"Két lábra állsz!" (Gördülö Tánccsoport)

  • Tyápay Kati
  • 2000. március 9.

Tudomány

Tavaly alakultak, és ahol eddig felléptek, hatalmas volt a siker. Mégis sokkal inkább baráti társaságnak tartják magukat, mint "művészegyüttesnek", bár ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnának teljes erőbedobással, ne készülnének lelkiismeretesen előadásaikra. Sokfelé megfordultak, sok helyre hívják őket. Igaz, kizárólag mozgássérülteknek szánt rendezvényekre.

Tavaly alakultak, és ahol eddig felléptek, hatalmas volt a siker. Mégis sokkal inkább baráti társaságnak tartják magukat, mint "művészegyüttesnek", bár ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnának teljes erőbedobással, ne készülnének lelkiismeretesen előadásaikra. Sokfelé megfordultak, sok helyre hívják őket. Igaz, kizárólag mozgássérülteknek szánt rendezvényekre.

Gördülő Tánccsoport

"Gördülő Tánccsoport Body Art Egyesület - tulajdonképpen ez a teljes nevünk, így kellene leírnod", mondja Kató László, a csoport vezetője. A többiek kerekes székben ülve várják, hogy megszólaljon a zene és elkezdődjön a próba a mozgássérültek Marczibányi téri intézetének tornatermében.

Tavaly nyáron láttam egy fellépésüket, zavarba hoztak. Nem csupán behajtották magukat a színre, nem pusztán begurultak: jöttek, mintha valami furcsa kis hadsereg támadna. Két sorba rendeződtek, felhangzott egy Strauss-valcer: úristen, keringőzni fognak, és tényleg. Forogtak, csak forogtak, gyakorlott mozdulatokkal tették a dolgukat, de közelről látni lehetett a kereket hajtó erőlködést, a nekifeszülést, hogy véletlenül se essenek ki a ritmusból. Pedig mindenki megbocsátotta volna. Aztán egy Yello-szám következett, gyors és vidám, erre már mosolyogtak is,

kezük a magasban

A többségében szintén fogyatékosokból álló közönség is átvette a ritmust, és mindenki megpróbálta a maga módján élvezni a produkciót. Úgy tűnt, boldogok.

"Egyáltalán nem fárasztó kocsival táncolni, a kezünk úgyis olyan erős. Erősebb, mintha egészségesek lennénk", mondja Sárai Rita, a csoport koreográfusa. Pedig a Gördülő Tánccsoport csak egyszer próbál havonta az intézetben. Azért csak egyszer, mert négy vidéki van a csoportban, akiknek bonyolult feljutni a fővárosba. A fellépéseikért nem kérnek pénzt, annak viszont nagyon örülnek, ha a szervezők legalább az útiköltséget kifizetik. Munkája ugyanis mindössze két embernek van közülük.

A csoportvezető Kató László szakmája például vasútépítő üzemmérnök. Huszonkét éves volt, amikor gerincdaganattal műtötték. Megbénult. Nemrég egy multinacionális cégnél pályázott állást, már mindent megbeszéltek, a két kiválasztott között volt, amikor az egyik vezető ismeretlenül felhívta: bocs, de nem. "Lehet persze, hogy mindez véletlen", mondja szenvtelenül, aztán inkább hagyja az egészet, és a "nagy álomról" beszél. "Tavaly Görögországban jártunk, egy kerekes székes bajnokságon, és ott láttuk, hogy a tolókocsisok és egészségesek együtt léptek a színpadra, és mindannyian profik voltak. Valami ilyesmit szeretnénk mi is, de sajnos nagyon drága a betanítás, és a pénzünkből csupán három-négy tanórát tudnánk kifizetni. De nem adjuk fel."

A Gördülő Tánccsoport elsősorban mégis annak köszönheti létrejöttét, hogy sikerült megnyerniük az ügynek Sárai Ritát, a koreográfust, aki a balesete előtt aerobikoktató volt. Rita 1997-ben esett le a padlásról, unokatestvére, aki szintén tagja a csoportnak, egy vonatbaleset miatt lett tolókocsira ítélve. A révészek - így nevezik azokat, akik a "frissen bénultakat" megpróbálják átvezetni a másik világba - majd két évig győzködték: harminckét évesen korai lenne elásni magát. Módszere a következő: "Átlag egy óra alatt képzelem el fejben a koreográfiát, aztán rajzokat készítek. Előfordul néha, hogy még mindig két lábbal gondolkodom,

több elemet képzelek el,

mint ami belefér, ilyenkor menet közben alakítunk a képen."

Valaki bekapcsolja a magnót, indul a zene. A csoport tíz tagja belelendül. Pontos alakzatba rendeződnek, egymástól egyenlő távolságban hajtják kocsijukat a tornaterem linóleumpadlóján. Ez a bevonulás. Aztán felsorakoznak, és kezdődik a tánc - lábuk helyett a kezükkel.

"A kánkán a kedvencem", mondja egyikük. "Lábunk helyett a karunkat emeljük, megtesszük, amit megtehetünk. Különben nem kell ezt annyira komolyan venni, paródia az egész, nevetünk magunkon. Ez amolyan közönségtapsoltató szám, élvezik azok is, akik úgy gondolják: nem tudunk szeretkezni, autót vezetni, sportolni."

Előkerülnek a kosztümök, ami annyit tesz, hogy mindenki ölébe kap egy fekete-piros anyagot. Ez a szoknya, amit lengetni kell. "Két lábra állsz!" - szól az utasítás, és az első kerekek felemelkednek. Sasszé, mosoly, pörgés körbe-körbe, majd váltás: második sor előre. Tekerés, fordulás, még egyszer, még egyszer, egész délután.

Tyápay Kati

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.