Idézetek látványtára - Százéves a városligeti Vajdahunyadvár (kiállítás)

  • - kovácsy -
  • 2007. október 25.

Tudomány

Alpár Ignác is azok közé az építészek közé tartozik, akik a XIX. század végén alapvetően határozták meg Budapest arculatát. Elég, ha a Szabadság térre gondolunk: a közepén ott trónol az egykori tőzsdepalota, ma (még) tévészékház, vele szemben büszkén áll az Osztrák-Magyar (ma: Magyar Nemzeti) Bank letisztultabb épülete.

Alpár Ignác is azok közé az építészek közé tartozik, akik a XIX. század végén alapvetően határozták meg Budapest arculatát. Elég, ha a Szabadság térre gondolunk: a közepén ott trónol az egykori tőzsdepalota, ma (még) tévészékház, vele szemben büszkén áll az Osztrák-Magyar (ma: Magyar Nemzeti) Bank letisztultabb épülete. Aztán sorolhatnánk a Deák téri dölyfös Anker-házat, a Roosevelt téri banképületet (később BM), gimnáziumok, villák sorát, meg talán valamivel kevésbé hivalkodó vidéki szállodákat, megyeházakat. Persze amit ma hajlamosak vagyunk vaskos, külsődleges gőgnek tekinteni, azt az akkoriak gyarapodásuk és gyarapodó öntudatuk jeleként szemlélték. Különben is, ez a fölénk magasodó és ránk nehezedő historizáló, birodalmias eklektika ott nyomaszt az egész kor építészetében Bécstől Párizsig, Londontól Madridig, nem a mi kisebbségi érzésünk izgága kompenzációja tehát.

Mind közül messze a legismertebb Alpár-munka a városligeti Vajdahunyadvár. Hogy ordas giccsnek kell-e tekinteni ezt az eleve kizárólag látványfunkcióval tervezett építészeti példatárat, mint ahogy tekintik is sokan, azon lehetne vitatkozni, tény viszont, hogy száz év elteltével az épület,

a sziluett a városkép része lett,

maga is historikum. Ráadásul mai, posztmodern tekintetünk hajlandó bizonyos kedélyes megértésre az önfeledt, helyenként elegánsabban, helyenként nehézkesebben összedolgozott stílusidézet-gyűjteménynyel szemben. Arról nem is szólva, hogy elképzelni is dermesztő, miféle lenyomatukat rondították volna ide a későbbi korok.

A Széchenyi-szigetnek nevezett szűkebb helyszínre eredetileg a millenniumi kiállítás keretében emelték, és ennek a Történelmi Főcsoportjaként emlegették az épületegyüttest, amelyben "műemlékeink és történelmi kincseink egymás mellé sorozása a tudás, a vitézség, a munka, a szorgalom mutatványait mint fennmaradt vagy helyreállított emlékeket" tárta a kiállítás közel hatmillió látogatója elé a nyitva tartás fél éve alatt. Magán- és közgyűjtemények, egyházi kincstárak műtárgyait és történelmi relikviáit állították közszemlére, majd a millennium évében alapított Magyar Királyi Mezőgazdasági Múzeum költözött be az ideiglenes, alapozás nélküli, gerendavázas palotába, amelyet aztán lebontottak, és szintén Alpár tervei alapján, némi változtatással, immár időtállóan újból felépítettek. 1907-ben pedig újra megnyílt a múzeum.

Innentől számítva százéves tehát a Vajdahunyadvár, a benne látható kiállítás tárgya. Két terem csupán: a kisebb, napfényes sarokszoba az ideiglenes, a nagyobbik a végleges épület történetét mutatja be. Az elsőben Klösz György fotóin láthatjuk a beltereket, különösen a "király-szobákat", amelyekbe Ferenc József legfeljebb ha bepillantott császári és királyi látogatásakor. Dolgozószobájának íróasztalát viszont megszemlélhetjük - ehhez sem ült le persze, Alpár Ignác viszont, miután ő tervezte ezt is, nem ok nélkül s vélhetően kellő öntudattal vette használatba a tiszteletre méltóan súlyos bútordarabot. Itt kapunk képet a múzeum kezdeti gyarapodásáról is, melynek örvendetes mozzanata volt Vastagh György

Hetykét, a díjnyertes tehenet

ábrázoló szobrának a megvásárlása. Az egyik tárlóban néhány hatalmas, színehagyott kokárda az 1900-as párizsi világkiállítás magyar lósikereire emlékeztet - az ottani magyar épületeket ugyancsak Alpár tervezte.

Az új épület a régitől leginkább abban különbözik, hogy az egyes szárnyakat szervesen egymáshoz kapcsolták - immár a múzeumi igények figyelembevételével. Itt is kialakítottak egy termet a királyi pár magánhasználatára: délszaki növényekkel díszítették, melyek gondozását erre elkülönített költségvetési tételből fizették. Mindezt tervrajzok, fényképek, gipszöntvények szemléltetik, és újból megfigyelhetjük az épület egyes stíluselemei mögött az előképeket - a szepescsütörtöki Zápolya-kápolnát, a segesvári csonka tornyot, vagy az eredeti vajdahunyadi vár Nyebojsza-tornyát, amelyről a komplexumot végül (valószínűleg a köznyelv nyomására) elnevezték. A kiállítás érthető szeretettel emlékezik meg a hazai pályán a múzeumi funkció fejlődéséről, mi azonban nehezen békélünk meg a gondolattal, hogy valóban egy ilyen nagyvonalú, minden eklektika mellett is döntően barokk, fényűzően fennkölt tér jelentené az eszményi környezetet a szántás-vetés vagy a halászat, az erdészet vagy a méhészkedés szikár hétköznapjainak a bemutatásához. Száz éve persze mást jelentett a múzeum, mint ma, az úgynevezett "raktárkiállítások" tömény zsúfoltságban ömlesztették a látogatók elé az összegyűjtött értékeket, és az effajta kincsfelmutatás talán jobban illett a stukkók, aranyozások, márványkorlátok közé. Az első kiállításra csak jelzésszerűen utal egy faragott faállvány, amelynek "lapozható" keretei jeles trófeák színes képmásait óvják, aztán Széchenyi István vadászpuskái, továbbá kitömött fácánok és foglyok idilli csoportozata. Ha vannak is kétségeink tér és funkció jelenlegi összhangját illetően, elborzadunk, amikor megtudjuk, hogy a háború utáni helyreállítást követően kis híján úttörőpalotává alakították az épületet.

Kilépve szemügyre vesszük még egyszer a nagyvonalú építészeti egyveleget, és legnagyobb meglepetésünkre Lugosi Béla mellszobrára leszünk figyelmesek egy félreeső szoborfülkében: pár évvel ezelőtti felbukkanása a múzeum vezetőit is váratlanul érte. A magyar Dracula szerény jelenlétéből játékos utalást olvasunk ki az épület díszletjellegére, s iménti mérlegelő hümmögéseinket megértő derű váltja fel.

Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2008. január 6-ig

Neked ajánljuk