Hüllők
A Magyarországon honos hüllőfélék nem mindig örvendenek népszerűségnek. Elég csak az oktalan ellenérzésekkel övezett kígyókra gondolnunk, habár akad nálunk is két őshonos viperafaj, amelyek közelében nem árt az óvatosság, bár kettejük közül a legfeljebb félméteres rákosi vipera esetén a találkozás valószínűsége alig nagyobb egy lottófőnyereménynél! A csak néhány elszórt élőhelyen – a hansági lápon két, a kiskunsági füves pusztán tíz körzetben – honos mérges hüllőből jó, ha néhány száz tekereg védett területeken. Szegény kígyótól névrokona, a sztálinista diktátor R. Mátyás rémuralma idején a nevét is elvették, ráadásul állománya élőhelyének pusztulása, a szándékos irtás és illegális gyűjtés nyomán alaposan megritkult. Olyannyira, hogy egy rákosi vipera eszmei mértéke 1 millió forint. Az Európában máshol is előforduló V. ursinii alfajának tekinthető kígyó mérge viszonylag gyenge, abból is keveset spriccel ki egy-egy harapás nyomán. Az élmény állítólag a méhcsípéshez hasonlatos, de ne feledjük, ebből is lehet allergiás roham!
A rákosinál veszélyesebb a másik őshonos mérges kígyónk, a keresztes vipera, ami a Föld talán legelterjedtebb hüllőfajaként a rákosinál kissé sűrűbben fordul elő nálunk, persze csak ismert élőhelyein, a Tiszaháton, a Zemplénben, Belső-Somogyban és Zala megye némely régiójában. A 60–90 centiméterre megnövő, vaskos viperaféle mérge közepesen erősnek számít: ritkán végzetes, de előfordulhat tragédia is. Már csak ezért is ajánlatos kígyómarás esetén – ami önmagában is fájdalmas élmény – orvoshoz fordulni, hiszen létezik ellenszérum.
A vipera kerüli az embert, úgyhogy igyekezzünk mi is elkerülni! Ahol tábla figyelmeztet a jelenlétére, ne gázoljunk óvatlanul a magas fűbe, a sűrű aljnövényzetbe, ne nyúlkáljunk sziklahasadékokba, és ne bontsunk meg elhagyott farakást. Az ideális viselet viperalakta vidéken a hosszú nadrág bakancsba tűrve. A keresztes vipera egy-egy példányának eszmei értéke negyedmillió forint.
A Magyarországon honos hét kígyófaj zöme ártalmatlan siklóféle, ők legfeljebb az ijedősek vérnyomására lehetnek veszélyesek. A vízparton nyaralók leginkább két rokon faj, a vízisikló és a kockás sikló példányaival találkoznak; utóbbiak tavasz végén nagy tömegben figyelhetők meg a már átmelegedő balatoni köves tóparton, a szaporulat érdekében végzett gruppenszex közben. Erdeinkben leginkább a felül barnás vagy szürkés, alul sárgás hasú erdei siklóval találkozunk, de viszonylag gyakori a rézsikló is, amely a tarkóján található, élénk fantáziájú névadóját a kétfejű sasra emlékeztető folt miatt a latin Coronella austriaca (azaz osztrák koronácska) nevet viseli. Védett, mint minden magyarországi hüllő és kétéltű, eszmei értéke 50 ezer forint, a legtöbb siklóhoz hasonlóan. Ez alól csak az igen ritka, szigorúan védett haragos sikló a kivétel, ez a herpetológus szakemberek tudomása szerint csupán a Villányi-hegységben (Szársomlyó), illetve a Budai-hegyekben honos, például a Sas-hegyen. Ez a nagy termetű, néha közel 2 méteres hüllő a többi siklónál agresszívebb, s ha fenyegetve érzi magát, nem habozik ránk támadni. Harapni is tud, de marása során nem ad ki mérget. Ne bántsuk, és ne próbáljuk befogni: fogságban elpusztul, ráadásul eszmei értéke félmillió forint.
Magyarországon összesen 15 hüllőfaj őshonos. A mocsáriteknős-félék (Emydidae) rokonságából egyedüliként a zöldes- vagy barnásfekete mocsári teknőssel az álló- vagy a lassan folyó vizek környékén találkozhatunk. Főleg reggel és este, egyébként az iszapba ássa magát, ahol még végbélzacskóinak hajszálerein át is fel tudja venni az oxigént. Állományát rajtunk kívül inváziós táplálékkonkurensei, a vörösfülű ékszerteknősök veszélyeztetik, mivel az amerikai származású, fogságból kivadult idegen páncélosok kiszorítják a hazaiakat élőhelyeikről.
A hét őshonos gyíkfaj közül talán a lábatlan gyík a legérdekesebb, erdőkben akadhatunk össze vele. Végtagok híján természetesen kígyóra hasonlít, ám a feje gyíkra vall, ráadásul pislogni is képes, ezt a kunsztot egyetlen kígyó sem ismeri. Különleges faj az apró, olajbarna pannon gyík, amely az egyetlen magyarországi szkinkféle. Foltszerű élőhelyei a Budai-hegységben (a Sas-hegyen), a Pilisben, a Börzsönyben, a Bükkben, helyenként a Duna–Tisza közén lelhetők fel. Átlátszó szemhéjai a kígyókéhoz hasonlóan összenőttek, így ő sem tud pislogni.
A legnagyobb honi gyíkfaj a zöld gyík, amely akár 40 centiméterre is megnőhet. Az erdőszéleken, réteken, hegy- és domboldalakon is honos hüllő viszonylag gyakori. Ha túl közel megyünk hozzá, szinte macskaszerűen reagál: fújtat és sziszeg. Természetjárás közben sűrűn találkozhatunk a fali gyíkkal, de ez olyan gyakori, hogy még a nagyvárosokban is előfordul. Ráadásul a többi hüllőtől eltérően – melyek lassan elvackolták magukat télire – a fali gyík október végén is aktív!
