Magyar Narancs: Nem az utóbbi évek kivándorlási hullámával hagyta el az országot. Miért indult útnak?
Landor Roland: Az osztrák határon nőttem fel, a környezetemben élők jelentős részének az volt a célja, hogy nyelvet tanuljon és elhúzzon. Nekem viszont soha nem volt ez az ambícióm. Hosszú előzményekkel kezdem. Tizennyolc múltam, amikor többszörösen áttétes rákot állapítottak meg nálam. Három műtétem volt, a kemoterápia viszont annyira megviselt, hogy épp felnőttkorúként aláírtam a papírt: saját felelősségemre távozom az Uzsokiból. 48 kilósan jöttem el, 198 centi vagyok. Más utakat kerestem. Az ufóktól kezdve a hivatalosan nem engedélyezett ampullákon át a vegán diétáig mindenben bíztam, Svájcból is rendeltünk injekciót. És elkezdtem hízni. Addigra persze már félbeszakadt minden, ott álltam a tanulmányi versenyeredményeimmel és a terveimmel, amelyekbe bele sem tudtam vágni. A fennmaradásért küzdöttem, az egész napom arról szólt, hogy próbáljak valami olyan táplálékot beszerezni, amitől nem hányok. Ma már vegán éttermek, kávézók állnak minden sarkon, akkor ez még nem így volt.
MN: Aztán varázsütésre meggyógyult?
LR: Jobban lettem, és elhatároztam, újrakezdem. Elutaztam Szolnokra a bátyámhoz, aki ott volt vadászpilóta, gondoltam, nála felkészülök az egyetemi felvételire. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Nem tudtam megszólalni, úgyhogy mindent levertem, hogy zajt keltsek. A karjában vitt ki a kocsiba, mentőre nem volt idő. Gyors vizsgálatok után egy doktornő közölte, három sárgabarack méretű folt van a tüdőmön. Ismét összeomlott bennem egy világ. A Kékgolyóban kaptam meg a halálos ítéletet egy professzortól. Beutalhat kemoterápiára, mondta, de nem beszél rá, mert az maximum elrontja az utolsó napjaimat. Hozzátette, általában három hónap a kifutási idő, de lehet, hogy hat hét, talán csak három. A biztonság kedvéért elkezdtem gyűjteni a morfiumtablettákat – akkor nekem már ingyen járt. De még mindig nem adtam fel, folytattam minden hókuszpókuszt a gyógyulásért.
MN: A vágyott felvételitől a lehető legtávolabbra került.
LR: Sőt. Kaptam egy behívót valami rákszűrésre, és az futott át az agyamon, hogy egy olyan adatbázis része lettem, amely alapján nekem itt az életben nem lesz karrierem, életbiztosításom. Rajta vagyok a halállistán. Mindeközben csoda történt, szerelmes lett belém valaki, akinek minden vágya volt Ausztráliában letelepedni, és nélkülem nem akart útnak indulni.
MN: Számomra inkább az a bátorság, elszántság elképzelhetetlen, hogy gyakorlatilag halálra ítélve egy másik kontinensre költözik az ember, mintha két én, két lélek fölött rendelkezne. Hogyan tudott orvosi papírokat bemutatni egy munkavállalási engedélyhez?
LR: Az alapvető letelepedési engedélyekkel nem volt gond, Ausztrália akkor még úgy fogdosta össze a kelet-európai munkaerőt. Angolul folyékonyan beszéltem, simán ment. Az egészségügyi papírokért a nagykövetség orvosánál kellett jelentkezni. A kezelőorvosom olyan dokumentumokat állított ki, amelyek kisebb betegségekről tanúskodtak. Az irdatlan vágásról a hasamon azt mondtam, gyerekkori operáció. Nyilván nem volt hülye a doktor, pontosan tudta, hogy ez nem lehet igaz, gondolom, adott egy esélyt. Kijutottunk, és azt éreztem, egy másik bolygón másik élet kezdődött.
MN: Mi volt az első célkitűzése?
LR: A munkakeresés. Óriási karriert futottam be egy levegőtlen függönygyárban, kampókat akasztgattam Queenslandben, a szubtrópusokon. Olyan jól dolgoztam, hogy hamarosan csoportvezető lettem. Ötkor keltem, buszoztam. Aztán megláttam egy hirdetést, alvállalkozókat kerestek gépjárművezetés-oktatásra. Belevágtam. Eleinte alig volt kuncsaftom, pénzem, akkor már egyedül éltem. Ebben a rossz periódusban mégis feltűnt, hogy még mindig nem haltam meg! Ennek ellenére majdnem hazajöttem. Aztán a bolt beindult, kézről kézre adtak, dőltek hozzám az emberek, reggel öttől este kilencig dolgoztam, egyszerre tudtam enni, telefonálni és szervezni. És elkezdtem jól keresni. Majd találkoztam a jelenlegi párommal – ő beszélt rá, hogy váltsak, ne pazaroljam el az intelligenciámat.
