Hamut is mamut

Őslénytani fejlemények

Tudomány

Mamutcsalád a Balaton mellett, magyar dinók - hogy csak néhányat említsünk a közelmúlt paleontológiai szenzációiból. Lassan hazánk is helyet követel magának a nemzetközi őslénykutatás térképén.

Alighanem mindannyian tátott szájjal figyeljük a témára specializálódott természetfilmes tévécsatornákon, amint szerencsés paleontológus kutatók tonnaszámra ássák ki a dinók és más, nagyobb méretű dögök csontjait - amelyekhez képest már csak csemege az egykor élt szauruszcsalád ivóhelyén hagyott sáros lábnyom. Naivitás volna részünkről, ha azt hinnénk, hogy pont hazánk területét kerülték volna el e bájos lények - legfeljebb a kutatói szerencse hiányzott a feltárásukhoz. Mostanában meg mintha kifejezetten felgyorsult volna az őslénytani kutatás - az újabb leletek szinte kivétel nélkül a Balaton környékéről kerülnek elő, jelezvén, hogy a tó vidékének szépségeit nem a szandálosok, de nem is a tarisznyások fedezték fel először.

 

Jura, kréta, szivacs

Mint azt tudjuk, a világ nagy és híres dinoszaurusz-leleteit nem hazánkban tárták fel a kutatók, sőt egészen a hatvanas évekig kellett várni az első értékelhető leletekre - úgy tűnik, ez esetben is csak a kezdet volt nehéz. A magyar őslénykutatás kezdetei szorosan összekapcsolódtak a népgazdaság szükségleteiből fakadó ok- és célszerű munkatevékenységgel - magyar régésznek a létező szocialista periódusban úgyszólván felesleges volt csak úgy l'art pour l'art túrnia a földet, megtették azt helyette a tervteljesítés kényszerétől hajtott bányászati szakemberek. Így történt ez akkor is, mikor Wein György geológus 1966-ban, a Pécs melletti Vasas-II. külfejtésben váratlanul három dinoszaurusz-lábnyomra bukkant. A leletekről utóbb maga Tasnádi-Kubacska András, a legendás paleontológus állapította meg: ezek a mai Magyarország területéről való első dinónyomok. De nem ez volt az utolsó mecseki lelet: 1980 őszén jurakori kőszénrétegek között, egy mélyművelésű bányában fejtés közben újabb lábnyomokra akadtak. Kordos László, a Földtani Intézet munkatársa akkor kínai, iráni, grúz, angol és német nyomokkal hasonlította össze a leletet, s a rétegtani helyzet, valamint a nyomok sajátos morfológiája alapján egy új fajt írt le Komlosaurus carbonis néven. Ráadásul amint nevet is kapott a gyerek, mindjárt megugrott a feltárt leletek száma - azóta már vagy félezer (!) nyomot rögzítettek a kutatók. Ráadásul kiderült az is, hogy nem csupán egy, hanem több faj is élt a vidéken - a már említett Kordos László tíz különböző lábnyomtípust azonosított. Immár ismertek az amúgy kisméretű komlosaurus rokonai is: az Ornithopus Hitchcock és az Argozum Hitchcock egyaránt az alsó jurakorban élt: az ebbe a családba tartozó fajok jellegzetes, keskeny lábnyomai Eurázsia, Afrika és Észak-Amerika számos részén fellelhetők - s hangsúlyoznunk kell, hogy ez pusztán csak az egyik mecseki dinónyomtípus -, a többi ritka nyom még további vizsgálatokat igényel. Mint látható, jó ideig a kutatók pusztán bottal üthették a dinók nyomát, harmincöt év kellett ahhoz, hogy konkrét, kézbe vehető csontokat találjanak.

 

