sem), hogy kezelhető állapotról, illetve betegségről van szó, és a panaszokat egyértelműen csak kifáradásnak, elfásultságnak, illetve az amúgy is gyakran jelen lévő külső, negatív életeseményeknek tulajdonítják. Ugyanakkor az újságcikkeknek, ismertető kiadványoknak, tévé- és rádióriportoknak és az internetnek köszönhetően ma már az emberek egyre tájékozottabbak, egyre többen maguktól jelentkeznek, vagy hozzátartozójuk, ismerősük küldi őket szakemberhez – számol be Rihmer Zoltán.
Noha tehát az orvosi értelemben vett depresszió, illetve a konkrét okokkal magyarázható átmeneti rossz hangulat nagyon nem ugyanaz, a vizsgálatok szerint az esetek mintegy felében a depressziót negatív életesemények (veszteségek, konfliktusok, tartós munkahelyi vagy családi stresszhelyzet) provokálják, elsősorban az arra pszichológiailag és/vagy biológiailag hajlamos embereknél. A depresszió az esetek több mint 50 százalékában családi halmozódást mutat: a betegek vérrokonai között a depresszió háromszor-négyszer gyakoribb, mint a népesség egészében. „A genetikai háttér azonban nem jelent fátumot, csak a depresszióra való hajlam, és nem maga a betegség öröklődik” – hangsúlyozza a professzor. Ezt a hajlamot a depressziósok családjában nemritkán előforduló kora gyermekkori negatív életesemények (fizikai vagy szexuális abúzus, elhanyagolás, szülő elvesztése) fokozzák, így a felnőttkorban bekövetkező negatív történések könnyen előhozhatják a betegséget.
Ahhoz, hogy kiderüljön, nem épp csak rosszkedvünk van, vagyis a major depresszió diagnózisának felállításához a 9 meghatározott fő tünet közül legalább ötnek kell minimálisan két hétig fennállni (lásd keretes írásunkat). Ami pedig a vérvizsgálatot, mint lehetséges diagnosztikai eljárást illeti, vannak ugyan költséges, és főleg a tudományos életben használatos vizsgálatok, amelyekkel a depresszió hátterében meghúzódó biokémiai eltérések (lásd lentebb) igazolhatók, de ezek a rutinvizsgálatok terén még nem elérhetők – mutat rá Rihmer professzor.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
