Ungváry Krisztián történész tavaszi (a Blinken OSA Archívum fölkérésére és szervezésében megvalósuló), a CEU Nádor utcai épületében rendezett, már eddig is komoly érdeklődés mellett zajló előadássorozatának egyik legnagyobb várakozással várt állomásán (e hét keddjén) foglalkozott Mindszenty József pályafutásával, mindezt a magyar keresztényszocializmus történetének kontextusába helyezve. Az előadásnak megvoltak a maga előzményei: Ungváry még múlt év őszén (egészen pontosan október 23-án, amikor Orbán Viktor személyes részvételével és ünnepi beszédével avatták fel a zalaegerszegi Mindszentyneumot) publikált egy meglehetősen polemikus, sőt fulmináns cikket a Telexen. Ebben számos példát felhozva (és többek között Somorjai Ádám bencés szerzetes és Virt László hittantanár tanulmányaira alapozva) kétségbevonta, hogy Mindszenty személye és közéleti pályája alkalmassá tenné őt arra a szerepre (az egész nemzetet képviselő történelmi hős), amivé a NER kijelölte. Ungváry akkori értékelése szerint Mindszenty pontosan azért oly megfelelő a jelenlegi rezsim emlékezetpolitikája számára, mert olyan embert szerettek volna, aki makacsul anakronisztikus nézeteivel a mai jobboldal szélsőségeseivel is kompatibilis, olyat pedig nem, aki személyében mutatott példát arra, hogyan kell helytállni itthon a pártállami rendszerben.
Az írás kapcsán nem csupán indulatos válaszcikkek születtek (a modern Mindszenty kultusz építői hozzászóltak), de Ungváry értélkelése szerint konstruktív párbeszéd is kialakult a vitatkozó felek között (erre is akadt példa), aminek köszönhetően az ő álláspontja is árnyaltabb, számos kérdésben pedig, saját megfogalmazása szerint, a történész revideálta álláspontját. Ám mint az előadás során kiderült, így sem tudott sokkal kedvezőbb képet nyújtani Mindszenty egykori közéleti és egyházvezetői tevékenységéről.
Mostani előadását Ungváry igyekezett tágabb perspektívába helyezni, így Mindszenty pályáját mindenekelőtt a keresztény és szociális gondolat, valamint a politikai katolicizmus, azon belül is a keresztényszocialista irányzatok honi történetének kontextusában vázolta fel. Az egyházügyi küzdelmek kontextusában és XIII. Leó pápa (a katolikus egyház határozottabb szociális programját meghirdető) Rerum novarum enciklikája 〈1891〉) nyomán az 1890-es években megalakult Katolikus Néppárt csupán az első fecske volt a magyarországi keresztény szerveződések sorában. A párt Ungváry értékelése szerint kudarcot vallott, hiszen legfőbb célját, a polgári házasságról szóló törvény visszavonását nem tudta elérni. Ennek következtében bomlásnak indult és részben nemzetiségi (mint az erős klerikális hátterű, szintén katolikus lelkészek, mint Andrej Hlinka által vezetett, „ludák”-nak becézett Szlovák Néppárt), illetve részben egy határozottabban keresztényszocialista irányzatú, idővel párttá alakuló szerveződés váltotta fel, amelynek voltaképpeni vezetője a magyar keresztényszocialista politika elfeledett alakja, Giesswein Sándor volt.
Giesswein személye azért is érdekes, mivel nem csupán a maga korában szigetelődött el a szociális gondolat helyett a lármás kurzuspolitikát és „keresztény” fajvédelmet képviselő volt eszmetársaitól, de az utókor is mostohán bánt vele, s a rendszerváltást követően sem kapta meg méltó helyét a történelmi emlékezetben. Az meg már a jelen körülmények morbiditását jelzi, hogy 2010-ben éppen Semjén Zsoltot tüntették ki Giesswein Sándor-emlékéremmel. Szemléletesnek bizonyult az előadás során előkerült illusztráció is, amelynek kapcsán a történész a Giesswein és a kommün bukása után kezdődő keresztény nemzeti kurzusban szinte kanonikus helyet betöltő (számos intézménynek és utcának nevet adó, szobrokon megörökített) Prohászka Ottokár néhai székesfehérvári püspök szerepvállalását hasonlította össze. Ebből kiderült, hogy bizony Giesswein Prohászkával ellentétben nem volt uszító antiszemita (sem publicistaként, sem szónokként), nem állt közel az ébredőkhöz (akiknek a gyűlésein Prohászka is szónokolt), nem fogadta el parlamenti képviselőként a numerus clausust, és nem volt híve az erőszakos megoldásoknak (a zsidó kereskedőkkel azonosított árdrágítókkal szemben elrettentésül születetett botbüntetésről szóló törvényt sem fogadta el). Prohászkával ellentétben végképp nem nézte gyanakodva még az eszperantó mozgalmat sem – ellenkezőleg: Giesswein 12 éven át, egészen 1923-ban bekövetkezett haláláig volt a Magyar Országos Eszperantó Egyesület elnöke.