MN: Nyelvész akart lenni?
LR: Már gyerekkoromtól. Először nyelvtanári diplomát szereztem Brisbane-ben, mielőtt kettőt pislogtam volna, már elkezdtem a PhD-t, és még a doktorim megszerzése előtt felkértek oktatónak. Tanítottam kommunikációt, kommunikációelméletet, szemantikát, pragmatikát, pszicholingvisztikát.
MN: Három éve publikált egy összehasonlító elemzést a Cognitionben, a kognitív tudományok nemzetközi lapjában, munkája azután New Yorkban is megjelent. Témája: nemek a nyelvekben. Miért és főképp hogyan nyúlt ehhez a témához?
LR: Olvastam egy tanulmányt, amelynek a tartalmával nem értettem egyet. Egy neves amerikai professzor, Lera Boroditsky azt állította benne, hogy egy bizonyos nyelven egyes nemekkel felruházott tárgyakat a társadalmi nem szempontjából is – sztereotipikusan – maszkulinabbnak vagy femininebbnek látnak az adott nyelv beszélői. A híd például spanyolul hímnemű, a németben nőnemű. A szerző szerint a spanyol ezért azt mondja, a híd erős, hatalmas, azaz a maszkulinitással asszociálja, a német pedig azt, hogy kecses, lágy, tehát feminin. És akkor a magyarok mit fognak erre mondani? Nálunk nincsenek nyelvtani nemek, egy egész novellát meg lehet írni úgy, hogy a végére sem derül ki, hogy a főhős férfi vagy nő. Nos, ezt a témát kezdtem el kukázni, egy szobát megtöltő tanulmányra bukkantam, vannak köztük, amelyek a fenti tézist megkérdőjelezik, de egyik sem hoz fel olyan érvet, amely empirikusan megállná a helyét. Régi vesszőparipám, hogy a nyelvészet szürke terület: nem bölcsészet, de nem is olyan igazi tudomány, mint a matematika vagy a fizika. Számomra a matematika is egy nyelv, a nyelv is egy szisztéma – ha én meg akarom értetni magam valakivel, akkor alkalmas szisztémát kell hozzá találni. Az alapokkal nem lehet variálni, még akkor sem, ha a nyelv folyamatosan változik. De a változás is szabályok szerint működik. Egyfajta matematika. Megállapítottam, hogy sok tanulmány a kutatójának gondolatait tükrözi – én azonban mértem az eredményeimet. Öt nyelven végeztem reprezentatív kutatást: a magyart abszolút jó kontrollcsoportnak tartottam, emellett volt angol, spanyol, német és héber kérdéssor.
MN: Úgy tudom, csak a héberhez használt asszisztenst. A németet hol szedte fel?
LR: Szombathelyi vagyok. A német és a spanyol a kutatás szempontjából alapvetően volt fontos, az angol pedig azért, mert a kutatók között az is vita tárgya, van-e a nyelvben egyáltalán nyelvtani nem. Volt, de kihalt. Reflexív szempontból mégis folyamatosan észben kell tartani, hogy milyen nemű alanyról beszélsz. Részlegesen tehát hordoz mégis nyelvtani nemeket. A hébert teljes egészében átitatja a nem, az egyes szám első személytől a számokig. Az online kérdőívezés során szándékosan nem árultam el a résztvevőknek a kutatás pontos célját, csakis a spontán reakciókra voltam kíváncsi. 23 országból majdnem 3 ezer kérdőívet dolgoztuk fel. Az egyik csoport élettelen tárgyakat jellemzett melléknevekkel, majd egy másik csoport kontextustól megfosztva kapta meg a mellékneveket, és társadalmi nemekhez kapcsolták őket. Volt néhány vicces pillanat, a drága melléknévhez szinte kivétel nélkül a nőnemet társították, a büdöshöz egyértelműen a férfit. Az eredmények feldolgozásához az akkori statisztikai tudásom, sőt több szakemberé is kevés volt. Sok kudarc után megpróbáltam a legnevesebb ausztrál statisztikus tanácsát kérni, kihez fordulhatnék, mire egy váratlan pillanatban személyesen rám írt ez a világhírű szaktekintély. Bill Venables bekérte a nyersanyagot, majd saját maga ajánlkozott partnernek azzal, hogy mivel őt úgysem tudnám megfizetni, elvállalja pusztán a saját érdeklődése miatt. Elképesztően sokat tanultam tőle.
