Új generációs robotebek házi használatra

Intelligens farokcsóválás

Tudomány

Újraindul a Sony Aibo nevű robotkutyájának a gyártása. Mit ígér az új teremtmény, és milyen trendek uralkodnak a házi robotkedvencek piacán?

A science fiction irodalom örök kérdése, hogy melyik is volt az első fantasztikus regény. Talán túlzás lenne Tar Lőrinc pokoljárásáig visszamenni, robotot úgysem találnánk benne, márpedig sokunknak a műfaj ott kezdődik, ahol az ember gépi társai először felbukkannak. Remek példa erre Karel Čapek 1920-ban megjelent színműve, a R.U.R. – Rossum Univerzális Robotjai; kiindulópontnak ez is megteszi. Magát a robot szót Josef Čapek alkotta meg, azt azután a testvére, Karel nyomban magáévá is tette és beépítette a művébe.

Megállás pedig nem volt, egymás sarkára tapostak az embere­ket uraló robotok, a Frankenstein-félelem különböző megtestesülései és az életet megkönnyítő tudomány jelképei. A nagy tömegből kettőt mindenképp érdemes ki­emelni. Az egyik az 1962-ben indított amerikai rajzfilmsorozat, A Jetson család Rosie-ja, aki azért figyelemre méltó és egyben rendkívül problematikus jelenség, mert benne alig burkolt módon a fekete házvezetőnő figurája jelenik meg, csak éppen robot formában. A másik Asimov Én, a robotjának gépei, amelyek novelláról novellára fejlődnek, s végül a társadalomba integrálható lényekké válnak. Az Asimov-történeteket nem annyira irodalmi értékeik teszik izgalmas olvasmánnyá – még ha ezért meg is köveznek majd az SF-rajongók –, hanem a hibakeresés módszereinek bemutatása. Végigkövethetjük az összes olyan logikai buktatót (és ezek kiküszöbölését), amelyek egy ember vagy egy robot pusztulásához vezethetnek.

 

Katica, tamagocsi, robotkutya

Nyughatatlan természetüknek hála a robotállatok egy idő után lemásztak a könyvek lapjairól, és előbb a kutatólaboratóriumokban bukkantak fel, majd elfoglalták mostani, meglehetősen furcsa helyüket a gyerekjátékok és a felnőttboldogító kütyük határmezsgyéjén. Jó példa a laboratóriumi robotjószágokra a Muszka Dániel által az ötvenes években épített szegedi katicabogár, amely nem volt más, mint egy feltételes reflex kialakítására képes robot, a játékok terén pedig az 1996-ban piacra dobott, csiklandozható Elmo robot bizonyult emlékezetesnek. Elmo körül akkora volt az őrület, hogy az élelmes vállalkozók a 30 dolláros játékot több ezer dollárért adták tovább.

A csiklandozható Elmo tényleg csak annyit tudott, amennyit a neve sejtetett: ha megcsiklandozták, nevetett. Sok minden nem különböztette meg a karácsonyi vásárokon beszerezhető, szaxofonozó Mikulás robottól. A nagy áttörést meglepő módon egy olyan kütyü hozta el, amely nem mozgott, nem volt erős processzora, de még csak nagy felbontású képernyője sem. Az 1996-ban bemutatott tamagocsi azért tudott szenzációvá válni a kilencvenes évek második felében, mert a tulajdonos erős érzelmi kapcsolatot alakíthatott ki a gondozására szoruló virtuális jószággal. Az őrületet pedig csak fokozta, hogy a tamagocsit nyomkodó gyerekekről aggódó cikkek jelentek meg.

