Júliusban indította el a Facebook Zambiában az Internet.org program első telefonos alkalmazását, amellyel az ottani Airtel-előfizetők ingyenesen férhetnek hozzá néhány online szolgáltatáshoz, mint például a Google keresője, egy időjárás- és álláskereső site és természetesen a Facebook. A cég tavasszal jelentette be, hogy a 2013-ban elindított program folytatásaként együttműködik a NASA-val és más kutatóközpontokkal is, hogy többek között drónokat, műholdakat és lézeres technológiákat is bevethessenek az internet szegényekhez való eljuttatásában.
A Google mindeközben egymilliárd dollár értékű műholdflottát tervez az űrbe lőni, és szintén drónfejlesztésbe fektetett be. A Titan Aerospace megvásárlása és a műholdprojekt a vállalat saját internetterjesztési tervébe, a Project Loonba illeszkedik, melyben a sztratoszférába juttatott ballonok segítségével továbbítanának kábel nélküli internetet a világ elmaradott térségei felé.
Mindkét program azt a célt kommunikálja, hogy a digitális szakadék betemetésével jobbra fordítható a legszegényebbek sorsa. Ám bármilyen őszinte is ez a célkitűzés, egyelőre több kérdést vet fel, mint amennyi reményre okot ad. Az eddigi tapasztalatok ugyanis inkább arra engednek következtetni, hogy az internethasználat és a sikeres boldogulás kapcsolatát éppen az interneten kívüli tényezők határozzák meg leginkább.
A digitális szakadék
| ||
Digitális szakadék – így hívja a szaknyelv azt a társadalmi megosztottságot, amit a digitális erőforrásokhoz való hozzáférés, a használat és a kapcsolódó tudás egyenlőtlenségei hoznak létre. Jelentheti például a digitális eszközök kezeléséhez, az internet használatához szükséges készségeket birtoklók és nem birtoklók közötti szakadékot. Amíg jellemzően a fiatal, jómódú városi rétegek ma már úgymond digitális bennszülötteknek számítanak, azaz szinte ösztönösen kezelik a legújabb technológiákat, addig az idősebbek vagy a szegényebb régiókban élők bizonytalanul és korlátozottan képesek csak navigálni a weben, vagy használni az eszközöket. De a legnagyobb szakadékot a legegyszerűbb különbség hozza létre. Hogy kinek van, és kinek nincs hozzáférése a digitális világhoz: okostelefonokhoz, személyi számítógépekhez és főleg az internethez.
A Google ügynökei a lehető leglátványosabban szembesülhettek a digitális szakadék valóságával, amikor még 2011-ben megérkeztek Kansas Citybe, hogy kiépítsék a városban a szupergyors kábeles rendszert, a Google Fibert. A szolgáltatáshoz előfizetőket toboroztak, és az akció közben folyamatosan dokumentálták egy térképen, hogy a város mely negyedeiben sikerült elérni a kellő számú előfizetést, és melyekben nem. A térképen fokozatosan kirajzolódott a kép: a várost észak-déli irányban átszelő, és egyben generációk óta a gazdag és a szegény, illetve a fehér és a fekete, hispán lakosságot kettéválasztó Troost Avenue egyben az internethez hozzáférők és nem hozzáférők közötti válaszvonallá is vált.
| ||
Kansas City példája arra mutat rá, hogy a digitális szakadék még a legfejlettebb országok közé tartozó Egyesült Államokban is gondot jelent: a Pew Kutatóközpont adatai szerint az amerikaiak 15 százaléka nem fér hozzá az internethez. Ez az arány a szintén a vezető digitális gazdaságok közé tartozó Nagy-Britanniában is hasonló. Magyarország a maga 30 százalék körüli nem internetező lakosságával még a globális élmezőnybe tartozik, hiszen ha a világ össznépességét nézzük, akkor a hétmilliárd ember több mint kétharmada nem fér hozzá a világhálóhoz.
Leszakadás, elszigetelődés
A digitális világtól elszigeteltek tömege tehát óriási, ahogy a hozzáférőkhöz viszonyított leszakadás mértéke is. Ám az Internet.org és a Project Loon missziója, hogy a digitális szakadék e legalapvetőbb formájának betemetésével – vagy legalábbis annak elkezdésével – javulhassanak a legszegényebbek kilátásai, önmagában kevés a sikerhez. A probléma mélyen a szegénység és az internethasználat közötti kapcsolat természetében gyökerezik.
