Fajtánk régi, rettegve tisztelt, gyakorta üldözött, ritkán imádott társai e földi létben a kígyók - legtöbbünkben már a látványuktól, a csillogó, tarka vagy monokróm pikkelyektől, rettenetes "hideg" tekintetüktől is megfagy a vér. Igaz, néha tényleg nem árt aggódni, de azért tudnunk kell, hogy a durván 2700 kígyófaj közül csak 410 termel mérget, azok sem mind veszélyesek az emberre (ami azért csekély vigasz a kígyómarások évente sok tízezer áldozatának). Ráadásul csupán egy-két fajról gyanítják, hogy már ember is volt az étlapján, úgyhogy megnyugodhatunk: egyelőre a kígyók tekintetében is mi állunk a tápláléklánc csúcsán.
Albertirsa, Lábatlan
A kígyók sok más hüllőtársukhoz hasonlóan igen régóta csúsznak-másznak bolygónkon: a tudósok szerint valamikor a földtörténeti középkor végén, a kréta korban jelenhettek meg, majd miután távoli hüllőrokonaik, a dinoszauruszok (az egyenes leszármazottnak tartott madarak hangsúlyos kivételével) sajnálatos módon kihaltak, ők lettek osztályuk uralkodó alrendje - a szárazföldön mindenképpen, de sokszor a vizekben is. Pedig nem éppen tökéletes lények: szarul látnak és szinte süketek, ám jól érzékelik a földrezgéseket, villás nyelvük és a hozzá kapcsolódó Jacobson-szerv segedelmével remekül analizálják a szagokat, egyes viperaféléknek pedig külön hőkereső szervük van.
A közember meglehet rögvest fennakad a kígyó atavisztikus félelmeket ébresztő látványán, a herpetológus azonban inkább osztályoz. Megkülönbözteti a ritka, hangyatojásevő vakkígyókat, az óriáskígyók csoportját (Xenophidia) meg az igen jól ismert fajokat (amúgy is a kígyófélék többségét, közöttük az összes mérges kígyót) tartalmazó Henophidia főcsaládot.
Az óriáskígyók szigorúan evolúciós szempontból fejletlenebbnek számítanak mondjuk az utóbbi főcsaládba tartozó kobrákhoz, viperákhoz vagy siklófélékhez képest (a boaféléknek például még a lábcsonkja is megvan), ám ez csöppet sem von le érdemeikből. Mindenekelőtt, ha nem is minden fajuk, de két legfontosabb családjuk, a már említett boafélék (közöttük az anakondák), illetve a pitonok tágan értelmezett rendszertani klaszterébe tartozó elkövetők igen hosszúra bírnak nőni, általában baromi erősek, s néha elképesztően súlyosak. A hosszúsági rekordot egy sebesülten fogságba esett, ám utólag hősiesen elkúszott kockás piton képviselheti a maga 11 méteres hoszszával, de állatkertben, igazolt mérések során is regisztráltak e fajnál tíz métert megközelítő testhosszt. Nem is véletlen, hogy éppen erről a Délkelet-Ázsiában élő óriáskígyóról terjedt el, hogy egyes példányai kóstoltak már embert is, ami fajtánk bosszúálló természetét figyelembe véve igen nagy meggondolatlanság - másrészről a tipikus zsákmányállatok átlagos méretét nézve abszolút elképzelhető. A kígyók másik rekordere a dél-amerikai vizes élőhelyeken tenyésző zöld anakonda, amely ugyan aligha éri el a legendákban és az ostoba anakondás filmekben neki tulajdonított extrém méreteket (no és képességeket), de azért csak megnő kilenc méterre, és ehhez sokszor hárommázsás súly társul, amit egyetlen rendszertani rokon sem bír überelni. Óriáskígyót (főleg a pitonféléket) amúgy a budapesti állatkertben is láthatunk (különösen a mellékelt illusztráción szereplő szalagos tigrispitonok impozánsak), s ez az egyik otthoni kedvtelés céljából is tartott kígyótípus.
