Az ENSZ hivatalos statisztikái szerint egyet sem kell aludnunk a ma élő hétmilliárdodik ember megszületéséhez - a most magunk mögött hagyott hosszú hétvégén világra jött. Ugyanakkor az Egyesült Államok statisztikai hivatala, a United States Census Bureau szerint még csak 6,97 milliárdnyian vagyunk, s az is lehet, hogy csak jövőre lesz meg az a bizonyos hét. A világ jó része persze ilyenkor ügyet sem vet a tengerentúli hivatalosságok akadékoskodására: ha közelgő ünnepet szimatol, sutba dobja a kételyre okot adó megfontolásokat.
Szakadatlan
Az emberiség létszáma már jó ideje töretlenül bővül. Bár az alaptendencia voltaképpen ugyanez volt az emberiség történetének homályba vesző kezdetei óta, de azért akadtak e sikertörténet során nem kis visszaesések is. Ott van például a manapság az indonéziai Toba tó alatt rejtőző szupervulkán 70 ezer évvel ezelőtti gigantikus explóziója, melynek katasztrofális klimatikus hatásai a ma uralkodó konszenzus szerint csaknem a kihalás szélére sodorták az akkoriban még módfelett sérülékeny emberiséget.
Az 1920-as években még 2 milliárdan sem voltunk
Ekkor állítólag a nemzőképes emberpárok száma 1000 és 10ezer között lehetett. Összesen. De később sem szűkölködött az emberiség története demográfiai katasztrófákban. Ezek közül persze hajlamosak vagyunk azokat kiemelni, melyek szűkebb hazánkat és szeretett kontinensünket sújtották, de azért ne feledkezzünk meg planétánk többi részéről sem! S bár fajtánk pusztításra, tömeggyilkosságra való kannibálhajlama közismert, még ebbéli tevékeny hozzájárulásunk is kutyafüle létünk természeti körülményeinek tragikus változásaihoz vagy biológiai kártevőink aknamunkájához képest. Az emberiség többször is jól teljesített háborúk és népirtások terén, ám ebbéli effektivitásunkat rendre meghazudtolták holmi járványok és éhínségek. Intő példa, hogy az első világháború 10 millió halottját (s még melléjük számíthatjuk az armenocídium egymillió polgári áldozatát, vagy az orosz polgárháború számolatlan millióit) további 80-100 millió embertársunk követte a sírba a spanyolnátha nyomán. Azért a második világháború 50 millió halottja (túlnyomó részük immáron civil!) mutatja, hogy belehúztunk, s a technikai fejlődés mai szintjén az önpusztítás egészen új dimenziói nyíltak meg. Ám az is jellemző, hogy a fenti tragikus periódusok is csupán kismértékben fékezték a világ populációjának bővülését: gyakorlatilag a növekmény lett némileg kisebb, s az is pusztán átmenetileg.
A történeti demográfia szakavatott művelőinek rendre fogas kérdésekre kell válaszolniuk, ám ők a laikus számára feloldhatatlannak tűnő dilemmákra is tudni vélik a megoldást.
