A Váralján járunk, ha manapság még beszélhetünk ilyesmiről, szó szerint a pozsonyi vár alatt, a Duna partján futó, belvárosból kivezető soksávos úttól pár méterrel beljebb, a Zizka utcában, srégen szemben a barokk Szentháromság-templommal. A Szlovák Nemzeti Múzeum égisze alatt - számos perdöntő szlovák nemzetiség, mint a német, a horvát, a zsidó, a cseh vagy a ruszin társaságában - meghúzódó "Magyar Múzeum" a valamikori Brämer-kúriában működik. Mi is lenne megfelelőbb hely egy efféle kiállításra, mint ez a reneszánsz épület (két félkör alakú saroktoronnyal, hohó!), hisz felhallatszanak ide a hajókürtök a folyóról. Ez a Brämer egyébként a tizenhetedik század legelején dolgozott, fenn a várban, mint magas rangú katonai személy. A múzeumban három állandó kiállítás - Képek a magyarok történetéből; Fejezetek a szlovákiai magyarok történetéből (1918-1948); A szlovákiai magyar népi kultúra kincsestára - mellett és között, továbbá alattuk és felettük folyik a Duna(-kiállítás), gyakorlatilag a pincétől az emeletig minden szinten. Ám mielőtt rátérnénk, jelezzük, hogy a múzeumhoz tartozik az alsósztregovai Madách-kastély és a szklabonyai Mikszáth-ház is. A múzeum vezetője, Jarábik Gabriella érkezésünkkor elmondja, milyen nagy erőfeszítéseket tesznek e két emlékhely fejlesztésére, értékeik megőrzésére. Finoman szólva is halmozottan hátrányos helyzetből - de ezt már mi tesszük hozzá. Kevés pénz, sok munka, sok lelemény, amerre csak nézünk, amiről csak hallunk.
Arany, hal
Belépve az épületbe, a fogadótértől jobbra máris a sűrűjébe érünk, a dunai aranymosás távolról oly kalandosnak tűnő, ám alapvetően fáradságos tevékenységével nyílik mód megismerkedni - amiben a kiállított eszközökön (mosópad, rosták, egy jó hosszú nyélre erősített ibrik) túl egy dokumentumfilm is segítségünkre van. Mégse nagyon hiszünk a szemünknek. Ilyen nincs! S mégis megáll, nem tud továbblépni az ember, ahogy a kimért, átgondolt mozdulatokkal dolgozó, cserzett bőrű férfi szűri, rostálja a vizet - mintha valami megcsillanna. A Csallóközben és a Szigetközben egész falvak éltek aranymosásból! Gondolhatjuk, tán azért, mert az Alpokból hozta a folyó a szemcséket. A valóság ezzel szemben természetesen az, hogy a Csallóközt tündérek lakták nagy számban (óvatos becslésünk szerint sokkal többen voltak, mint például ma a horvát kisebbség szerte Szlovákiában), s az ő napsugárból szőtt köntösükből, aranyhajukból hullott a kincs a folyóba. A hétvégéken Tuba Lajos somorjai aranymosó tart bemutatót, ott biztosan fülön lehet csípni párat közülük is.
Valóságosabbnak tűnik a halászatot bemutató rész, ámbátor itt is akad szerencsénk sci-fibe illő alkalmatosságokhoz, például alig hinném, hogy túl messzire jutnék egy bödöncsónakkal, s meglehet, a vejsz sem állna túl jól a kezemben. Utóbbi leginkább egy nádból font halcsapdának látszik, és akkor már a tápliról, a cégéről és a vörséről egy szót sem szólnánk - megérthető okokból. A gazdag képanyag horizontja a pecázó nagypapától a nagyüzemi lehalászásig mindent felölel.
A munka világa után az udvaron olyasmire bukkanunk, amivel éppenséggel fáradságot takarított meg az ember: itt látható (szerencséseknek hétvégén működés közben is) az "esztergomi vízgép" makettje. Van rajta egy kurbli, a helyi legendárium szerint nem volt még férfi látogató, akinek ne az lett volna az első dolga ideérvén, hogy jól megtekerje. Az volt a probléma a középkorban Esztergom várával, hogy nem szállították fel az ásványvizet a multik, de még a Duna partján fakadó karsztforrás sem ment fel magától, így a szomjas törökök kénytelenek voltak kitalálni valamit. Rövid könyvtárazás után Leonardo da Vinci vízemelőjét bagzatták az alexandriai Kteszibtiosz vízpumpájával, s igazuk lett.
Mérnökök, katonák
Se szeri, se száma a mindenféle polgári és katonai térképeknek. A leglenyűgözőbb mind közül a pincében berendezett térképduett, ami ugyancsak a lehetőségek gazdasági korlátokon átnyúló, okos tágításának bizonyítéka. Itt egy közös (pontosabban tizenkettő összetolt) asztalra került a 19. század első felében készített Duna-mappáció, napjaink népszerű (interneten elérhető) műholdas "térképével". A 22 évet (1819-től 33-ig) felölelő fantasztikus térképészeti munka minden eleme élmény ma is. A hálás utókor Vásárhelyi Pál nevéhez kapcsolta a folyó magyarországi szakaszának - döntően hajózhatósági szempontokat kutató - feltérképezését (Dévénytől Péterváradig), amit alkalmasint mérnökök egész serege végzett - a kor csúcstechnológiájával, az akkor elérhető legmagasabb tudományos színvonalon. S mindez a Google Earth mellé kasírozott képeivel karnyújtásnyi közelségbe kerül - ismerőssé, felismerhetővé válik. Olyan, mint egy vízi túra.
Persze ne felejtsük, éppen ott vagyunk, ahol annak idején Búvár Kund vitézkedett, így a folyami harcászati ismereteink bővítésére is találhatunk alkalmat, leginkább az 1918-ig szigorú hadititokként őrzött katonai térképek segítségével. Mai folytatása ennek az az animációs film, ami azt szimulálja, hogy mit látnánk, ha gépen szállnánk végig a folyó felett (mármint azon a részen, ahol "határfolyó" a Duna). De filmet vetítenek, bárhova nézünk, minden teremben és minden sarokban, külön termet kapott például - mutatja kalauzunk, Bolemant Éva, a múzeum vezetőhelyettese - az 1956-ban nyolc (nyugati-keleti) ország koprodukciójában készült dokumentumfilm, a Fekete erdőtől a Fekete-tengerig. Láthatunk hidakat Pesten és Pozsonyban, integetünk hajókirándulásokon, ránk vár egy hajóskapitány kötetnyi fényképből összerótt hagyatéka - ahol mindig a szép arcát mutatja a Duna. De látszik az tengernek is, mikor "kicsinyli a medrét", s árvizek törik át a gátat (1827; 1876 vagy 1924).
S valahol ezen a környéken kereshető ennek az ugyancsak széles nemzetközi együttműködéssel létrehozott kiállításnak a teljesen nyilvánvaló mondandója is, ami szerencsére sehol nincs transzparensekre kiírva, de ott van összes terem összes zugában, még kimondani is kínos, annyira egyszerű: a folyó maga a híd.
Szlovák Nemzeti Múzeum - Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma; október 11-ig