Az összes többi, amúgy sokkal markánsabb mitológiai karakterrel és való életbeli jelentőséggel bíró kígyófajt egy másik rendszertani főcsaládban találjuk. Így a javarészt (de nem kizárólag) ártalmatlan siklóféléket, a tágan értelmezett viperaféléket (Viperidae - szinte minden fajuk joggal rettegett) és a földkerekség tán legveszélyesebb mérges kígyóinak számító elapidákat. A siklók adják a Földön élő kígyóállomány zömét: túlnyomó részük, így valamennyi hazánkban élő siklóféle az emberre veszélytelen, a kevés mérges sikló a trópusokon él, mint például az Afrikában honos boomslang, ami számos halálos balesetet okoz napjainkban is, vagy az agresszívan terjeszkedő Boiga-félék. A viperafélék ezzel szemben általános rettegésnek örvendenek, legyen szó a nálunk is ismert, valódi viperákról, vagy az orruk mögött sajátos, gödörszerű hőérzékelővel bíró, felspécizett fajokról (angolul pit viper), mint az újvilági csörgőkígyók, mokaszinkígyók vagy lándzsakígyók. A viperák mindenhol honosak, kivéve Ausztráliát, ahol amúgy a legtöbb mérgeskígyó-faj található. Igaz, ez utóbbiak már az elapidák nem kevésbé rettegett képviselői, mint a baromi hosszú és nagyon mérges tajpán, amelynek kezelés híján minden marása halálos, a halálkígyó (Acantophis-fajok), a barnakígyófélék - de említhetnénk az óvilágbéli delikvenseket, mint a kobrákat (Naja), a mambákat (Dendroaspis), a bungárkígyókat, korallkígyókat meg a zsákmányszerzés sajátosságai miatt a legerősebb toxinnal rendelkező tengeri kígyókat. Tiszta szerencse, hogy ezen utóbbi kígyócsalád egyetlen tagja sem őshonos Európában, Amerikában is csak némely korallkígyók.
Harap utca
A kígyók jól alkalmazkodnak környezetükhöz, így azután nem meglepő, milyen elterjedtek a Földön: a sarki zónák (továbbá például Izland, Írország, a Kanári-, Azori-, Zöld-foki-szigetek) kivételével mindenhol rájuk akadhatunk - kisebb gond, hogy ahol kígyót találunk, ott azok bizonyos hányada valószínűleg mérges. Bolygónk veszélyes kígyókkal igen jól ellátott - kivétel néhány olyan elszigetelt térség, mint Új-Zéland, Chile, a Galápagos-szigetek, a karibi szigetvilág többsége, Szardínia, Korzika vagy Rodosz, ahonnan a helyi legenda szerint dámvadakkal irtották ki a viperákat. Más, ennél megalapozottabb hiedelem szerint a bolgárok néhány évtizede többvagonnyi sünnel árasztották el az Aranypartot, amelyek azután szorgalmasan fel is zabálták a mérges kígyókat (homoki és keresztes viperákat). A kígyóméreg amúgy a világ egyik csodája: általában a fő hatóanyag valamilyen óriásfehérje, aminek a molekulasúlya több tízezres nagyságrendű. A kígyók mérge gyakran jellegzetes összetételű és specifikus hatású: általában a tipikus zsákmányállatot öli meg leggyorsabban, de a kibocsátott mennyiség és a hatásmechanizmus függvényében más lények, így fajtársaink számára is halálos lehet. A kígyómérgeket nagyon durván két fő csoportra szokták osztani: egy részük főleg neurotoxinokat tartalmaz, melyek a központi és környéki idegrendszerre hatnak, így az áldozat fokozatosan megbénul, majd a légzőszervek leállása miatt megfullad (ehhez a kígyóméreg koktéljellegének megfelelően még a vörös vértesteket bontó hemolizinek és véralvadást lassító anyagok társulnak) - ilyet termelnek az elapidák (kobrák, mambák, ausztrál mérges kígyók), de némely csörgőkígyók is. Más csoportjuk (viperafélék) mérge elsősorban hemorrhaginokban bővelkedik, melyek megbontják a vérerek falát, s a kitóduló és hamar megalvadó (mert a viperafélék mérge trombinokban is gazdag) vér rettenetes ödémás daganatokat okoz. Ez egyrészt iszonyú fájdalommal, másrészt számos kellemetlen fiziológiai tünettel jár (az áldozat spontán ürít minden testnyílásán át), súlyos, szélsőséges esetekben, s a kezelés elhanyagolásának alkalmából teljes szöveti elhalás (végtagnekrózis) és persze amputáció lehet a következmény (már ha a páciens egyáltalán túlélte). A jó kígyóméregben amúgy mindenből van legalább egy kevés, így az összes hatás, ha eltérő mértékben és arányban is, egyszerre jelentkezhet. Érdekes, hogy egy nálunk is honos keresztes vipera és egy indiai pápaszemes kobra mérgéből nagyjából ugyanakkora mennyiség halálos egy ember számára - ám a vipera ennek a dózisnak csak kb. kétharmadát tudja áldozatába juttatni, míg egy átlagos kobramarás akár húsz embert is megölhet. Különösen veszélyesek a nagy testű, egyszerre sok mérget kibocsátó mérges kígyók, mint a tajpán, a fekete mamba, a kobrafélék vagy a viperafélék közül a csörgőkígyók, az indiai daboja, a pufogóviperák (Bitis-félék) - például az utóbbi rokonságba tartozó gaboni vipera, amelynek mind testmérete, mind öt-hat centis méregfoga már magában is elborzasztó. Szerencsére utóbbi az embertől távol, erdőben él - nem úgy, mint számos rokona, melyek kifejezetten szeretik és élvezik az ember és a vele szimbiózisban élő rágcsálók közelségét, ráadásul zömmel éjszaka vadásznak, így gyakorlatilag bármikor bekövetkezhet egy tragédia.