A Sony első robotkutyája, az Aibo erre a jól előkészített piacra érkezett meg 1999 nyarán. A korabeli kritikusok természetesen fintorogtak, főleg, mert a „kutya” 1600 dollárba került, míg a játékgyárak hasonlónak tűnő termé­keinek ára 30 és 80 dollár között mozgott. A Sony számítása mégis bejött. Míg a Super Poo-Chi és Tekno nevű olcsó, gyerekjátéknak szánt robotkutyákra ma már senki sem emlékszik, az Aibóból mérföldkő lett: hét éven át gyártották, robotversenyek alaphardverévé vált, filmekben szerepelt.

Amíg forgalomban volt, az eredeti Aibo több fejlődési fázison ment keresztül, de a hardver verziójától és a rá töltött szoftvertől is függött a robotkutya viselkedése. A robotkutyák általában 15–20 mozgatható testrésszel (szabadságfokkal) rendelkeztek, s ez persze kevés volt a természetes mozgáshoz, de a botorkálásnál azért profibb járást tett lehetővé. Az Aibo reagált a környezetére, száz körüli hangparancsot értett meg, a csúcsmodell pedig a hangjával, színesen világító szemeivel és hangulatfényeivel hatvanféle érzelmet tudott visszajelezni. Az évek során változott a hardver, a robot megtanult magától a töltőjéhez sétálni, lehetett hozzá Bluetoothon és wifin csatlakozni. A lényeg azonban mindvégig a műállat reakciója, a reakciók változatossága maradt. Kísérletező kedvű hackerek saját kiegészítőket is írtak a kutyához – például olyat, amitől megtanult táncolni –, de a Sony perrel fenyegette meg az amatőr robothackereket.

 

Nem örök barát

A Sonynak egy ígérete azonban nem vált valóra. Kezdetben a reklámszöveg még úgy hangzott, hogy „az Aibo egy életen át tartó barát”, de a gyártás leállítása után lassan megszüntették a szoftveres és szerviztámogatást is. Amikor a beszerelhető alkatrészek ritkulni kezdtek, és a javítás egyre nehezebbé vált, akkor derült csak ki, hogy létezett a robotkutya-tulajdonosoknak egy olyan csoportja, amelynek tagjai érzelmileg is kötődtek a jószághoz. A történetnek nem lehetett jó vége, a robotjukat szerető gazdikat cserben hagyta a Sony, hiszen olyan tényleg csak a sci-fikben létezik, hogy egy piacról élő cég az idők végezetéig alkatrészellátást biztosítana a vásárlóinak. Az elvben örökké üzemben tartható robotokba, fájdalom, bele volt kódolva az elmúlás.

A szomorú vég miatt az Aibót akár kudarcnak is tekinthetnénk, ám ez szűklátókörűségről árulkodna. „Az Aibo a Sony kutatási részlegének nagy sikere volt: több projekt is – például a robotok mozgásának javítását vagy a kíváncsiság szimulálását célzó kutatás – profitált belőle, és több publikáció is született az Aibóról. Ráadásul az itt tanultakat használták fel olyan termékekben, mint a Sony Rolly (robot zenelejátszó)” – válaszolta a Sony robotjának sikerét firtató kérdésemre Nicolas Nova, a Near Future Laboratory kutatója.

A történet folytatása sok mindent elárul a folytatásokba és rebootokba bolondult kultúránkról. A technológiai bemutatókon pár éve újra megjelentek a robotok: az Aldebaran Robotics kicsi, de közel életszerűen mozgó Nao robotja; a 14 éves gyerek magasságú, banki ügyintézőként és rendelésfelvevő pincérként is kipróbált Pepper robot vagy a Boston Dynamics ember- és állatformájú robotjai az utóbbi néhány év termékei. Az IBM 2016-ban bemutatta Watson nevű, bámulatosan sokat tudó kognitív rendszerét, amely nyers szövegekből a szövegben nem szereplő válaszok előállítására képes. A Las Vegas-i termékbemutató alkalmával a rendszert egy Nao robottal kötötték össze, neki lehetett kérdéseket feltenni. Emellett a robot tudott zenét lejátszani és táncolni is, sikerült is ellopnia a show-t, hiába kísérte a performanszot komoly beszélgetés. Az elmúlt évek technológiai robbanásából a Sony sem akart kimaradni: bejelentették, hogy egy új Aibón dolgoznak. Az új robot árusítását 2018. január 11-én kezdik meg, kezdetben csak Japánban lehet majd kapni. Nem lenne meglepő, ha az első adagot pár másodperc alatt elkapkodnák az érdeklődők, ahogy az a korábbi kutyákkal is történt.

