Kiállítás - Kérek egy katonát! - Hadkiegészítési Szakgyűjtemény

  • Bajnai Zsolt
  • 2010. január 28.

Tudomány

Azon a napon, amikor először kaptam levelet a lakóhelyem szerint illetékes hadkiegészítési parancsnokságtól, nem én voltam a legboldogabb tinédzser a városban. Sőt, még az épületet is utáltam, ahonnan aztán éveken keresztül jöttek a trikoloros szélű levelek. Lehet, hogy most ezért is vagyok elfogult azzal a kiállítással szemben, amit ott rendeztek be, ahol egykor alsógatyában vártam a sorozóbizottság döntésére.
Azon a napon, amikor először kaptam levelet a lakóhelyem szerint illetékes hadkiegészítési parancsnokságtól, nem én voltam a legboldogabb tinédzser a városban. Sőt, még az épületet is utáltam, ahonnan aztán éveken keresztül jöttek a trikoloros szélű levelek. Lehet, hogy most ezért is vagyok elfogult azzal a kiállítással szemben, amit ott rendeztek be, ahol egykor alsógatyában vártam a sorozóbizottság döntésére.

Sorkatonai emlékkiállítás - hirdeti egy alig észrevehető tábla az egykori szolnoki hadkiegészítési parancsnokság épületén. Láttam már néhány dolgot, a sorkatonaságról közvetlen emlékeim viszont nincsenek, de elfogott a kíváncsiság. Nem volt egyszerű a bejutás. Elsőre csak a portáig jutottam, ott pedig kiderült: a kiállítás honvédségi épületben van, ahol nem lehet egyedül császkálni. A tárlat kizárólag előzetes bejelentkezés után látogatható. Megtettem. Másnap - ahogy minden érdeklődőt - Gaál István nyugalmazott őrnagy, a szakgyűjtemény vezetője várt és kalauzolt.

Ha azt mondom, hogy két kisebb szobára számítottam, némi fotóval és fénymásolt papírokkal, akkor talán érthető a meglepetésem, amikor kiderült, hogy 400 négyzetméter és tizenegy terem vár rám. A hely hivatalos neve kicsit riasztó - HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Szolnoki Hadkiegészítési Szakgyűjtemény -, az első szoba pedig, ahol a sorkötelezettség évszázados történetét mutatják be, talán csak a történészeknek érdekes, viszont utána eldobhatjuk az agyunkat.

Tényleg megelevenedik a sorkatonaság. A tökéletesen berendezett egykori tiszti irodánál (régi címerrel, vörös zászlóval és csillaggal, ósdi telefonnal, pecsétekkel és mindenféle falra szerelt utasításokkal) azt érzi az ember, hogy mindjárt parancsot kap. Annyi apróságot szedtek össze a szocializmus éveiből, hogy bármelyik retró film kellékese könnyeivel küszködne örömében. A korhűen berendezett orvosi rendelőből, gyengélkedőből, fogdából és konyha-étkezőből csak a hangok és a szagok hiányoznak. Az étkezőasztalra kipakolt elmoshatatlan sárga műanyag bögrék, a kancsó, a csajka, a májkrém és a húskonzerv pedig biztosan sok egykori bakában kelt különös érzéseket. Ahogy a sorkatonák unaloműzésének tárgyiasult emlékei is: gyufából épített Eiffel-torony, szög-cérna képek, már-már műalkotás-számba menő, forrasztóval égetett faképek, és persze az elmaradhatatlan leszerelőlepedők.

A kiállítás rendezői azonban nagyon jó érzékkel mást is megmutatnak. Miközben minden teremben életre kel az öt éve megszűnt sorkatonaság, képet kapunk a hadkiegészítés működéséről is. Bármelyik sajtófotó-kiállításon kihelyezhető képek mutatják az ötvenes évektől a sorozások menetét,

valós és elvárt hangulatát

Különböző igazolványok, igazolások, szigorúan kezelendő nyilvántartók, formanyomtatványok a tárlókban. A fiatalabb látogatók biztos felröhögnek az alig két évtizedes, de mára elavult számítógépek láttán, pedig a páncélban őrzött kartotékok után ez egykor maga volt az űrtechnológia. Sose tudtam, hogy a telefonínséges időkben külön vonal kötötte össze a településeket és a hadkiegeket, ami a motoros futárok után komoly előrelépés lehetett. Ahogy az is csak itt derült ki számomra, hogy ezek a parancsnokságok olykor a mozgósítható járműveket is számba vették a fuvarozóvállalatok telephelyén. És szembesülhettem azzal is, hogy a tinédzserkoromban menőnek számító, nyakban hordandó dögcédula - személyi igazoló jegy - milyen szigorú szabályok szerint, komoly gépen készült egykoron.

De jut itt hely a szép emlékű Magyar Honvédelmi Szövetségnek (MHSZ) is, amely sokakat segített olcsón jogosítványhoz vagy éppen a repülés, a búvárkodás vagy az ejtőernyős-szenvedély megfizethető kiéléséhez. Egy szobácska a letöltött sorkatonai szolgálat után egyeseket rendszeresen elérő, hoszszabb-rövidebb időre szóló behívásoknak is jut, ahol az egyik fotón a gyakorlóruhás fiatal Kónya Imrét lehet felfedezni.

Bevallom, nekem mégis az a legkedvesebb rész, ahol az utolsó sorkatonáknak állítanak emléket. Állítólag véletlen, hogy az utolsó behívó "nyertese" ebben az épületben, a szolnoki hadkiegen teljesítette kötelességét, és ő lett a megye utolsó sorkatonája is.

A kiállítás rengeteg személyhez köthető tárgyat vonultat fel. Mint Gaál István a legalább kétórás nézelődésem közben elmondta, sok mindent megőriztek az egykori parancsnokságok és helyőrségek, de rengeteg dolgot kaptak egykori katonáktól is. Sőt, ilyeneket a mai napig küldenek a gyűjtemény címére, és ha különlegesség érkezik, azt azonnal elhelyezi a kiállításon. Elárulta, hogy a gyűjteményt sokan nosztalgiából látogatják, és általában nagyon jól szórakoznak, hoszszasan sztoriznak az emlékeket ébresztő kiállítás láttán - melyet kitűnően zár a lépcsőházban elhelyezett, a bezárt laktanyákból megmentett, komoly művészek által a Magyar Néphadsereg felkérésére készített, a mából nézve vicces festmények gyűjteménye.

Szolnok, Táncsics út 5-7., bejelentkezés: 56/505-159

Neked ajánljuk