Kétéltűek
A világ 4800 ismert kétéltűje közül mindössze 18 honos hazánkban. Közülük hatot a farkos kétéltűek (Caudata), tizenkettőt pedig a farkatlanok (Anura) közé sorol a szigorúan iróniamentes szaktudomány. Előbbiek mind a szalamandrafélék közé tartoznak, közülük a foltos szalamandra a legnevezetesebb, amely 400 és 1000 méter közötti magasságban él az ország északi felén, értelemszerűen a középhegységekben, a Zempléni-hegységtől a Soproni- és a Kőszegi-hegységig. Tankönyvi leírása szerint a 14–20 centiméter hosszúságú, fekete alapon sárga foltos szalamandra robusztus, esetlen mozgású állatka, és valószínűleg ő is hasonlóképpen vélekedhet a hegymászás után fújtatva közeledő turistákról. De párosodás idején a hímek hirtelen aktívak és mozgékonyak lesznek, érdekes, hogy ilyenkor ők másznak a nőstény alá. Furcsa, hogy míg a szalamandra lárvái patakokban úszkálva nőnek fel és kopoltyúval lélegeznek, a felnőtt már attól óvakodik, nehogy vízbe essen, mert könnyen belefulladhat. Ellenben a szalamandra közeli rokonai, a Magyarországon is honos gőték annál jobban kedvelik a vizes élőhelyeket. Közülük a pettyes gőte viszonylag gyakori, de azért vele sem könnyű összefutni. Még kevésbé a tarajos gőtével, amelynek magyarországi állománya a vizes élőhelyek pusztulása, lecsapolása miatt alaposan megritkult, ezért súlyosan veszélyeztetettnek számít. Ennek megfelelően eszmei értéke 50 ezer forint, ugyanúgy, mint a nagyobb folyóink levágott kanyarulatain, árterein honos dunai vagy a nyugati határszélen élő alpesi gőtéé. A farkatlan kétéltűeket a laikusok egyszerűen békának hívják, a szakemberek viszont megkülönböztetnek valódi békákat, levelibékákat, varangyokat és élénk színű unkákat. A békafélék leginkább a vizes élőhelyeket kedvelik – legnagyobb tavainktól az erdei pocsolyákig és néha a vízzel borított nedves kaszálókig. A békák esztétikai megítélése megosztja a publikumot, a varangy szó sajnálatos asszociációi és az antropomorf képzelet miatt e kedves hüllők különösen erős undort képesek kiváltani, de ne engedjünk indulatainknak, elvégre az ökoszisztémában nélkülözhetetlen szerepet betöltő, szigorúan védett fajokról beszélünk.
Hat lábon szép az élet
Az erdők-mezők ízeltlábúi között különösen sok szép példányt találunk, ráadásul jelentős szerepet töltenek be élőhelyük ökológiai rendszerében. Akadnak közöttük, amelyek a beporzásban jeleskednek (méhek, poszméhek, rózsabogarak) mások a nagyobbacska emlősök potyadékát takarítják (mint a galacsinhajtók), vagy éppen a holt faanyag lebontásában erősek. De a bogarak között akadnak olyanok, amelyek az élő fába is belekötnek; járatokat vájnak az egészséges törzsekbe, bár az néha a fa betegségének jele, ha a hatlábúak kikezdik. Az éppen szorgos munkát végző farontókkal ritkán találkozik a kiránduló, pedig ott van közöttük a küllemét és nevét illetően is horrorfilmbe illő halálórája, más néven – kurucos temperamentuma alapján – a dacos kopogóbogár. Persze ennél sokkal látványosabb rovarfajok is elénk kerülhetnek egy-egy túra során, nem véletlen, hogy évről évre közülük kerül ki az „év rovara” díj kitüntetettje. 2014-ben például az egyik legszebb méhféle, a köznyelvben csupán dongóként emlegetett földi poszméh. A zömök, színes szalagokkal díszített, bundás testű, jellegzetes mély hangon döngicsélő hártyásszárnyút könnyű felismerni, rokonságával együtt (Bombus nemzetség) nélkülözhetetlen beporzók. A 2015-ös év rovarát azok ismerhetik jól, akik erdőszélen vagy réten töltöttek egy-egy nyári estét. A nagy szentjánosbogár potrohában egy luciferin nevű vegyület oxidálódik a luciferáz enzim hatására, s a rovar ennek hatására állandó fényt bocsát ki a sötétben. Ráadásul hihetetlen hatásfokkal, hiszen e kémiai energia 90 százaléka alakul át látható fénnyé. A 2016-os év rovara a mezei tücsök volt, hímjeit leginkább hallani szoktuk, a legnagyobb bosszúságot pedig azzal okozzák, ha lakásunkba tévednek. Ekkor napokig hiába kutathatunk az eleven, folyton ciripelő ébresztőóra után. Velük szemben 2017 rovara, a nagy szarvasbogár igazán tiszteletet parancsoló, hiszen az agancsszerű rágókat viselő hímek közel 10 centiméteresre is megnőhetnek! Az amúgy röpképes bogarak imádják a cukros leveket, fogságban kedvtelve nyalogatják az édes szeszeket is, de az alkohol rájuk sincs jó hatással. Ezért is kérünk mindenkit, hogy az általános iskolai bogárgyűjtés emlékeit elfojtva hagyja békén ezeket a gyönyörű bogarakat, amelyek védettek is, eszmei értékük 10 ezer forint.