Hazai pálya
Kis hazánkban a Föld majd háromezernyi kígyófaja közül mindössze hét őshonos: öt siklóféle (a haragos, az erdei, a kockás, a vízi- és a rézsikló) és két viperafaj (a keresztes és a rákosi vipera). Alkalmanként állítólag a Balkánon honos homoki vipera is tévedt már hazánkba - igaz is, pumát, fekete párducot, medvét, küldött farkast is láttak már mifelénk. A nálunk élő kígyók amúgy mindannyian szigorúan védettek, már egy erdei sikló (Elaphe longissima) agyonveréséért is tízezret fizethet a brutális agresszor, keresztes viperánál a taksa ötvenezer, a rendkívül ritka, leggyakrabban már döglött állapotban fellelt haragos sikló darabjáért félmillát, egy rákosi vipera elejtéséért pedig kerek egymilliót perkálhat az aljas elkövető. Ez utóbbi (egy amúgy Eurázsia-szerte elterjedt, ám mindenhol védett viperafaj, a Vipera ursinii ritka helyi változata) azon ritka szerencsétlen állat, melyet politikai okokból is üldöztek a hazánkban garázdálkodó bolsevikok. Bár kitelepítésére végül nem került sor (ráadásul a vipera nem egy lángész, s így nem tudja betanulni a beismerő vallomást sem), de nevet kellett változtatnia - a sas mintájára előbb parlagi, majd rákosréti viperának keresztelték el, ami már végképp baromság. Mint nevéből is sejthető, valaha a mai főváros környékén is honos volt, ám természetes élőhelye mára a Kiskunsági illetve a Fertő-Hansági Nemzeti Park bizonyos területeire korlátozódik (a sérült és beteg példányokat pedig a budapesti állatkertben részesítik orvosi ellátásban). Némileg gyakoribb nálunk a keresztes vipera (amely amúgy a Brit-szigetektől Szibériáig mindenhol honos): fenti területeken kívül (melyeken közeli rokonával osztozik) találkozhatunk vele még a Zempléni-hegységben, a Tiszaháton és a Dél-Dunántúlon, mindenekelőtt Somogyban és Zalában. Míg az igen kis termetű rákosi vipera esetében fölösleges emberre leselkedő veszélyekről beszélni, addig a keresztes vipera mérge már okozhat tragédiát (az utolsó viperamarás miatti haláleset 2001-ben következett be). Éppen ezért fontos, hogy az illetékes magyar kórházak tartsanak viperaméreg elleni szérumot - jellemző, hogy az újdonsült miniszter asszony éppen a szérumkészlet avulására és a pótlás hiányára hivatkozva menesztette néhány napja az országos főgyógyszerészt.
Jó, ha tudjuk, mi a teendő, ha minket vagy társunkat vipera mart meg - első lépésként egyedül ne mászkáljunk viperában gazdag élőhelyen (sőt lehetőleg sehogy se). Ha már egyszer megharapott a kígyó, akkor ajánlatos mielőbb orvoshoz menni, hogy megkaphassuk a szérumot (ehhez persze jó tudni, hogy milyen kígyóféleség mart meg, ami nálunk evidens, ám máshol már nem az - ezért is tartanak polivalens, többféle, a környéken gyakran előforduló toxin ellen használatos szérumot). Amíg odáig jutnánk, javallott az általában végtagi marási sebet elkötni, s egy kissé felvágni, hogy a vér a sebet valamenynyire kimossa, de nem árthat némi kálium-permanganátos, hidrogénperoxidos kezelés, ezek ugyanis kicsapják a kígyótoxinok fehérjéit (kár, hogy hajszőkítőt pl. ritkán visznek magukkal a kirándulók). Alkoholt kizárólag külsőleg szabad használni, az áldozatot itatni tilos, ez ugyanis felgyorsítja a vérkeringést, és a méreg hamarabb jut el az agyba, szívbe. A sebet kiszívni is veszélyes - elég egy kis fogínyvérzés és mi is megmurdelunk, inkább legyen nálunk harangpipetta vagy más szakeszköz. S legfőképpen tartózkodjunk a bűnös kígyó agyonverésétől: ezzel ugyanis a jóleső indulatkitöltésen kívül semmire sem megyünk, magunkon meg már végképp nem segíthetünk.