Ahogy az helyi szinten – például Kansas Cityben – és globális léptékben is látszik, az internettől elszigetelt és a szegény népesség jelentős átfedést mutat. De a korreláció nem mindegyik irányba jelent okságot. Aki a legszegényebbek közé tartozik (az adott régió mércéi szerint), az nagyon nagy valószínűséggel nem internethasználó, a jobb anyagi helyzet pedig többnyire jó indikátora az internet-hozzáférésnek. De az egyenlet fordítva már nem feltétlenül működik: azaz, ha internethasználó valaki vagy azzá válik, nem feltétlenül tartozik vagy éppen kerül a jobb anyagi helyzetűek közé.
| ||
Ez azért különösen fontos, mert mindazok az előnyök, amelyeket a Google, a Facebook programjai és más hasonló kezdeményezések hangsúlyoznak – bekapcsolódás a posztindusztriális, tudásalapú társadalom rendszerébe, tanulás, összeköttetések, kapcsolatok, kommunikációs lehetőségek –, mind-mind csak akkor érvényesülhetnek online, ha az internethasználónak lehetősége van az offline életben is kihasználnia a lehetőségeket. Ellenkező esetben a lehetőségek valójában rendelkezésre sem állnak.
A legtöbbször emlegetett kritika és javaslat szerint például az oktatás jelenthet erre megoldást. Nem pusztán hozzáférést kell adni a digitális javakhoz, hanem azok kezelésének, használatának tudását is meg kell osztani a rászorulókkal. Ez sokat segíthet a helyzeten, de már egy olyan réteget feltételez, amely készen áll a digitális írástudás elsajátítására, és éppen csak alkalmaznia kell azt. A legtöbb esetben azonban, különösen a legszegényebbekében, ez nem így van.
Vágyálmok + valóság
A fejlett és a fejlődő országokban eltérő természetű, de hasonlóan súlyos akadályok gördülnek azok elé, akik a szegénység okozta társadalmi elszigeteltségükből az internet segítségével törnének ki. Az Egyesült Államokban ilyen gát például a szegénység és az etnicitás kapcsolata, a bevándorlókkal és nem fehérekkel kapcsolatos előítéletek jelenléte. Ahogy azt több kutatás is kimutatta, a munkaadók már eleve szívesebben válogatnak az átlagos, fehérnek hangzó névvel beérkező önéletrajzok közül, így akinek jellegzetesen fekete vagy hispán neve van, eleve hátránnyal indul, akár az interneten jelentkezik, akár nem. Ugyanez a fejlődő régiókban leginkább a nyelvi korlátokban jelenhet meg – főleg azokban az országokban, ahol a legszegényebbek nem beszélik az egykori gyarmatosító nyelvét, vagy írni, olvasni sem tudnak.
Ahhoz, hogy valaki munkát találjon, képzettségre van szüksége. Ebben is csak akkor segíthet az internet, ha már eleve rendelkezésre állnak az alapvető nyelvi készségek, és egyáltalán van ideje, energiája arra a tanulni vágyónak, hogy a napi túléléshez szükséges robot mellett tovább képezze magát. Ha igen, az online elérhető kurzusok viszont jelenleg még nem adnak olyan hitelű végzettséget, ami előny lehet egy állásért folytatott küzdelemben, a főiskolai, egyetemi képzések tandíjai pedig továbbra is megfizethetetlenek.
Az pedig, hogy az internet önmagában megnyitja az utat a tájékozódás, művelődés és kapcsolatépítés felé, szintén idealisztikus elképzelés. Mind az online tartalomfogyasztás, mind pedig az internetes kapcsolatok hálózatai nagyon szorosan összefüggenek az offline kulturális és társas hálózatokkal. Ahogy az online tartalmak terjedésének térképei szépen kirajzolják a létező országhatárokat, úgy a közösségi hálók kapcsolatrendszerei is hűen követik a létező, társadalmi osztályok, nyelvi korlátok, etnikai hovatartozás szerint kiépült hálózatokat. A kirekesztettség és elszigetelődés nem csak az offline világban, de online is újratermelődik: az eszköz, a hozzáférés és a minimális digitális írástudás önmagában még mindig nem elegendő ennek megakadályozására és a hálózatok kinyitására.
Bár az a jövőkép nem tűnik olyan megnyugtatónak, hogy a két amerikai internetmonopólium már nem csak tartalom-, de internetszolgáltatóként, hozzáférési szinten is jelentős, globális szereplővé válik, a kezdeményezés rövid távon biztosan segíteni fog a digitális szakadék betemetésében. Ahhoz viszont, hogy hosszú távon sikeres is legyen, sok más dologra lenne szükség. Alapos és részletes kutatásokra a legszegényebbek digitális szükségleteivel és valós lehetőségeivel kapcsolatban; körültekintő és alapos hatástanulmányokra; helyi tudásra és koordinációra az offline szükségletek és az online útvonalak összekötésére; illetve ami a legnehezebb és mégis legfontosabb: valós lehetőségekre és kapcsolatokra, amelyeket ki lehet majd aknázni a digitális térben is.
