Lépteitek súlya

Az európai jogállamokban ma már természetes, ha egy-egy ügy mellett vagy ellen politikai pártok, civil szervezetek vagy az állampolgárok egy csoportja tüntetést rendez – ahogy az is, hogy ezeknek a megmozdulásoknak egy része vagy épp az egésze, sétálásból áll.

Fennállásának ezredik évfordulóját ünnepelte 1896-ban Magyarország. Erre az alkalomra készült el a fővárosban a Vígszínház, az Iparművészeti Múzeum és a Nagykörút; átadták a kontinens első földalattiját, s a Város­ligetben hónapokon át látogatható volt a Millenniumi Ezredéves Országos Kiállítás. Az ünnepségek megnyitóján bemutatták Erkel Ferenc István király című operáját és Jókai A szigetvári vértanúk című drámáját; este tűzijátékot tartottak a Gellért-hegyről. Sétapálcás urak és napernyős asszonyok korzóztak a főváros új utcáin, elegáns hintók és modern villamosok szelték át a széles sugárutakat. Budapest aranykora? Minden bizonnyal. De nem mindenkinek.

Jogot a népnek!

A magyar fővárosnak 1896-ban egy olyan újfajta látványossága is lett, amely nem a hatalom megrendelésére és a felsőbb társadalmi rétegek megelégedésére jött létre. A technológiai innovációk, művészeti irányzatok és divat­trendek mellé érkezett meg a politikai nyomásgyakorlás új formája, a tüntetőséta, amit a fővárosi szocialisták és szocialista munkások vezettek be. Maga a kifejezés 1896 végén tűnt fel először a magyar sajtóban, ahol a jelenséget egyértelműen importterméknek tekintették, és a nagy német szocialistáktól átvett „politikai sétaként”, „a külföldön dívó tüntetőséták meghonosításaként” írtak róla.

A sétálás békés tevékenység. Ezt a tulajdonságát állították előtérbe a szocialisták is: erőszakmentesen kívánták felhívni a figyelmet társadalmi problémákra, és ennek segítségével próbáltak politikai eredményeket elérni. Alapvető szabály volt, hogy a tüntetők csak a járdán mehetnek; nem állhatnak meg, folyton mozogniuk kell, és nem hangoskodhatnak. Annak érdekében pedig, hogy még inkább demonstrálják a tüntetőséták közbiztonságra ártalmatlan voltát, a munkások gyakran magukkal vitték feleségüket és gyerekeiket is; amit az ellenfeleik úgy értékeltek, hogy velük akarják fedezni magukat rendőri beavatkozás esetén. Mindenesetre több ezer vagy tízezer ember közös sétája, még ha békés is, rejt magában veszélyeket. Mindezt persze a sétálók és az őket ellenőrző hatóságok is tudták.

Az első jól dokumentált tüntetőséta 1896. november 22-én zajlott le, amikor a szocialisták a képviselőház ellen vonultak. A munká­sok Csepelről, Kőbányáról és más külső kerületekből a kora délutáni órákban érkeztek meg a belvárosba, ahol elbűvölték őket az elegáns palotasorok, a gazdagon dekorált épületek. A szédületes sebességgel fejlődő fővárosban azonban ezúttal ők maguk szolgáltak újfajta látványosságként; a tüntetőséta alkalomról alkalomra nagyszámú bámészkodót vonzott. A hatalom ugyanakkor inkább tartott ettől, és nem engedélyezte a Nagykörútra tervezett sétát, csak azt, hogy a munkások szórványosan, a szabad közlekedés akadályozása és csoportosulás nélkül sétáljanak a járdákon. Erre a munkások úgy döntöttek, hogy a Nagykörúton párosával, egymástól ötlépésnyire mennek, a tüntetősétát pedig az Andrássy úton tartják meg; illetve hogy az eseménynek külsőleg is felismerhető jelleget adjanak, gomblyukukba piros jelvényt tűznek „Jogot a népnek! / Recht dem Volke!” felirattal. Az egyes lapok különbözőképpen értékelték a sétát: a Fővárosi Lapok szerint az esemény fiaskóval végződött, mert a résztvevők nem gyűltek össze akkora számban, mint tervezték. A Kis Ujság viszont arról tudósított, hogy körülbelül háromezer munkás sétált nyugodtan a járdákon; mivel azonban a tömeg egy részen összetódult, a rendőrség szétverte azt. A tüntetőséták – és persze a szocialisták által hangoztatott eszmék és követelések – a későbbiekben is egymástól jelentősen eltérő véleményeket, értelmezéseket és reakciókat váltottak ki a különböző nézeteket valló újság­írókból és írókból.