A holdra szállás 50. évfordulója

Hosszú lépés

Tudomány

Fél évszázada lépett először ember egy másik égitestre. Sokan máig sem hiszik el, hogy mindez megtörtént, a Holdnál távolabb pedig azóta sem sikerült eljutnunk.

Az Apollo–11 űrhajó Eagle (Sas) névre hallgató leszállóegysége 1969. július 20-án landolt a Hold felszínén: Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin asztronauták ebben a sorrendben ki is szálltak, majd űrcsizmájukkal megtapodták a Hold porát, amit világszerte emberek milliói figyeltek lélegzet-visszafojtva. Azt is tudjuk, mennyi időt töltöttek el égi kísérőnk megvilágított oldalán, a Nyugalom tengerének (Mare Tranquillitatis) nevezett földrajzi ponton: 21 perc és 31 másodperc jutott nekik.

A következő három és fél év alatt még öt legénység, megannyi űrpáros lépett a Hold felszínére, akik egyre több időt töltöttek a holdporban botorkálva. Eugene Cernan és Harrison Schmitt (ez idáig a két utolsó ember, aki a Holdon járt) 1972 decemberében három sétát is tett, összesen több mint három órát töltött el a Hold felszínén. A szelektív emlékezetű utókor mégis főleg az első kettősre, közülük is leginkább az első lépést megtevő és híres mondatát – „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – a szkafander mikrofonjába dörmögő Armstrongra emlékszik. Nagyobbat azóta sem ugrott az emberiség – már ami a mély űrbe irányuló (egyelőre csak tervezett) utazásokat illeti.

 

Hold-versenyben

Az Egyesült Államok kivételes Hold-programját a vizionárius elnök, John F. Kennedy hirdette meg a Kongresszusban 1961. május 25-én. Bár a kritikus utókor jócskán kikezdte a valaha legendákkal övezett államférfi renoméját, az
Apollo-program egyértelműen a maradandóbb alkotásai közé tartozik. Mindez persze remekül szolgálta a fegyverkezési aspektusoktól sem független amerikai–szovjet űrverseny céljait is. Be is vetettek apait-anyait, jócskán építve például a Harmadik Birodalom rakétatudományi eredményeire, meg az exnáci szakemberek (pl. Wernher von Braun) tapasztalataira. Így tettek persze a szovjetek is, legfeljebb ezt kevéssé verték nagydobra. A Hold-versenyben sokáig minden versenyszámban az utóbbiak vezettek, bár számtalan próbálkozásuk közül csak a sikeresekkel álltak a nyilvánosság elé. Annyi biztos, hogy az első űrjármű, amely elérte a Hold felszínét, a becsapódó Luna–2 volt 1959. szeptember 13-án, és ugyancsak egy szovjet űreszköz (Luna–9) hajtotta végre (mondjuk, tizenkettedjére) az első kontrollált, sima leszállást (soft landing) is 1966. február 3-án.

És mégis, a holdra szállási versenyszámban végül az amerikaiaké lett szinte az összes érem, köszönhetően annak is, hogy a háromfokozatú, folyékony üzemanyaggal működő Saturn V hordozórakéták (Von Braun fő műve) a 13 indítás során egyszer sem vallottak kudarcot. Az Apollo–13 nevezetes, filmben is feldolgozott majdnem katasztrófája sem e rakéták miatt következett be – mellesleg ez volt az egyetlen stáb, amelyet sikerrel elindítottak, mégsem érte el a Hold környezetét (ellenben szerencsésen visszahozták a legénységet). A szovjetek az eredményes amerikai Hold-missziók láttán hamarosan felfüggesztették saját, szintén emberi legénységgel tervezett Hold-programjukat. Habár szondáik egészen 1976-ig gyűjtötték a holdkőzeteket (és rendre vissza is tértek velük!), eközben inkább már az űrállomás fejlesztésére koncentráltak. A hetvenes évek űrprogramjai közül éppen ez tűnik ma maradandóbbnak, míg az Apollo-program már lassan 47 éve lezárult, és további holdutazások azóta is csak a tervezés szintjén léteznek.

A hetvenes évek elejének olaj-, majd általános gazdasági válsággal fűszerezett körülményei jó időre amerikai részről is betettek a további ambiciózus űrutazási programok finanszírozásának. Nem kis összegről volt szó, elvégre a teljes Apollo-program akkori értéken 25,4 milliárd dollárt tett ki (ez ma több mint 150 milliárd dollár lenne), bár más kapcsolódó projektekkel, mint a legénység nélküli űrprogramokkal (Ranger, Surveyor és Lunar Orbiter) együtt a végösszeg még pár milliárddal több is lehetett.

 

Öt még áll

Mi tagadás, az Apollo-program kifutotta magát: tudományos céljait maximálisan elérte, nem is szólva a politikai és PR-szempontokról. A Holdra pusztán presztízsokokból nem lett volna érdemes újra és újra visszatérni, távolabbi célpontok pedig az akkori technikai körülmények között még elérhetetlennek tűntek. Csupán az utóbbi években merült fel a lehetőség, hogy visszatérhetnének a Holdra az emberi legénységgel végzett űrmissziók. Ezt a célt szolgálná az amerikai és az európai űrügynökség, a NASA és az ESA közös fejlesztése alatt álló Orion MPCV (többcélú emberi legénységű jármű) nevű űrhajó, amelynek segítségével ismét embereket juttatnának a Hold felszínére. A missziót szolgálná még a tervezett Holdi Orbitális Platformátjáró, amely égi kísérőnk körül keringve egyfajta ugródeszkaként szolgálna. A tervezett időpont nincs is oly messze: a NASA emberi legénységgel tervezett Artemis-programja keretében 2024-ben ismét embereket küldenének a Holdra (ez volna az Artemis–3 küldetés). Hosszabb távon égi kísérőnk csupán átmeneti, köztes állomásként szolgálna, hiszen a végső cél a távoli (mély) űr, illetve idővel a Mars felszíne.

