A modern közgazdaságtani elméletek zömmel a racionális döntés hipotézisén alapulnak, a modellek mögött megbújó filozófiai-antropológiai vízió középpontjában pedig a döntéseit az észszerű következményekre és valószínűségekre alapozó aktor, a Homo oeconomicus áll. Röviden arról van szó, hogy az emberek a lehető legboldogabbak szeretnének lenni az adott körülmények között. Ha dönteniük kell – például egy autó megvásárlásáról vagy a nyaralásuk megtervezéséről –, mérlegelik a rendelkezésükre álló összes információt (benne az előnyöket és a hátrányokat), majd olyan észszerű döntést hoznak, amivel a lehető legjobban járnak. Egy tökéletes világban a döntéshez szükséges összes információnak a birtokában vagyunk – nemcsak a döntés meghozatalát, hanem annak következményeit illetően is.
A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve a kognitív tudományok felől érkező kritika épp azon a ponton támadta a mainstream közgazdaságtant, hogy modelljei felállítása közben sokszor kevés figyelmet szentel a hús-vér gazdasági szereplők motivációinak. Márpedig ennek következményeivel már számos klasszikus közgazdász, például a viselkedési közgazdaságtan előfutáraként emlegetett, szintén Nobel-díjas Herbert Simon is számot vetett. A most Nobel-díjjal jutalmazott amerikai Richard H. Thaler (és szerzőtársa, az indiai-amerikai Sendhil Mullainathan) már 2001-ben úgy fogalmazott, hogy a standard közgazdasági modellek három irreális előfeltevést tartalmaznak: az alanyokat korlátlan racionalitással és nem kevésbé határtalan akaraterővel, illetve végtelen önzéssel ruházzák fel. A viselkedési közgazdaságtan kritikája szerint egyik sem jellemző a valós gazdasági szereplőkre.
A tálaláson múlik
A 2002-ben közgazdasági Nobel-díjjal kitüntettet Daniel Kahneman izraeli-amerikai gazdaságpszichológus (szerzőtársával, Amos Tverskyvel) már a nyolcvanas években kidolgozta a kilátáselméletet, amelynek lényege, hogy az emberek gazdasági döntéseibe rendre belejátszik a világszemléletük, s a racionális mérlegelésnél sokkal inkább befolyásolják őket mások anekdotikus formában rögzült tapasztalatai és az önkényes ökölszabályok. Kahnemanék szerint ráadásul minden a tálaláson múlik: a tipikus példa szerint a rákos betegek inkább azt a kezelést fogják választani, amelyik azt ígéri, hogy 10 emberből 9 túléli, és nem azt, amely szerint 10 emberből 1 meghal, pedig a két adat nyilvánvalóan ugyanazt jelenti. A világszemlélet még a hasznosság mérlegelésénél és megítélésénél is fontosabb szerepet játszik, hiszen az elvárható maximális haszon sem ugyanazt jelenti mindenkinél. Thaler más szempontból is kutatta a gazdasági aktorok korlátozott racionalitását és elfogultságait, amik a döntéseikben is megjelennek. Megfigyelései szerint úgy a szerencsejátékokban, mint a részvénypiaci-befektetői viselkedésben is megfigyelhető a bank pénze effektus: a korábbi nyereményeket a „játékosok” hajlamosak afféle ingyen pénzként kezelni, amivel sokkal merészebben bánnak, mint a „sajátjukkal”. Pedig a saját kiinduló tőkétől elválasztani a nyereményt és azt mintegy külön zsebben kezelni, ellentmond az észszerűségnek és mindannak, amit a klasszikus közgazdaságtan a pénzről és a gazdasági viselkedésről állít.