Maga Mindszenty is a keresztény (katolikus) politikai mozgalmak keretében kezdi politikai pályafutását. És bizony 1919-ben ő is nagyjából hasonló radikális antiszemita hangot üt meg (leginkább az általa de facto főszerkesztett Zalamegyei Ujság cikkei révén), mint Prohászka, bár utóbbi szociális érzékenysége mintha hiányozna belőle. Az 1919 szeptemberi, a diszeli kegyetlen, kilenc halálos áldozatot követelő zsidóellenes pogrom után közölt érzéketlen és gyűlölködő hangvételű cikkét is ismertette Ungváry. Minszenty lapja később sem éppen visszafogott hangnemével tűnt ki, ahogy (az eredetileg Pehm József nevet viselő főpap) későbbi közéleti szerepvállalása is nélkülözte a mérsékletet. Ungváry is bőséggel szemezgetett a protestánsokat, nemzetiségeket sem kímélő kirekesztő megnyilvánulásaiból. Mindszenty a katolikus hierarchiában történő rohamos emelkedése (1944 tavaszán lesz veszprémi püspök, majd 1945 kora őszétől esztergomi érsek) nyomán, ahogy azt Ungváry is érzékeltette,
egy olyan ember került a katolikus egyház legfőbb magyarországi posztjára, aki erre teljességgel alkalmatlan volt.
Anakronisztikus ragaszkodása a zászlósúri vagy éppen a hercegprímási titulusokhoz, a köztársasági államforma következetes elutasítása – azzal a kiegészítéssel, hogy megkoronázott uralkodó, sőt törvényes örökös híján (hiszen Habsburg Ottó száműzetésben élt) az esztergomi érseki szék birtokosa a legfőbb közjogi méltóság. Miközben Mindszenty folyamatosan eligazítást várt Rómától, ahol tudta, gáncsolta a legerősebb keresztényszociális/kereszténydemokrata szerveződést (a Barankovics-pártnak is nevezett Demokrata Néppártot), mivel ragaszkodott hozzá, hogy de facto csak ő vezethet egy keresztény pártot, vezetőinek szigorúan és kizárólag katolikusnak kell lennie, és természetesen a keresztény sajtót is ő irányíthatta (volna). Az viszont biztos, hogy ebben az időben (a többpárti, kezdettől fogva tökéletlen demokrácia felszámolásának időszaka) Mindszenty szentbeszédjei országosan is eseményszámba menetek, hiszen ő volt az egyetlen, aki itthon, szabadlábon, nyilván bizonyos keretek között kommunistaellenes beszédeket tarthatott és ezt meg is tette. Mindszenty, aki közéleti ügyekben hiperaktív volt (legyen szó hadifoglyokról, az áttelepített magyarokról, a kitelepített németek ügyéről), nem tette magáévá volt tanítványa, Kerkai Jenő azon elképzelését, hogy az egyháznak elé kéne távolodnia a politika fősodrától.
Alkatilag sem volt képes modus vivendit találni az egyházak társadalmi pozícióit elfoglaló, a keresztény, így a katolikus társadalmi egyesületeket felszámoló, az iskolákat államosító (mind inkább kommunisták irányította) állammal, hogy a katolikus egyház foglalkozzon ezután a saját ügyeivel és a hívek hitéletével. Mindszenty közben pontosan olyanná vált, ahogy a kommunista (és a társutas baloldali) lapok, leginkább persze a Ludas Matyi karikatúráin megjelent: megrögzött, csökönyös maradi, reakciós, klerikális ellenség. Rákosiék csak dörzsölték a kezüket, miközben bíboros az itt dolgozó nyugati diplomaták számára is vállalhatatlanná vált. A valamennyi ellenfelével erőszakosan leszámoló kommunista vezetés terrorgépezete persze utolérte a katolikus vezetőket is: ugyanúgy börtönbe kerül Mindszenty, mint volt tanítványa, Kerkai páter (utóbbinak még több kínzást és szenvedést kellett elviselnie, mint néhai, perbe fogott tanítójának). A bíborosnak pedig pere és antikommunista kiállása miatt tagadhatatlanul erős nimbusza volt az országban. Mindszenty 1956 októberi szabadulása után adott első, november 1-i interjújában (amiről filmfelvétel is készült, s az előadáson is levetítették) rögtön arról beszélt, hogy némi tájékozódás után személyes szózatot kíván intézni nemzetéhez, amelyben a „kibontakozás útjáról” szólna – önmagát ugyanis, komoly szerepzavarról téve tanulságot, továbbra is az ország első számú vezetőjének tekintette.
