Ahogy szép csendesen fogynak elfelé a fosszilis energiaforrások, az atomtól meg parázunk, az emberiség mind kétségbeesettebben kapkod a vélhető megoldások után - legyen az lényege szerint mentőöv avagy baltanyél.
A kőolaj lassan (értsd: jó pár évtized múlva) kifogy, valószínűleg a földgáz sem bírja sokkal tovább - hál' istennek, nálunk már majdnem minden háztartásba be is vezették. Kőszénből látszólag még bőséges az ellátmány, de egyre drágább, és mind veszélyesebb kitermelni a készleteket - a fejlett világ nagyjából a kínaiakra bízza a mocskos munkát, azok úgyis olyan sokan vannak, s az ő bajuk, mért nem tartanak kanárit a bányában. Urán van dögivel, de az atomtól meg parázunk - a félelembe persze nem kis adag kulturális rasszizmus is vegyül ("ezek", az oroszok, ukránok, koreaiak, irániak, pakisztániak stb. a maguk trehány módján megint elcsesznek majd valamit, azután fürödhetünk a gamma-fotonokban meg a kóbor neutronokban). Várjuk tehát a csodát, s a csoda terem is, nap mint nap, mint a gomba, néha csak le kell hajolnunk érte (mondjuk egy netes hírportálig).
Tiszta víz
A legújabb ötlet látszólag pofonegyszerű, ámde annál több buktatót rejt magában - legalábbis elméleti szinten: teoretikusan ti. nem is létezik. A találmány neve hidrínóerőmű, és egy fiatal amcsi, bizonyos Randell Mills rakta össze a prototípusát - némi villamosmérnöki és orvosi tanulmányok nyomán. A találmány lényege szerint a normál hidrogénatomot (amely ugye kémiailag kötött formában tömegesen fordul elő például a vízben - s többnyire mi is ebből állunk) átalakítja egy másik anyagállapottá (amit a feltaláló szellemesen hidrínónak nevezett el), s eközben rengeteg energia szabadul fel. Na most a probléma csak ott van, hogy a hidrínó a tudomány, egészen pontosan a kvantumfizika mai állása szerint nem létezik, a standard hullámfüggvények megoldásai alapján ilyen közel az atommaghoz nem tartózkodhat a hidrogénatom egyetlen elektronja. Ez mit sem zavarja a feltalálót, ahogy egyetlen elődjét sem - a megoldás ilyenkor számukra pofonegyszerű: a kvantummechanika régi tudomány, Heisenberg, Schrödinger, de Broglie, Dirac és bűntársaik már rég meghaltak, s amíg éltek, addig is sokat tévedtek. Ráadásul a hidrínóerőmű "működik": ennek kapcsán Mills 50 független kísérleti beszámolóra és 65 tudományos cikkre hivatkozik. Ezenkívül sosem habozott vitatkozni a hivatalos tudomány képviselőivel - az efféle viták különösen szórakoztatóak a kívülállók számára (a szakmabeliek érthetetlen okból inkább dühöngeni szoktak), elvégre nincs annál mókásabb, mint amikor két, látszólag tanult koponya egymást vádolja dilettáns számolási/matematikai hibákkal. Ennél is megdöbbentőbb, hogy Millsnek már saját cége is van, mi több, állítólag már több tízmillió dollárnyi befektetési összeg is egybegyűlt - állítólag vezető energetikai cégektől, mi több, a NASA-tól. A nyilvánosságra került, bár nyilván ellenőrizhetetlen gazdaságossági számítások szerint a hidrínóerőmű költségszempontból ötször hatékonyabb, mint egy atomerőmű - viszont egyáltalán nem szennyezi a környezetet, s ezt csak részben magyarázza a tény, hogy egyelőre nem is létezik.
Vidd vissza
A hidrínó csak egy a legújabb, őrültnek tűnő ötletek közül - az elmúlt évek vitathatatlan slágere ugyanis a leghülyébb sci-fiket idéző gravitációs, illetve az antigravitációs hajtómű. Az elképzelés szorosan kapcsolódik a parafizika régi álmához, a vákuum nullponti energiájának kihasználásához (szakterminust használva: kicsatolásához). Az antigravitáció elve állítólag a híres szovjet atomtudós és (úgy látszik ebben is) másként gondolkodó Andrej Szaharov nevéhez fűződik (nem akarunk gonoszkodni, de ő is inkább a Béke Nobel-díjat kapta meg) - ezek szerint a gravitáció annak a súrlódásnak az eredménye, amit a kvantumvákuumba be- majd kilépő anyagi részecskék keltenek. Néhány évvel ezelőtt magyar kutatók jelezték, hogy elképzelésük szerint a nullpontos energiamezőbe való kontrollált ki- és belépéssel elő lehet idézni olyan mesterséges gravitációs teret, amellyel akár űrhajót is lehet hajtani. A megszokásból fakadó nyugalmat sugallják a kutatásért felelős cég (GCT) formatervezési ötletei is: ezek szerint a hagyományos légi forgalomra tervezett gép szivar, míg az űrturistáknak szánt modell csészealj alakú. Mondanunk sem kell, a mostani mainstream fizika (már-pedig normál tudományok esetén csak olyan van) számára nem létezik mesterséges gravi-táció. S persze olyan, ún. antigravitációs hajtómű sem, amelyet a minap jegyzett be hivatalosan az amerikai szabadalmi hivatal - pedig az elvileg nem is jegyezhet be olyan ún. találmányokat, melyek ellentmondanak a fizika jelenleg érvényesnek tartott törvényeinek. Az űrhajónál mellesleg a hajtóerőt az szolgáltatná, hogy egy a járműre szerelt szupravezető pajzs a földi gravitációval ellentétesen megváltoztatja (?) a tér-idő görbületet.
Majd a cica
A parafizika és az alternatív energiaforrások szakértői (lásd Egely Györgyöt és társait) rendre világossá teszik: ún. tértechnológiai szerkezeteket, szabadenergia-konvertereket, antigravitációs eszközöket csakis olyanok fedeztek fel, akik nem ismerték jól a kvantummechanikát, azaz a fizika már jó 50-60 éve uralkodó korpuszát. Viszont aki ismeri a kvantummechanikát, ráadásul annak hagyományos értelmezésében, az sosem fog efféle szerkezeteket építeni. E megállapítás mögött éppúgy rejtőzhet egyfajta paratudományos gőg, mint a kommunikáció reménytelenségébe, az elismerés hiányába beletörődött, a hivatalos tudomány által kitaszított outsiderek dühe. A parafizika hívei természetesen hisznek abban, hogy a fizika idővel maga is változni fog, mégpedig nem is evolutívan, hanem forradalmian (a fizikatörténészek és tudományfilozófusok maguk is hajlamosak paradigmák közötti ugrásokról beszélni) - s a maguk részéről rendre fel is vázolják a kivezető utakat jelző jelenségeket (mint a már említett nullponti energia, amelyről a hagyományos kvantummechanika is tud). Meglehet, tényleg változni fog, akár egy emberöltőn belül is az érvényes fizikai világkép, korántsem biztos azonban, hogy pont úgy, ahogyan azt a lelkes tértechnológusok és antigravitációs expertek elképzelik.