Hogy mást ne mondjunk, meglepően részletes számítások készültek az egészen távoli korok világnépességének létszámáról is - azon persze ne csodálkozzon senki, hogy e számok mentén máig sem alakult ki konszenzus. Meglepőnek tűnhet talán, de az emberiség már a legutóbbi (Würm) eljegesedés végén, jó 12 ezer éve elérhette a 4 milliós létszámot (ami különösen a Toba-katasztrófa relatív közelsége miatt tűnhet impozánsnak). Az ötmillió már olyan tízezer évvel ezelőtt is meglehetett, s onnantól kezdve a fejlődés rohamos. Időszámításunk kezdetekor 250-300 millió ember élhetett a Földön - ehhez hozzátennénk, hogy a Római Birodalom lélekszámát a csúcspontján (azaz kiterjedésének maximumán, i. sz. 100-150 körül) 55 millióra teszik. A kora középkorban a legtöbb demográfiai modell (történeti forrásokra és klimatikus adatokra egyaránt támaszkodva) világmértekben is visszaeséssel, de legalábbis erős stagnálással számol - de lokálisan kifejezetten erőteljes hanyatlás mutatkozhatott a demográfiai görbék tekintetében is. Ezt persze nem csupán a közismert politikai, világtörténeti okok motiválták, hanem az úgynevezett ókori klímaoptimum vége is, egy olyan, összetett éghajlati változás, mely összességében jelentős lehűléssel járt. Ez pedig előbb éhínséget hozott magával, majd menetrendszerűen jöttek a járványok - mindenekelőtt az úgynevezett justinianusi pestis, mely kétszáz év alatt megfelezte Európa és a Földközi-tenger tágabb környezete népességét. Ez a VI. századtól kezdve majd háromszáz éven át tért vissza úgyszólván minden generációban, s a későbbi mortalitás ugyan nem érte el az első, a nagy kaszálás mértékét, de így is rendre erősen visszavetette a populáció gyarapodását, tendenciáját tekintve pedig kordában tartotta a népesedési trendeket. Mindez persze korántsem az utolsó nagyléptékű demográfiai katasztrófa volt: a három-négy évszázadnyi középkori klímaoptimum lecsengése nyomán megint lehűlés jött, aminek előbb az agrárium katasztrófája, újabb, kontinensnyi területre kiterjedő éhínség lett a következménye, majd a fekete halál - az utolsó időszak, amikor a Föld népessége jelentősen csökkent. Mielőtt még a szemünkre vetnék, hogy demográfiai szemléletünk túlságosan Európa-centrikus volna, hozzátennénk, hogy a fenti ciklusok valamennyire megfeleltethetők a keleti, ázsiai fejleményeknek: az epidémiák történetével foglalkozó kutatók mindkét fent említett nagy pestisjárvány eredetét Kínába teszik, s pusztításaival ott (és persze Indiában) is számolnak a modellek. Az pedig biztos, hogy a Föld népességének zöme mindig is az eurázsiai térségre meg a hozzá kapcsolódó afrikai területekre koncentrálódott. Ehhez képest minden más térség demográfiai szempontból csupán afféle perifériának számított, s jellemző módon Amerika "felfedezése" és a mi kultúrkörünkhöz csatolása egy szörnyű demográfiai katasztrófával járt együtt: a világ akkori népességének kb. egyhatodát kitevő amerindián őslakosság megdöbbentően nagy százaléka pusztult el a következő egy évszázadon belül - olyan betegségek miatt, amelyekre egyáltalán nem voltak immúnisak.
Az addigi diszkrét növekedés a mezőgazdaság és ipari forradalom után váltott át afféle vad vágtába: a világ népessége újabb és újabb rekordokat döntött meg. Ennek fontos előfeltétele a csecsemő- és gyermekhalandóság visszaszorulása - magas termékenységi ráta mellett. Mindez persze nem jelenti azt, hogy lokális szinten nem jelentkezhettek demográfiai katasztrófák. Közismert tény például, hogy a Kelet-Európát és Oroszországot/Szovjetuniót sújtó ismétlődő történelmi kataklizmák (például saját maga szorgos ügyködése) nyomán a negyvenes évekre jelentősen kisebb volt e térség lakossága (becslések szerint egyedül a Szovjetunióé vagy 90 millió fős deficitet mutatott), mint az a század eleji trendek alapján számítható lett volna. Kína népességét pedig előbb a japán megszállók brutalitása, majd a maoista politika bakugrásai tizedelték meg - de az alapvető masszív növekedési trendet ezek sem tudták megtörni.
Annyi bizonyos, hogy a Föld lakossága már a napóleoni háborúk korában (nagyjából császárrá koronázása idejére, 1804-re) elérte az egymilliárdot, körülbelül 1927-re lettünk kétmilliárdnyian, 1960-ra meglett a három, 1974-re a négymilliárd is. Mint látható, a hetvenes évekig egyre gyorsult a népesség növekedése, onnantól kezdve viszont egyenletesebb szintre állt be a növekedés - de tovább bővül a létszám, rendületlenül!
Azt a hét meg a nyolcát!
