Legfrissebb hírek szerint egy kanadai parlamenti képviselő szeretné védetté nyilváníttatni a kanadai nagylábút, helyi nevében a sasquatch-ot - melynek létezéséről egyetlen megbízható bizonyíték sem áll rendelkezésre, hogy mást ne mondjunk, mind ez idáig nem került elő belőle se élő, se holt példány. Annál többen vélték látni, egyesek le is filmezték (vagy legalábbis lefilmeztek valamit), míg megint mások a lába nyomát gyűjtögették, osztályozták, sőt a statisztikai eloszlást még ábrázolták grafikusan is, s persze hogy kijött a Gauss-görbe (Lásd: Aki bújt, aki nem, Magyar Narancs, 2006. december 7.).
Szőrén üli
A nagylábú állítólagos létének nyomai vagy másfél évszázaddal ezelőttig követhetők a népszerű sajtóban - a hívők már az 1860-as évekből is találtak olyan híreket, melyek a nagydarab, szőrös erdei emberek (?), majmok (?) létéről tudósítanak. A hívők persze még ennél is tovább mennek, és előveszik az északi-északnyugati indián népek folklórját (ezt még az 1840-es években kezdték rögzíteni), s láss csodát: valamennyiük hiedelemrendszerében szerepel a nagydarab szőrös lény, aki/ami egyrészt rendkívül büdös, másrészt notórius lazactolvaj. Bizonyítékként szokták tárgyalni az indiánok faragott kőfejeit és arcmaszkjait, melyek mintha tényleg valami majomszerűt formálnának - csak hát amennyiben az ábrázolás megléte magában elég volna bizonyítéknak, úgy számos kriptozoológiai szubjektum (többek között a főnix, a griffmadár, a turul, sőt a kétfejű, sarlós-kalapácsos osztrák republikánus sas) létét is pofonegyszerűen bizonyíthatnánk.
A kezdetben sporadikus beszámolókban azután látszólag rögvest ketté is vált a lény identitása - természetesen a politikai határoknak megfelelően: a kanadai határtól északra sasquatch-nak, attól délre nagylábúnak nevezték el - utóbbit egy 1958-as észak-kaliforniai lábnyomlelet alapján kapta. Abban persze minden kriptozoológus biztos, hogy a határ két oldalán ugyanazon lény bujkál a sűrű, sötét erdőben, s az sem valószínű, hogy távoli rokonaikhoz hasonlóan az erdei embereket is holmi közjogi problémák (szőrös lojalisták vs. nagylábú függetlenségiek) szakították volna kétfelé. A bizonytalan identitású lényekkel megszállottan foglalkozó kriptozoológusok néha onnan kaptak támogatást, ahonnan a legkevésbé számítottak rá. A világhírű zoológus, majomkutató, Jane Goodall például többször is kijelentette: hisz az erdei ember létezésében, s abban is biztos, hogy az idők folyamán fellelt valamennyi gyanús erdei hominida egy családba tartozik, s ez a rejtélyes faj világszerte elterjedt. Képi reprezentációt tekintve eddig az 1967-ben, szintén Kaliforniában forgatott Patterson-Gimlin-film a legütősebb - nem mintha olyan sokan hinnének az alkotás eredetiségében és bizonyító erejében.
Két héttel ezelőtt azután egy kanadai parlamenti képviselő, bizonyos Mike Lake hivatalos indítványt nyújtott be a helyi törvényhozás elé, melyben javasolja, hogy a sasquatch-ot vegyék fel a legszigorúbban védett állatok (?) listájára. Lake érvei bizonyos szempontból igencsak ismerősek: ő is arra hivatkozik, hogy a bizonyítékok szegényes volta és a közvetlen, harmadik típusú találkozások meglehetős ritkasága pusztán arra vezethető vissza, hogy szőrös barátaink egyre kevesebben vannak - a faj a kipusztulás szélére került. Természetesen már akadt is jelentkező, aki állítja: immár megdönthetetlen bizonyítékai vannak a sasquatch létezése felől, ám azokat a kedvező parlamenti döntés megszületéséig nem hajlandó nyilvánosságra hozni.
A kecskék réme
A nagylábú példája korántsem egyedi, akad más lény a világon, melyet még napjainkban is rendre észlel a publikum - igaz, a tapasztalatokban és az eddig megtalált (döglött) példányokban sem volt eddig sok köszönet. A chupacabra karrierje például 1987-ben kezdődött Puerto Ricóban: ekkor még nem is így hívták, hiszen az el Vampiro de Moca nevet kapta a szörny, amely számos állat (köztük lovak és kecskék) vérét itta ki egy slukkra. A rejtélyes lényt egy helyi kabarettista, bizonyos Silverio Perez nevezte először chupacabrának (ez szó szerint kecskeszopót jelent), ám a laikus tömegek nem érezték ki ebből az iróniát, s ezután rettegve emlegették a szörny nevét a Tűzföldtől a kanadai határig, sőt Közép-Oroszországig, ahol egy éve harminc birka vérét szívta ki egy azonosíthatóan importjellegű szörnyeteg. Az idők folyamán több vélelmezett példányt is sikerült elejteni vagy véletlenül elütni (érdekes: ez eddig még egyetlen jetiféle erdei emberrel sem fordult elő), ám ezekről rendre kiderült, hogy a farkasfélék (általában a prérifarkasok) közül valók, s csak az igen súlyos mérvű rühösödés miatt hiányzott róluk a szőr. Amúgy a chupacabra nagy szemű, inkább gyíkszerű, de medve nagyságú, síkos bőrű, esetleg pikkelyes lény, aki a feje búbjától a háta végéig tüskéket visel, nagyokat ugrik, állandó kénes bűzt áraszt, sziszegő hangot ad ki magából, ha pedig megdühödik, szeme vörösbe vált, s ilyen esetben a tanúk sorra-rendre egy ördögi erő jelenlétéről számolnak be. Az előbbi leírás után a chupacabra-szakértők alienhívő alcsoportja csak legyint egyet: a vak is látja, hogy egy újabb, csészealjról lemaradt űrturistával van dolgunk. Egyszer majd csak érte jönnek az övéi, és hazaviszik saját bolygójára, ahol nagyobb a gravitáció, és csatos üvegben árulják a kecskevért.
