Könyv: Csókolj meg, Danám! (Olimpiai játékok Athéntól Athénig 1896-2004)

  • - turcsányi -
  • 2004. augusztus 12.

Tudomány

Olimpiai album volt már nyilván rengeteg, jó ideje minden soros verseny elõtt egy szekérderéknyi: tuti befutó a könyvkiadóknak, kitölteni az ötkarikás suspence napjait. De ez most nem egy a sok közül, igazi gyöngyszem inkább.

A L'Équipe folyóirat és a lausanne-i Olimpiai Múzeum újkori olimpiák történetét fölidézõ összeállítása szakít az efféle albumok hagyományaival, és nem megejtõ visszaemlékezés az elmúlt 108 év örömeire és bánataira, hanem a folyamatos jelenlét, jelenidejûség kétségtelen erényével tüntet. A módszer roppant egyszerû: magához nyúlt a L'Équipe (és az elõdjéhez, a L'Autóhoz) - tehát korabeli tudósítások festik alá a korabeli képek orgiáját, Szpiridon Luisztól Marion Jonesig. Így nemcsak a sport, a fotográfia bõ évszázados fejlõdését követhetjük, hanem a sportújságírásét is - már ha az ilyesmire egyáltalán oda bírunk figyelni, és nem sodornak el már az elsõ lapokról azok a novellák, drámák, rémhistóriák és gátlástalan vígjátékok, amiket a képek és a közlemények kavarnak mint förgeteg az elejétõl a végéig. Mondok példát is, azzal van tele a padlás - ide másolhatnám az egész könyvet.

Befordult a Panathinaikosz-stadionba a mondott Szpiridon Luisz, és - érti a fene - nem indult meg a Lükabétosz, de a dolog eldõlt: kell ez nekünk, mint egy falat kenyér.

Szpiridon Luisz az elsõ újkori olimpia maratoni gyõzõje, a trónörökös és öccse, György herceg ragadják ki a feje fölött összecsapni készülõ tömegbõl, s a vállukon viszik az öltözõbe, másnap a király kezibõl veszi át a trófeát, fustanellában és a hozzávaló hímzett mellényben fényképezkedik (gondolom, minden turista látott már ilyen-olyan görög õrségváltást, ott hordanak ilyet), a közönség mint afféle antik hõst ünnepelte - ilyen hõst még nem látott a világ. (Azóta is csak keveset.) Minderrõl még maga a báró (Coubertin) számol be. Aztán ha figyelmesen lapozgatunk tovább, az ezerkilencszázharminchatos berlini játékokról egy kicsike kép kerül elénk, Hitler teljes harci díszben csinos csokrot nyújt át egy idülten mosolygó tatának. Megette a rosseb az egészet, elõször csak a szoknyás népviselet lesz gyanús, nézi sokáig az ember a fotót, ez nem lehet, de amikor a képaláírás felé fordulunk, már tudjuk, nem lehet más, csak õ! Igen, eltalálták. Az aggastyán: Szpiridon Luisz. A hajunkra kenhetjük, hogy népszerûsége messze túltett a repülõs Lindberghén és a bokszoló Schmellingén (ki az?) is.

A csaj van fölül, a csávó alul: amikor kinyitom az albumot, lehet vagy 60 centiszer 40 centi (csak kicsit túlzok tán, különben is, nehéz, mint a sós zsák, forgatni kész sportteljesítmény: ebben egy hónapos felkészüléssel - le se tudtam tenni - én nyerném az olimpiát), és ezen a böhöm felületen ott az a marha nagy csók. A csók, ahol a csaj van felül. A smaci a hidegben, mackóruhában. Helsinkiben mindig hideg van, 1952-ben sem lehetett ez másként. De abban az egy végtelen pillanatban kiengedtek a rénszarvasok, elolvadtak a jéghegyek, elpárolgott a Koskenkorva a poharakból, az olimpiai láng is beleizzadt abba a forróságba, mely abból a csókból ott szétáradt. Dana - a képen mint az ifjú Törõcsik Mari - Emil fölé hajol, és ami belefér... Prágában a 22-es villamos egy voltaképpen teljesen indokolatlan helyen lassít egy kicsit. Persze már rég tudom, hogy miért - megkérdeztem egy utast, bocs' nem vagyok idevalósi. Tudom miért, de mindig inkább az érdekelt volna, mire gondol minden masiniszta, mikor kicsit belepirul minden lassításba. Hát erre a csókra. Dana Zatopková, a gerelyhajítás gyõztese kente le az õ Emiljének, talán jutalmul, mert az megnyerte az 5000 méteres síkfutást. Meg a 10 000 métereset. És akkor már a maratont is. Szerintem Emil Zatopek még egy ilyen gyönyörû csóknál is többet érdemelt - könyvünk egyetlen hibája, hogy a Dana nyújtotta többletrõl nem rendelkezik bõséges képanyaggal.

Az az alak az erkélyen, homlokába húzott sapkával, szájára, orrára kötött kendõvel, ó egek, csak a szeme villanása látszik... Az az erkély az olimpiai faluban volt 1972-ben, Münchenben... Ki az az alak? Mit akar? Kié az az erkély... Nem, nem mesélem tovább.

A fordítás gördülékeny, a képek magukért beszélnek. A felsorolt példákat holnapig folytathatnám, s holnap is csak azért kellene abbahagynom, mert elkezdõdik... Elkezdõdik az olimpia, aminél kevés nagyszerûbb dolog van a világon. S ez az album felnõ e nagyszerûséghez. (A dús jegyzetapparátust vajon hova szúrjam be?)

- turcsányi -

Kossuth Kiadó, 2004, 333 oldal, 6990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.