A határátlépők becslésénél a továbbiakban is sajátos verseny alakult ki az ENSZ megfelelő szakszolgálata és az amerikai USCB között. Az ENSZ 1987. július 11-én ünnepelte az ötmilliárd napját, a hatmilliárdodik földi lakos érkezését pedig 1999. október 12-ére várták - ezzel szemben az USCB szerint addigra már vagy fél éve (1999. április 21-én) meglett a várt létszám. Idén, mint láttuk, pont fordítottak a várakozások, ám ami késik (már ha...), nem múlik: egyelőre semmi sem állíthatja meg a Föld népességének gyarapodását. Olyannyira nem, hogy a mértékadó becslések is ezzel számolnak - legfeljebb abban lehet vita, hogy továbbra is enyhén lassul a növekedés üteme, ne adja isten megint meredek ívű létszámgyarapodással számolhatunk. Az USCB konzervatív becslése szerint a nyolcmilliárdos létszám csak 2027-re várható, azaz a szerintük még előttünk álló határponthoz képest is tizenöt évet kell várnunk, s 9 milliárd lakosa is csak 2046-ban lesz a Földnek. Az ENSZ közepes becslése szerint valahol 9 milliárd fölött fog tetőzni az emberiség végső létszáma úgy 2080 körül, s onnantól kezdve enyhébb csökkenéssel, de legalábbis stagnálással számolhatunk. Ám az egyik forgatókönyvük kénytelen-kelletlen számol azzal a lehetőséggel is, hogy a termékenység a mostanihoz hasonló szinten marad, miközben a népegészségügyi, csecsemőhalandósági értékek is javulnak - így akár ama abszurdnak tűnő helyzet is előfordulhat, hogy 2150-re elérjük a 25 milliárdot!
Ezen a szinten persze már előkerül a Föld eltartóképességének a kérdése - hogy is ne, hiszen ez már Malthus idejében is fontos (ál)probléma volt, pedig akkoriban még csak az első milliárdot lépte át a föld populációja. Ám ahogy a klasszikus malthusianizmus sötét jóslatai (a népesség növekedését az éhínség, a járványok és a háborúk kordában tartják) nem váltak be, ugyanúgy kérdéses, hogy valóban létezik-e valamilyen kemény növekedési korlát a népesség gyarapodása előtt. Annyi biztos, hogy - például a zöld forradalomnak hála - az élelmiszer-termelés bővülése simán lépést tudott tartani a Föld lakosságának bővülésével, ami nem jelenti azt, hogy ne lettek volna és ne lennének ma is helyi élelmezési, humanitárius katasztrófák. Ám a szakértők nagyjából egyetértenek abban, hogy legalábbis egyelőre még nincs globális mértékű, abszolút élelemhiány, "csak" éppen a Föld lakóinak igen nagy része nem engedheti meg magának a szükséges élelemhez való hozzáférést, éppen ezért százmilliók éheznek, s akár egymilliárd ember is alultáplált lehet. Látni kell ugyanakkor, hogy még az élelmiszerek viszonylagos hiánya sem fékezte le jelentősen a népesség gyarapodását éppen a legszegényebb régiókban (főképpen Afrikában) - nem utolsósorban az egészségügyi ellátórendszer javulása miatt. Ugyanakkor az ő körükben a születésszabályozási erőfeszítések is eredménytelenek maradtak.
Manapság is sok szó esik a Föld állítólagos túlnépesedéséről. Ám eme diskurzus során zömmel olyan hipotetikus felvetésekről esik szó, mint például az állítólag elkerülhetetlen ökológiai katasztrófa, vagy éppen a klímaváltozás szintén végzetszerű és kizárólag negatívra hangszerelt hatásai, amelyek igazságáról vajmi nehezen győződhetünk meg, pláne rövid távon (például egy szűk emberöltőn belül). Korábban az abszolút élelemhiányról szólt a legtöbb negatív utópia, most ehhez még jön az ivóvízkészlet, az alapvető ásványkincsek és fosszilis energiahordozók kimerülése, a hagyományos növénytakaró és az állatvilág tömeges pusztulása miatti aggodalom, meg a fegyveres konfliktusok eszkalációjától való félelem. Mindez meglehetősen rémisztően hangzik - de a korábbi jóslatok sem voltak biztatóbbak, miközben találati arányuk csekély, fajtánk pedig története során képes volt számos olyan kínos szituációval megbirkózni, melyet részben magának köszönhetett.
Öljenek bár meg, de egyelőre a fenti aggodalmak figyelembevételével sem látjuk, mi is fogja megállítani az emberi faj szorgalmas gyarapodását.