A felfedezés érdeme Ősi Attilát, az ELTE őslénytani tanszékének fiatal kutatóját illeti. Ő találta meg (akkor még geológushallgatóként) a 85 millió éve élt hungarosaurust az Észak-Bakonyban, az iharkúti bauxitbányában. Jellemző, hogy évekig azért nem állt a nyilvánosság elé, mert a bánya tulajdonosa nem akarta, hogy leletvadászok vagy egyszerűen kíváncsi turisták lepjék el a bánya meredek katlanját. A hungarosaurus egykoron (azaz a kései krétakorban - magyarul több tízmillió évvel fiatalabb, mint a komlosaurus!) igencsak kedvező természeti körülmények között élt: hazánk területének jó részét tenger borította, s ebből csupán néhány sziget emelkedett ki - mint például a mai Bakony vidéke. Az iharkúti lelőhely egykor (ah, boldog idők) szubtrópusi éghajlatú tengerpart volt, ám a hegyoldalon békésen napozó, ejtőző dinókat alighanem meglephette egy hirtelen áradás, amely a vízbe fúlt őshüllők tetemeit és a velük sodródó hordalékot végül lerakta a tenger partján. Jellemző, hogy az összes mostani lelet fellelhető volt egy ötven négyzetméteres területen. Az egészen pontosan Hungarosaurus tormainak nevezett lény úgy négyméteres lehetett, védőpáncélt viselt, és a hátán ráadásul még cápauszonyhoz hasonlatos taréjszerű képződmények is védték - az ilyen jelentős arzenál minden esetben arra utal, hogy viselője amúgy békés növényevő volt, akit alaposan felvértezett a természet a húsevő kollégák agressziója ellen. Az már csak hab a tortán, hogy a maradványok vizsgálata alapján kiderült, a tetemet előbb jó alaposan megtaposták - nyilván a pánikszerűen menekülő fajtársak, esetleg utóbb a szorgalmas dögevők -, mielőtt betemette volna a föld. A hungarosaurus maradványai és a lény rekonstrukciója még néhány hónapig megtekinthetők az egykori Csodák Palotájában - ugyanitt láthatók Ősi Attila másik fontos felfedezésének, a Bakonydraco galaczinak a maradványai. A bakonydraco, mint talán nevéből is sejthető, korántsem volt a hungarosaurushoz hasonló békés vegetáriánus: a repülő hüllők, azaz a Pterosaurusok közé tartozó szárnyas sárkánygyík menüjén halak, továbbá a vízparton élő puhatestűek és ízeltlábúak szerepeltek. A lény (amelynek alapvetően csak az alsó állkapcsa, valamint négy nyaki csigolyája került elő - így a többi jelentős kreativitást igénylő rekonstrukciós munka) szárnyának fesztávolsága 3-3,5 méter lehetett, fogai pedig nem voltak - ezért is a sajátos kímélő koszt. Mellesleg fellélegezhetünk, a két magyar őshüllő mintegy a turáni átkon túllépve nem lehetett egymás ellensége. Az is figyelemre méltó, hogy legközelebbi rokonai egyrészt messze nyugatról (Spanyolország, Marokkó), illetve Belső-Ázsiából ismertek - ők voltak az Azhdarchidák, a "hosszú nyakú" pteroszauruszok.

 

A földtörténeti középkorból más érdekes leletek is előkerültek - van közöttük régi, mint az 1899-ben Veszprém mellett felső triászi márgából előkerült kavicsfogú álteknős (Placohelys placodonta), melyet teljessége miatt máig a legértékesebb leletnek tartanak. S akad újabb felfedezés is: a közelmúltban a Gerecse hegység jurakori vörös mészkőrétegei között akadtak rá lelkes amatőrök egy háromméteres tengeri krokodil maradványaira.

 

Drákói szigor

Ha eluntuk volna a rusnya őshüllőket, jöhetnek a geológiai-földtörténeti értelemben véve fiatalabb ősemlősök - közülük is főleg a nagyobb testűek. Tiszta szerencse, hogy éppen hazánkban található a föld egyik leggazdagabb nyom- és lenyomategyüttese, az ipolytarnóci paleontológiai emlékhely. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere - jellemző, hogy az égetnivaló, büdös kölykök már az előző évszázad elején is a földtörténeti újkorból származó cápafogakkal játszadoztak, ezeket a kutatók szerint magas fluoridtartalmuk mentette meg az enyészettől (lám, mégiscsak érdemes fogat mosni). Fogból amúgy akad itt bőven. Nem csupán vagy 24-féle cápa evőeszközeit, de krokodil-, sőt delfinfogakat is találtak errefelé. A lelőhely nem éppen új, Kubinyi Ferenc 1837-ben fedezte fel (ő még csak a hatalmas, megkövesedett, átkovásodott fatörzsről értesült - ebből, hála népünk notórius gyűjtőszenvedélyének, mára csak darabok maradtak meg), s 1944-ben nyilvánították első ízben védetté.

 

A geológiai tanösvény bejárása révén tökéletesen tanulmányozható ama bizonyos kor (alsó miocén, az ún. eggenburgi emelet eleje, vagy 24 millió évvel ezelőtt), ahol a Paratethys sekélytenger üledékeibe nyomódva, egy akkori gázló, ha úgy tetszik, állati strand mentén képződött megannyi paleontológiai lelet. S hogy fenn is maradjon, arról megint csak egy katasztrófa gondoskodott: a 19-20 millió évvel ezelőtt kezdődő, intenzív tektonikus mozgásokban gazdag periódus részeként egy hasadékvulkánból tört elő egy hatalmas riolittufaár, s az izzó piroklasztikum (akárcsak egykor Pompejinél) betemette, de egyben konzerválta is az egykori trópusi esőerdővel szegélyezett folyópart élővilágát.