MN: Mire jutottak?
LR: Arra, hogy minél több nyelvtani nem létezik egy nyelvben, annál bizonytalanabbak a résztvevők a nem nélküli tárgyak megítélésében, és ezek a különbségek mérhetők. Azaz kimondható: mindenképpen hatással van a gondolkodásra egy nyelv azon adottsága, hogy használ-e nyelvtani nemeket, és ha igen, hányat.
MN: Milyen gyakorlati haszna lehet a kutatásának?
LR: A másik tudományág, amelynek felkeltette érdeklődését a téma, a robotika, ezen belül pedig a mesterséges intelligencia fejlesztése. Ha szeretnénk továbblépni ezen a területen, elsősorban azt kell megérteni, hogy az ember hogyan gondolkodik. Nyelvi robotok léteznek, a mesterséges intelligenciát kutató tudósok számára azonban más szinten érdekes, hogy egy nyelvtani kategória hogyan befolyásolja a gondolkodásunkat. Megtisztelő, hogy Janet Wiles professzor, akinek robotjai egymással kommunikálnak, az én eredményeimet is használja saját munkájához. A nyelvészeten belül is lehet még tágítani a téma kutatását, a School of Oriental and African Studies (a University of London része) kért fel, hogy induljunk el a bantu nyelvek kutatása felé – ezt egyelőre pihentetem, de kifejezetten érdekes terület.
MN: A kutatása ezek szerint egyértelműen azt sugallja, hogy a nyelvtani és a társadalmi nemeknek nincs egyértelmű közük egymáshoz. Hogyan nézne ki vajon ugyanez a kutatás a következő században? Arra próbálok utalni, hogy a társadalom új kategóriákkal ismerkedik, s bár egyelőre sokak számára még mindig nem tiszta, mi például a transznemű és a queer fogalma, világszerte elindult a változás ezen a téren.
LR: A kutatás ugyanígy zajlana, nyilván száz év múlva sem lesz egyenes kölcsönhatás köztük. A társadalmi nemek mindig is a maguk sokszínűségében léteztek, a társadalmi elfogadás azonban korlátok közé szorította őket. A queer mindig is tudta, hogy queer. A világ progresszívabb részén már felismerték, hogy a falak lebontásától nem kell félni, sem attól tartani, hogy ez az egyén identitására is kihat. Meglátásom szerint ez csak pozitív változásokat hozhat azok számára, akik eddig nem fértek bele a skatulyákba. Akár már gyerekként. Érdekes, milyen jelzőkkel illeti a társadalom a babázó kisfiút, ugye, míg az autózó kislány vagány. Az egyik ausztrál játékáruházlánc például megszüntette a fiú- és lányjátékok elkülönítését, csak korosztályos ajánlás szerint rendezik be a boltokat. Magyarország e kérdésekben inkább visszalépett kettőt az utóbbi időben, úgy érzékelem.
MN: Úgy mondta, hogy a világhírű statisztikus „rám írt”. Ezt a kifejezést nem ismerhette, amikor elment, mégis használja. Mit szól ezekhez a torzulásokhoz?
LR: Használom, mert hallottam, és beépült. A nyelv dinamikus, ez ismét a szisztémán belüli változás, ami azt jelenti, hogy ha az ember először hallja, a kontextusból pontosan tudja, mit jelent. Az egyetemistáknak tanítok egy tárgyat, ami kifejezetten az elektronikus kommunikációval foglalkozik. A fő használók nyilván az új generációk, de ránk is hat. Vita tárgya, hogy az sms-ezés, csetelés rombolja-e a nyelv szerkezetét – szerintem nem. Új médiumon keresztül kommunikálunk, szinkronikussá vált a térben egymástól távol lévők közötti írásbeli párbeszéd. Régen a levél sokkal formálisabb volt, az ember beleadott mindent, mielőtt elküldte. Ma már a gazdaságosság és a sebesség keretei között zajlik az írott párbeszéd, így aztán helyet kapnak benne a rövidítések. Ugyanakkor ahhoz, hogy rövidíts, jól kell ismerned az adott nyelv szabályait. Ezért nem tartom rombolónak a változást. Az emotikonok is beleférnek. Ma már üzleti tárgyalások zajlanak csetnyelven, és hatalmas pénzek cserélnek gazdát. Ilyenkor bizony számít a mosolyjel, hiszen nincs ott a tekintet és a hanglejtés. Már a telefon megjelenésével temették a személyes kommunikációt, ma mindenki elektronikus üzeneteket vált, de nézzen szét: az emberek mégis együtt töltik az időt, isznak, beszélgetnek, nevetnek.