 

Mesterségesen intelligens

Az utóbbi időkben a nagy technológiai cégek mindegyike piacra dobott olyan személyi asszisztens eszközöket, amelyek kérdezz-felelekre használhatók. Ezek valós haszna részben attól függ, mennyire vagyunk hajlandók egyszerű angol mondatokban kommunikálni egy visszabeszélő műanyag hasábhoz. És részben attól is, hogy a gépi tanulási és szöveg­értelmezési rendszer – intelligenciának azért ne nevezzük! – milyen hatékonyan tudja feldolgozni a hallottakat és választ keresni rájuk az interneten.

A mindentudónak látszó műanyag hasábok mellett a butább, de jobban működő eszközök elterjedésére is jó esély van. Lassan elérjük azt a költségszintet, amelyen megéri olyan egyedi csipeket gyártani, amelyek csak egy-egy mondatot ismernek fel, azt viszont tökéletesen. Az iPhone Siri nevű asszisztensének felébresztéséért egy olyan csip felel, amely keveset fogyaszt, keveset tud, de tökéletesen felismeri a Hey, Siri! megszólítást. Ha pedig észleli ezt, aktivizálja a telefon hardverének erősebb részeit, amelyek képesek értelmezni a megszólítást követő parancsot. Az ilyen egyedi csipekre épülő megoldások – Matt Webb, a brit R/GA Ventures hardverstartupokat gondozó szakértője szerint – egyre gyakoribbak lesznek a jövőben. Azt ugyan merész dolog megtippelni, hogy mikor fogjuk „buta” hangfelismerőre lecserélni a villanykapcsolót vagy az ajtózárat, de az nagy biztonsággal állítható, hogy előbb-utóbb megtörténik a váltás.

 

A kutya helye

A Google Home nevű asszisztense, az Amazon Alexát futtató hardverei vagy az egyéb hangvezérelt eszközök mind hasonló szerepet töltenek be az otthonokban: nem csóválják a farkukat, nem sugároznak szeretetet nagy felbontású, OLED-kijelzős szemükkel, de képesek zenét játszani, szólni, ha elkésünk a találkozónkról, és még a kérdéseinkre is válaszolnak. Alighanem jól megfér majd mellettük az új Aibo, amely nem más robotkutyákkal fog versenyezni, a Nao vagy a Pepper robotokat ugyanis nem otthoni, hanem üzleti felhasználásra szánják.

A Sony új kutyája egy fontos dologban biztosan eltér a korábbiaktól: mint oly sok szolgáltatást, az új robotkutyát sem vesszük majd meg, csak béreljük. Az 1700 dolláros, egyszer kifizetendő alapár mellett egy havi 26 dolláros előfizetés is tartozik az új Aibóhoz. A durván havi 7 ezer forintos összegért gyakorlatilag a robot agyát kapjuk meg. Azt, hogy a kutyánk képes legyen megtanulni a környezetét, felismerje a hangunkat, illetve a Sony ígéretei szerint azt is, hogy a robot a más Aibo egységek által megtanultakat is alkalmazni tudja. Emellett az előfizetési díj fejében a felhőbe mentődik le a kutyánk agya, a kamerája által készített képek, és az is, hogy milyen trükköket töltöttünk le az egységre. De a kutyában csak akkor lesz élet, ha befizetjük a havi díjat, ha nem, akkor az 1700 dolláros műállat megszűnik működni.

Neked ajánljuk