 

A Tasnádi-Kubacska András, majd Kordos László által folytatott rendszeres kutatások vagy 11 állatfaj mintegy háromezer lábnyomát tárták fel - ehhez jön még a 15 ezer virág- és levéllenyomat -, a fajták között az obligát szarvasfélék, őzek és madarak mellett óriás orrszarvút és nagy testű, korabeli ragadozót egyaránt azonosítottak.

 

S ha valakinek hiányzott volna a magyar mamut, annak az idei nyár szenzációjaként teljesülhettek vágyai. A balatoni elkerülő út építése közben Balatonakarattya (valamint Csajág) mellett egy mamutborjú, majd egy felnőtt mamut csontjai kerültek elő, amelyek haláluk helyszínéül megint csak a Balaton vidékét választották. A leletek kora mindössze tízezer év (ez már a földtörténeti legújabb kor) - amúgy ez a faj életének utolsó pillanata lehetett, tudniillik az eredetileg négymillió éve Afrikában feltűnt böszme emlősök pont ebben az időszakban (pleisztocén vége) adták be végleg a kulcsot. Ami biztos, az biztos, rögvest névadó pályázatot írt ki az illetékes Útgazdálkodási és Koordinációs Bizottság (az ötleteket a mamut@ukig.hu címre lehet küldeni, a nyertes a továbbiakban hivatalos keresztszülőnek minősül). Az itteni lelet viszonylag gazdag, hiszen a valahogy elkeveredett koponyacsontokat leszámítva sokféle csontból rakhatják össze a puzzle-t a kutatók. Először egy bazi nagy redős zápfog, majd egy több mint egyméteres agyar került elő, azután lapocka, csigolya, borda, miegyebek.

 

A kutatók sok mindent meg tudnak állapítani a leletek löszös környezetéből: tudják, hogy az akkori glaciálison (jégkorszakon) belül egy viszonylag enyhe, a maitól nem sokban eltérő klímájú (most is jégkorszak van - ugye tudták?) periódusban érte őket a halál - igaz, a pontos okáról még nem tudnak nyilatkozni a helyszínelők.

 

Közös többszörös

S nem állhatunk meg e ponton, hiszen úgy tűnik, az emberelődök kutatásában sem maradtunk el a világtól. A legismertebb példa az először 1967-ben Rudabányán feltárt állkapocsleletek alapján rekonstruált Rudapithecus hungaricus 10,5-11 millió éve élt hazánkban, a kutatások jelenlegi állása szerint 120-130 centiméter magas lehetett, agytérfogata 280-330 köbcentiméteres - a paleontológusok álláspontja szerint a rudabányai előember (vagy még inkább ősmajom) a Dryopithecusok közé sorolható erdei majom volt, egyes hipotézisek szerint ez a faj lehetett az ember és a csimpánz közös őse.

 

A Rudabánya melletti (a címre még legalább két másik település is igényt tart) lelőhely mindenesetre máig is az egyik leggazdagabb: 1985-ben egy lignitmezőn leltek rá az első teljes koponyára, amely nőstény rudapithecusé volt, 1999-ben pedig egy minden addiginál épebb rudapithecus-koponya került elő, amelyet Gabinak neveztek el a szerencsés kezű megtaláló, Hernyák Gábor tiszteletére. Gabi nyomán immár minden korábbinál hitelesebb rekonstrukciós portrét készíthetnek a rudapithecusokról - most már csak az eddig ismeretlen művész jelentkezésére vár a tudós közösség.

 

Természetesen ennél (geológiai értelemben) fiatalabb leleteket is találtak már az ember elődeinek kutatói - a leghíresebbek tán a vértesszőlősi ősembermaradványok, amelyek egyes vélemények szerint a Homo erectus és a Homo sapiens közötti átmenetet tanúsítják -, ám mások sokkal szkeptikusabbak ebben a tekintetben. Ami biztos, hogy a többnyire a Homo erectus fajba sorolt Samut (illetve ami megmaradt belőle: fogak meg egy nyakszirtcsont) 1965-ben találták meg, korát előbb félmillió évesre, utóbb 320-380 ezer évre, legújabban pedig - radiometrikus kormeghatározás alapján - "mindössze" 185-210 ezer évesre becsülik, közeli rokonai pedig Jáván, Kínában, Tanzániában és Németországban kerültek elő.

 

Túrni eddig is érdemes volt, ezután is érdemes lesz (a munkát persze hagyjuk a profi szakemberekre) - ki tudja, mikor akad kezünk ügyébe a világot alapjaiban megváltoztató lapocka- vagy lábszárcsont.

Neked ajánljuk