Thaler szerint a másik minket mozgató motiváció a nullszaldó elérése: az elszenvedett veszteségek kompenzálására hajlamosak vagyunk kicsit nagyobb kockázatot vállalni, és kalkulációnkból ilyenkor gyorsan kiiktatjuk a lehetséges kimenetelek valószínűségére vonatkozó józan meglátásokat. Főleg a legutóbbi nagy pénzügyi-ingatlanpiaci válság idején tapasztalhattunk ilyen viselkedést, de a köztes, konjunkturális időszakokban is bőven találunk olyan, utólag szélhámosnak minősülő kereskedőket, akik miközben dollármilliárdokat (vagy „csak” forintmilliárdokat) vesztettek munkaadójuk vagy a befektetők (a modell szempontjából a „bank”) pénzéből, spekulációik vége felé már egyre nagyobb kockázatokat vállaltak azért, hogy legalább nullszaldóra hozzák ki az ügyleteiket.
Csak veszteséget ne!
A kockázatok mérlegelésénél rendre önkényes referenciaszinteket (lásd: nullszaldó) alkalmazó és a jövőbeli hasznokat és veszteségeket ehhez mérő alanyok más tekintetben sem mérik fel szimmetrikusan a kockázatokat. A viselkedési közgazdászok megfigyelései szerint a veszteségek elkerülése mindennél fontosabb, a veszteség ugyanis sokkal nagyobb fájdalmat okoz, mint amekkora örömet egy hasonló mértékű nyereség szerez. A gazdasági döntéshozatal során ráadásul még a kockázatokat sem mérjük fel helyesen, hiszen a legtöbb ilyen döntéshozatalnál rendre hajlamosak vagyunk túlbecsülni a kis valószínűségeket (ami nemcsak a lottózásnál és más szerencsejátékoknál fontos, de a részvényekkel és a valutákkal való kisbefektetői spekulációknál is), és ezzel együtt alulmérni a nagyobb valószínűségeket.
A tranzakciók során keletkező nyereségek és veszteségek iránti érzékenységünk is számottevően csökkenhet, ha ezek mértéke immár erősen meghaladta az előzetesen kiválasztott referenciapontunkat. Ha sokat nyertünk a tőzsdén előzőleg, a nyereségünk rovására bekövetkező, ugyancsak komoly veszteségünket már nem fogjuk akkorának érezni, mintha ugyanezt még előtte szenvedjük el. De a viselkedési közgazdaságtan szerint döntéseink időbeli távlatainak megítélésével is gondban vagyunk. Egy jellegzetes, George Ainslie gazdaságpszichológustól származó példa szerint, ha felajánljuk valakinek, hogy vagy azonnal kap 50 dollárt, vagy egy év múlva 100-at, akkor a legtöbben az azonnali nyereséget választják. Ha viszont ugyanezen alanyokat azon választás elé állítjuk, hogy öt év múlva kapnak 50 dollárt, vagy hat év múlva 100-at, majdnem mindenki az utóbbi opciót választja, pedig ekkor is egy év választja el őket a nagyobb nyereségtől, s látszólag ugyanarról a döntésről beszélünk, csak éppen öt évvel eltolva az időben.
A döntések során az egyik gyakori hiba a (sportnyelvből vett) „nyerő kéz” hatás túlbecsülése, az a hamis vélekedés, hogy a sikeres „dobások” szerencseszériája mögött valamiféle kiválasztottság rejtőzik. A gazdasági döntéshozók befektetési döntéseik meghozatalánál túl gyakran hiszik, hogy valamiféle nyerő szériában vannak, s szinte bármit léphetnek, úgyis sikerük lesz. (A népszerű üzletember-életrajzok számos ilyen példával szolgálnak, de persze elmulasztják említeni azok millióit, akiknek nem jött be ez a fajta irracionális önhittség.)
Helyes noszogatás
Richard Thaler nagy sikerű (szerzőtársával, Cass R. Sunsteinnel írt) könyvében (Nudge: Improving Decisions About Health, Wealth, and Happiness) már számot vetett a viselkedési közgazdaságtan következtetéseivel, s ezek lehetséges társadalmi következményeivel. Például azzal, milyen lehetőségei akadnak a modern államoknak, közintézményeknek, sőt magánszervezeteknek abban, hogy szembesítsék az állampolgárokat saját döntéseik korlátozott racionalitásával. Ennek helyes módja a könyv címében is szereplő „nudge”, az óvatosan alkalmazott bökdösés, noszogatás lenne, melynek segítségével helyes döntésekre ösztönözhetik a gazdasági tekintetben is aktív állampolgárokat. S nemcsak részvényvásárlásról, jelzáloghitelről vagy személyi pénzügyi döntésekről lehet itt szó, de a megfelelő iskola, az optimális egészségügyi kezelés vagy éppen az életminőséghez nélkülözhetetlen ökológiai környezet megválasztásáról is.
