Honi megjelenése a XIX. század közepére tehető - eredeti hazájában, Franciaországban viszont már alighanem a XVIII. században is gyártották mind házilagos, mind iparszerű méretekben. Összetétele időről időre, gyártóról gyártóra változott - eredeti alapanyagára azonban tökéletesen utal a neve: borszesz, azaz borpárlat (brandy) volt, amit sós vízzel hígítottak, hozzá pedig különböző illóolajokat és növényi kivonatokat kevertek. A bor lepárlásának szokása, mely - mint köztudott - az arab (esetleg még korábbi?) alkimisták által kifejlesztett desztillációs technikák profán alkalmazása nyomán terjedt el, és kezdetben maga is gyógyászati célokat szolgált. A tömény, "égetett" szeszek fogyasztása azonban hamarosan nem csupán betegeskedő embertársaink javát szolgálta - speciel a borpárlatkészítés emellett még kényszeres kármentő eljárásnak is számított az újkor hajnalán (XVI-XVII. század), amikor a mai borászati technikák híján a bor romlandó és könnyen ecetesedő áru volt (éppen ezért többre is becsülték az újbort). A borpárlat gyógyerejébe vetett hit később is fennmaradt - s ehhez járult hozzá az egyszerre népi és tudományos tapasztalat, hogy az etil-alkohol mint kiváló szerves oldószer számos más, gyógyhatásúnak tekintett, de vízzel nem keveredő (apoláros) anyagot is képes oldatba vinni.
Azt üzente
A termék hazai diadalútja természetesen nem kívánta meg az eredeti recept átvételét - miként a sokak által kedvelt kommersz brandy-félék, úgy a magyar sósborszeszek sem láttak soha bort vagy borpárlatot. Elkészítésükhöz elég volt gabona- vagy krumpliszeszt (ún. finomszesz) felhasználni, amit különböző aroma- és illóanyagokkal kevertek, és végül sós vízzel felöntöttek. Az első pesti sósborszeszgyártó, Thék Mór 1858-ban, a mai Városház utcában kezdte működését, Werther Frigyes vegyész pedig öt év múlva fogott bele az iparba - az ő gyógyitalaik összetételét azonban nem ismerjük. A termék igazi hazai meghonosítója Brázay Kálmán, aki Werther receptjét fejlesztette tovább: ő a finomszeszbe olajokat, aromákat, növényi kivonatokat kevert, azután az egészet felöntötte sós vízzel. Az 1865-től palackozott Brázay-féle készítményt az égvilágon minden nyavalyára javallották - ám az élveteg utókor vélekedésével szemben kizárólag külsődleges használatra! Bedörzsölés útján frissítőszerként fungált - de fájdalmak enyhítésére (például a homlok bedörzsölése makacs fejfájás elmulasztására) és reumatikus panaszok kezelésére is alkalmazták. Emellett - érthető okokból - fertőtlenítésre, fogtisztításra, szájvízként is szolgált, ami már határeset, elvégre az alkohol a nyálkahártyákról felszívódva más kellemes élettani hatásokat is kiválthatott. Kevés háztartási medicina aratott ekkora sikert - hamarosan nem volt olyan kisebb-nagyobb polgári, sőt paraszti háztartás, melynek polcáról hiányzott volna. Ahogy nem akadt olyan vegyeskereskedés vagy drogéria sem, amely ne tartott volna belőle néhány flaskával. A sósborszesz, mint látható, a modern gyógyászati termékek és a kozmetikumok elterjedését előlegezte meg - hatásában sokan és erősen hittek (hatóerejéhez nyilván egyszerre járult hozzá a placebohatás és a gyógynövény-kivonatok jótékony munkája). Jellemző módon még az emigrációban élő Kossuthhoz is eljutott egy üveg a Brázay-féle sósborszesz-csodakeverékből. A nemzet hálás nagyjának köszönőlevele azután - a kiváló marketingösztönnel megvert Brázay reklámakciója nyomán - minden országos napilapban megjelent, s terméke ezután rögvest "nemzeti háziszerré" avanzsált. Brázay utóbb beszállt a már modern értelemben vett kozmetikai iparba is: szappant, kölnit, púdert, krémeket is gyártott, s számos márkanevet (például Salvus!) tett híressé. 1900-as visszavonulása kellett ahhoz, hogy új versenytársak törhessenek be a sósborszeszbizniszbe.
Oh, Diana!
Erényi Béla gyógyszerész maga is mestere volt a reklám- és marketingtechnikáknak, így az általa kikevert és 1907-től árusított Diana sósborszesz (amely a finomszesz és a sós víz mellett oldott mentolkristályokat és etil-acetátot tartalmazott) hamarosan piacvezető lett - minimum kéttucatnyi versenytárs mellett! A közép-európai régiós hegemóniára törő Erényi ötlete volt a ma is népszerű dianás cukorka, amelyet már akkor is egyenként csomagolva állítottak elő zuglói gyárában. A cégtörténet későbbi fázisai már a XX. századi viszontagságos történelem kontextusában értelmezendők - a lényeg, hogy a változó nevű szeszgyárak mindvégig kitartottak a Diana márkanév mellett; igaz, az eredeti, üveges Diana sósborszesznél lassan kelendőbb lett az immár csokibevonattal is ellátott, szigorúan belsőleg használt cukorka. Habár elvadult (és kétes hitelességű) katonatörténetek szólnak a Gabi fogkrémmel kombinált sósborszeszes tivornyákról, illetve a rektálisan felhelyezett cukorkák általi gyors berúgásokról, inkább a fent részletezett, hagyományos felhasználási módokat javallanánk. A régi receptek között persze akadnak egészen meghökkentők is: fejbőr- és hajgyökér-erősítésre például egy fej vöröshagymát kell egy palack sósborszeszbe aprítani, és kétheti állás után szűrni, hígítani, majd a hajas fejbőrbe dörzsölni. Jó tudni, hogy a modern (sokszor már gél állagú) sósborszeszkészítményekbe a sztenderd hozzávalókon kívül különböző gyógynövényeket (például kamilla-, japánakácvirág-, grépfrút- és szőlőmagkivonatot), illóolajokat, ricinusolajat, sőt koffeint is adagolnak. Ez a koktél tényleg fokozza a vérkeringést (ezért működhetnek a fentihez hasonló receptek), viszont az adalék anyagokra kiemelten érzékenyeknél bőrirritációk, sőt akár súlyosabb allergiás reakciók is jelentkezhetnek.
