Truck-trial Sóskúton: Godzilla a kapuk között

  • Czifrik Balázs
  • 2004. szeptember 9.

Tudomány

Az emberek többnyire a teljesen értelmetlen dolgokat keresik, s ha megtalálják, határtalan szenvedéllyel mûvelik. A Truck-trial vagy teherautó-ügyességi verseny is ilyen jelenség. Felismerhetetlen monstrumok próbálnak lehetetlennél lehetetlenebb, és ami nagyon fontos, tökéletesen életidegen feladatokat megoldani.

A tarlón kialakított parkolóból ballagok a tömeg után. A szpíker egy elhagyott Seat-slusszkulcs tulajdonosát keresi. Ahogy hallom, teljesen értelmetlenül, mert már azt a poént is elsüti, hogy majd a végén ott maradt Seat a szervezõké lesz. A hõség elviselhetetlen. Ennek ellenére rengeteg nézõ érkezett, hogy megálljanak egy hatalmas gödör peremén, és nézzék, amint a teherautók a brutális tereppel küszködnek. A hajdan tehergépjármûnek gyártott monstrumok ugyanis csak közvetve küzdenek egymással.

Változatos terepen - például majdnem kilencven fokos falon vagy tengelyig érõ iszapban - araszolgatnak a gépek, mindezt azért, hogy két léckaró - versenynevén kapu - között hibátlanul átszenvedjék magukat. Ilyen kapukból persze sok van. Sóskúton huszonhárom akadályt jelöltek ki a rendezõk. Aki az akadálynál a megengedettnél hosszabb ideig áll egy helyben, vagy ne adj' isten ízzé-porrá tör egy kaput, hibapontot kap. A verseny végén az gyõz, akinek kevesebb hibapontja van.

Maga a verseny nem különösebben pörgõs. Szentes László, a verseny szervezõje elmondta, összesen hét kategóriában indulnak a széria-teherautók és a prototípusok. Egy akadálynál csak egy versenyzõ küszködhet. Hogy milyen szisztéma szerint kerül egy versenyzõ egy-egy akadályhoz, számomra megfejthetetlen maradt.

A verseny háromnapos. Az elsõ nap a gépjármûátvétellel telik. A biztonsági elõírásokat a bírák nagyon szigorúan veszik: azonnali kizárással jár, ha verseny közben nincs bekapcsolva a biztonsági öv vagy a bukósisak szíja. A kispénzû, többnyire magyar versenyzõk ekkor, az átvétel napján még nevezhetnek, igaz, a szerzett pontjaik nem számítanak be az Európa-futamba. Tulajdonképpen ez mindegy is, mert külföldi versenyekre honfitársaink úgyis nagyon ritkán jutnak ki. Miután mindenki benevezett, rituálisan felvonulnak az autók, amikor is a nézõk tátott szájjal nyelik a fekete gázolajfüstöt, de számukra a látvány mindent kárpótol.

Az elsõ éjszaka hatalmas tivornyával zárul, amibõl a versenyzõk sem maradnak ki, sõt. Másnap már elkezdõdik a verseny, de igazából csak vasárnap, a harmadik napon dõl el minden.

Az egybõl lejön, hogy itt mindenki nagyon macsó.

Még a nõk és a gyerekek is. A bennfentes nézõk, fõleg a nagyobb mellû nõk, még a teherautók platójára is fölmehetnek, és teli szájjal vigyorogva gurulhatnak egy kört. A bornírt provinciaparádét recsegés-ropogás zavarja meg: mögöttem egy német versenyzõ rosszul vette a kaput, ezért egy fiatal, három-négy méteres nyárfán gázol át. A fa bosszújából csak visszapillantó-törésre telik. A produkció nagyon tetszik a közönségnek. Hát még az mennyire tetszett volna, amikor egy másik német sporinak szerelés közében átgurult a lábán a többtonnás versenygép. De ez sajnos a depóban történt.

A legtöbb teherautó egyébként Kelet-Európa mûhelyeibõl gördült ki. Jelentõs számban képviseltetik magukat a ZIL-ek, GAZ-ok, de akad Tatra is, és jó néhány kiskategóriájú Mercedes teherautó is okádja a füstöt. Az egykori szovjet gépeket azért választják a versenyzõk, mert olcsóságuk mellett rendkívül jók a tereptulajdonságaik, bika erõsek. Mindezek némiképp feledtetik, hogy fogyasztásuk miatt a tulajdonosnak nem árt egy kisebb olajkúttal rendelkeznie.

Egy-egy könnyebb akadály leküzdése közben az az érzésem támad, hogy ez nem is olyan nagy kunszt. Mintha ki-be tolató teherautókat látnék egy építkezésen. Túl sokat nem tévedtem. A pécsi Bokor Jánostól megtudom, hogy tényleg teherautó-sofõr, öt éve csöppent bele ebbe a versenybe. Most azonban csak beugró lehet társával a Závodi és Fia Truck Team csapatában. Bokorék pécsiek, ott ismerték meg a sportágat, mivel az Európa-futamokat régen egy mecseki bányában tartották. Annak idején a bányavállalat szponzorálta õket: kaptak egy Csepel D-566-ost, amin 2100 órát dolgoztak, míg versenyautó lett belõle. Aztán megszûnt a bánya és vele együtt a versenyzési lehetõség is, saját zsebbõl ugyanis ezt a hobbit nem lehet - legalábbis Bokoréknak - finanszírozni. Egy teherautó felkészítése a versenyre félmillió forintnál kezdõdik.

Bokor János szerint, akit másfél év kihagyás után mind a magyar, mind a külföldi versenyzõtársak örömmel fogadtak, elsõsorban a hangulat számít. "Itt mindenki haver." Amikor edzésrõl kérdezem, Bokor János csak vonogatja a vállát, "kifejezett edzés nincs". Építik a teherautót, aztán ha kész, verseny elõtt mennek egy-két kört. Minek edzenének, ha egész nap vezetnek? A mezõny is inkább a középkorúakból kerül ki. Itt ugyanis a tapasztalat és a rutin számít.

De azt, hogy a közönségnek mi számít, nehéz behatárolni. Van, aki arra kíváncsi, hogy ezek a nagy dögök felborulnak, aztán daruval kell visszaállítani õket, van, aki a hangjukat szereti, van, aki meg csak ezt a föl-le járkálást bírja. Egy biztos: akadály leküzdése után egyszer sem hallok tapsot.

Czifrik Balázs

Figyelmébe ajánljuk