De nem árt vigyázni! A viselkedési közgazdaságtan rossz kezekben kétélű fegyver lehet, akadt már példa arra is, hogy az új tudományág felhasználásával az alkalmazottakat – rossz szokásaikra és önmagukra is káros előítéleteikre rájátszva – olyan viselkedésre késztették, amelynek következményei mindannyiukat hátrányosan érintette.
A New York Times tavasszal írta meg, hogy az amúgy is a bírálatok kereszttüzébe került Uber taxiscég társadalomtudósok és adatelemzők százait alkalmazta, ravasz videojáték-technikákat, grafikákat és nem pénzbeli jutalmakat vetett be annak érdekében, hogy a sofőröket minél több utas felvételére ösztönözze (ezzel arányos anyagi ellenszolgáltatás nélkül). Igyekeztek rávenni a dolgozóikat, hogy olyan időpontokban és helyeken álljanak szolgálatba, amelyek egyáltalán nem voltak kifizetődőek a számukra, s ha már kiálltak volna a szolgálatból, rendre megkapták a figyelmeztetést, hogy már majdnem átléptek egy fontos, szimbolikus teljesítményhatárt.
A tudomány eredményeivel való visszaélés veszélye fennáll, ebben rejlik a Thaler által is megszólított közintézmények és magán- vagy civil szervezetek felelőssége: nemcsak a korlátozott döntéshozói racionalitásra kell felhívniuk megfelelő noszogatással a figyelmet, de figyelmeztetniük sem árt a rosszindulatú beavatkozás veszélyétől fenyegetett polgárokat.
A viselkedési közgazdaságtan képviselői természetesen nem csupán díjesővel szembesülnek: a kutatásaikat sok kritika is éri a „hagyományos” közgazdaságtan (például a tőlük homlokegyenest ellenkező következtetésekre jutó racionális választás elméletének) képviselőitől. Egy részük rögtön a módszertant támadja: ezek szerint a pszichológiai kísérletekben mutatott viselkedés nem feltétlenül releváns éles körülmények között, a piacon hozott döntések szempontjából. Itt ugyanis a lehetőségek kiismerése és az éles verseny a racionálishoz legalábbis a megtévesztésig hasonló viselkedésre ösztönözné a gazdasági szereplőket. A kilátáselméletről rendre megjegyzik, hogy inkább valamiféle általános döntéselméleti modellnek tekinthető, mely nem is annyira gazdasági aktorok gondjait enyhíti, mint éppen a döntéselméleti kísérletek szereplőinek dilemmáit tudja feloldani. Annyi bizonyos, hogy a viselkedési közgazdaságtan nem tudott egy konzisztens viselkedési elmélettel előállni, csupán egymáshoz legfeljebb lazán kapcsolódó megfigyelésekkel szolgálhat. Márpedig, amíg nincs minden egyes mikro- vagy makrogazdasági szituációra egyformán alkalmazható és speciális körülmények között is tesztelhető elmélet, addig ez nem is lehet valós vetélytársa a neoklasszikus közgazdaságtannak. Utóbbinak természetesen minden élethelyzetre van megoldása, még ha ezek a magyarázatok és főleg a klasszikus elméletből fakadó előrejelzések oly sokszor bizonyultak már tévesnek. Erre pedig joggal hivatkozhatnak a viselkedési közgazdászok, akik nemcsak a díjakat zsebelik be, de egyre többet kutatnak a tesztszobák helyett terepen, ahol a való élet gazdasági döntései születnek.