Az Apollo-missziók emlékei közül talán azok az eredetileg csillagos-sávos amerikai zászlók élnek leginkább a köztudatban, amelyeket a hat sikeresen landoló páros helyezett el a Hold felszínén. Azt már régóta sejtik az űrkutatási szakemberek, hogy a zászlókon nyoma sem maradt holmi csillagoknak meg sávoknak: a Napból jövő, a Hold felszínét sűrű atmoszféra híján gyengítetlenül elérő kozmikus sugárzás réges-régen kifakított minden színt, és csupán fehér zászlók vetnek árnyékot – ez esetben korántsem a megadás jeleként.
A NASA robotikus űrjárműve, az LRO (Lunar Reconnaissance Orbiter) felvételeit elemezve nemrég úgy találták, hogy az eredetileg leszúrt hat zászló közül öt még áll, és továbbra is árnyékot vet a Hold felszínére. De éppen az első, amelyet az Apollo–11 legénysége tűzött ki, már hiányzik: Aldrin szerint a Sas hajtóműve fújta el felszállás közben.

 

Ott sem voltak

A holdra szállás legkülönösebb mellékzöngéje az összeesküvés-elméletek világában keresendő. A konspirációhívők ugyanis makacsul meg vannak győződve arról, hogy a jeles esemény meg sem történt. Mint minden mozgalomnak, ennek is akadnak alapító atyái és klasszikusai: jelen esetben leginkább William Charles Kaysing amerikai mérnök és botcsinálta űrhajózás-kutató 1975-ös könyvét szokás emlegetni. Ám a tagadók közössége sem egységes: megosztja őket, hogy csupán a nagy csinnadrattával, médiaszenzációként tálalt 1969. júliusi landolást hamisították-e meg, vagy valamennyit. A legelvetemültebb konteohívők szerint természetesen az egész Apollo-program úgy kamu, ahogy van, és ugyanők az 1978-as Capricorn One című (nálunk Földi űrutazásként ismert) filmet is készpénznek vették. Az amerikai thrillerben a NASA csak megrendezte az egész leszállási eseményt, és Armstrongék valójában a nevadai sivatagban bohóckodtak. A jól értesültek szerint a felvételeket maga a zseniális Stanley Kubrick rendezte, akinek szakmai és filmes tapasztalataira a 2001: Űrodüsszeia megrendezése nyomán figyeltek fel az amerikai kormányszervek. A még jobban értesültek Walt Disney-t is ott látták a manipulátorok között – sajnos ő már három évvel a holdra szállás előtt meghalt, bár az is lehet, ezt is csak a NASA/Kubrick rendezte így.

Akadnak olyanok is, akik szerint a holdra szállás valójában megtörtént, de korábban és annak során olyan (nem részletezett) dolgokkal szembesült Armstrong és Aldrin, amelyekre még nem készült fel az emberiség, ezért inkább valódi felvételekből és stúdióban felvett jelenetekből kompiláltak egy, a nyilvánosságnak szánt változatot. A sztoriban természetesen akadnak elhallgatott tanúk is, itt azután előkerül az Apollo–1 misszió még 1967-ben tragikusan, teszt közben elhunyt legénysége, akárcsak a NASA sajtóosztályának majd’ húsz éve váratlanul meghalt vezetője.

Az összeesküvésben hívők természetesen számolatlanul sorolják az általuk vélt „bizonyítékokat” is. Nem látható egyetlen csillag sem a fotókon (a NASA szerint túl rövid volt az expozíciós idő), lobognak a zászlók a Holdon, ahol nincs is szél (a NASA szerint nem is), az Eagle fúvókái nem hagytak látható nyomot a holdporban (valójában hagytak, bár kicsiket) és nem is párhuzamosak a Holdon (értik: a „Holdon”) készített felvételeken az árnyékok (ami a NASA szerint a fényvisszaverődések miatt van így).

A legdöbbenetesebb érv: ha a Holdon felvett mozgóképeket két és félszeres sebességgel vetítjük, akkor pont olyan mozgást látunk, mintha a földi gravitáción rögzítették volna. Erre kínjukban csak annyit tudnak mondani a NASA szakértői, hogy a földi gravitáció speciel hatszorosa a Holdénak. Természetesen azzal is kezdeni kellett valamit, miért nem leplezték le a holdra szállás hoaxot a szovjetek, akiknek addigra számtalan műholdjuk keringett az űrben – nos, ők üzletet kötöttek az amerikaiakkal, hogy hallgatnak, cserébe az utóbbiak sem leplezik le Gagarin szintén „kamu” űrutazását.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a konteókat némileg maga a NASA is táplálta azzal, hogy merő takarékosságból letörölte a holdra szállás eredeti (az élő televízióadás meghiúsulása esetére tartalékolt) úgynevezett telemetriás felvételeit, és ezeket később óriási költséggel is csak részlegesen tudta helyreállítani.

Neked ajánljuk