Ebbéli meggyőződése cseppet sem változott meg az amerikai nagykövetségen eltöltött majd másfél évtized alatt sem – miközben mihamar terhére lett nem csupán az amerikaiaknak, de a Vatikánnak is. A Kádár-rendszer számára ez volt a legideálisabb helyzet: újabb Mindszenty-pert már nem akartak, a bíboros mindenki (főleg ideiglenes védelmezői és vatikáni felettesei) számára mind kényelmetlenebb helyzete pedig számukra is alkualap lehetett. Mindszenty pedig önszántából sokáig nem is akart Rómába költözni: ragaszkodott hozzá, hogy az ország első számú közjogi méltóságaként az egyszer úgy is létrejövő demokratikus kormány majd az ő kezébe tegye le az esküt. Közben a Vatikán súlyos kompromisszumokat kötött a hivatalos magyarországi vezetéssel: vállalta (a létező szocialista országok közül egyedül itt), hogy csak a Kádár-rendszer által jelölt személyeket nevezi ki püspökké, érsekké. Mindszenty végül csupán azért hagyta el a budapesti amerikai követséget, mert nem bízott benne, hogy halála után kiadják emlékiratait. Igaz, újabb kijelentései nyomán a pápa is cenzúra alá helyezi, majd betöltetlennek nyilvánítja az esztergomi érseki széket és kinevezi Lékai Lászlót, Mindszenty egykori kispapját.
Mindeközben a hatvanas években még jó néhány egyházellenes hatósági akcióra, állambiztonsági fellépésre, sőt perekre került sor (Ungváry külön is említette Lénárd Ödönt, aki az ellene lefolytatott harmadik eljárást és ítéletet követően csak 1977-ben került szabadlábra), a kommunista állami egyházirányítás mind jobban ellenőrzése alá vonta, az állambiztonság által behálózott katolikus egyházat. Bár jócskán lehet említeni más példákat is Kelet-Európából – talán a Stefan Wyszyński bíboros, prímás vezette lengyel katolikus egyház a legjobb ellenpélda, amely idővel a politikától tudatosan visszahúzódva, intézményeit és hierarchiáját megőrizve, sokkal jobb állapotban vészelte át a kommunista időszakot –, létezett egy államtól teljesen független egyházi infrastruktúra. Ez azt is lehetővé tette, hogy a Szentszék ezen keresztül támogassa anyagilag a Szolidaritást. De ebből a szempontból még a csehszlovák katolikus vezetés is jobban vizsgázott. Még Márton Áron házi őrizetéből is képes volt irányítani, befolyásolni az erdélyi katolikus hierarchiát (és például) megsemmisíteni a békepapi mozgalmat, Mindszenty a maga kvázi fogságából képtelen volt ugyanerre.
Míg Mindszenty magát szigetelte el, megüresedett posztját is kihasználva a kelet-európai régió egyik, az állam szempontjából legkészségesebb egyházi vezetése irányította és irányítja ma is az egyházat.
Jellemző, hogy Ungváry a kutatásai során a püspökök kétharmada esetében az állambiztonság által adott fedőnevet is azonosította. Horváth József vezérőrnagy, III/III-as csoportfőnök egy 1989-es tanácskozáson arról beszélt, hogy bár még nem aktuális a bíborosok szt-tiszti kinevezése, de ezt a lehetőséget sem kell elvetni. Az egyházi hierarchiában való előmenetelhez, a püspöki székbe való kinevezéshez pedig szükségesek voltak a római, vatikáni tanulmányok (a Pápai Magyar Intézetben) is – oda pedig történetileg, a kommunista időkben, legalábbis nem jelentéktelen arányban azok kerülhettek be, akiket előzőleg beépített a magyar elhárítás. Ez sokat elmond a jelenlegi egyházi hierarchia érintettségéről is. Ungváry értékelése szerint nem is véletlen, hogy állam és (jelen esetben a katolikus) egyház harmonikus összefonódása ma is oly töretlen Magyarországon.
