A tüntetőséta kezdetei Budapesten

Lépteitek súlya

Tudomány

Az európai jogállamokban ma már természetes, ha egy-egy ügy mellett vagy ellen politikai pártok, civil szervezetek vagy az állampolgárok egy csoportja tüntetést rendez – ahogy az is, hogy ezeknek a megmozdulásoknak egy része vagy épp az egésze, sétálásból áll.

Fennállásának ezredik évfordulóját ünnepelte 1896-ban Magyarország. Erre az alkalomra készült el a fővárosban a Vígszínház, az Iparművészeti Múzeum és a Nagykörút; átadták a kontinens első földalattiját, s a Város­ligetben hónapokon át látogatható volt a Millenniumi Ezredéves Országos Kiállítás. Az ünnepségek megnyitóján bemutatták Erkel Ferenc István király című operáját és Jókai A szigetvári vértanúk című drámáját; este tűzijátékot tartottak a Gellért-hegyről. Sétapálcás urak és napernyős asszonyok korzóztak a főváros új utcáin, elegáns hintók és modern villamosok szelték át a széles sugárutakat. Budapest aranykora? Minden bizonnyal. De nem mindenkinek.

Jogot a népnek!

A magyar fővárosnak 1896-ban egy olyan újfajta látványossága is lett, amely nem a hatalom megrendelésére és a felsőbb társadalmi rétegek megelégedésére jött létre. A technológiai innovációk, művészeti irányzatok és divat­trendek mellé érkezett meg a politikai nyomásgyakorlás új formája, a tüntetőséta, amit a fővárosi szocialisták és szocialista munkások vezettek be. Maga a kifejezés 1896 végén tűnt fel először a magyar sajtóban, ahol a jelenséget egyértelműen importterméknek tekintették, és a nagy német szocialistáktól átvett „politikai sétaként”, „a külföldön dívó tüntetőséták meghonosításaként” írtak róla.

A sétálás békés tevékenység. Ezt a tulajdonságát állították előtérbe a szocialisták is: erőszakmentesen kívánták felhívni a figyelmet társadalmi problémákra, és ennek segítségével próbáltak politikai eredményeket elérni. Alapvető szabály volt, hogy a tüntetők csak a járdán mehetnek; nem állhatnak meg, folyton mozogniuk kell, és nem hangoskodhatnak. Annak érdekében pedig, hogy még inkább demonstrálják a tüntetőséták közbiztonságra ártalmatlan voltát, a munkások gyakran magukkal vitték feleségüket és gyerekeiket is; amit az ellenfeleik úgy értékeltek, hogy velük akarják fedezni magukat rendőri beavatkozás esetén. Mindenesetre több ezer vagy tízezer ember közös sétája, még ha békés is, rejt magában veszélyeket. Mindezt persze a sétálók és az őket ellenőrző hatóságok is tudták.

Az első jól dokumentált tüntetőséta 1896. november 22-én zajlott le, amikor a szocialisták a képviselőház ellen vonultak. A munká­sok Csepelről, Kőbányáról és más külső kerületekből a kora délutáni órákban érkeztek meg a belvárosba, ahol elbűvölték őket az elegáns palotasorok, a gazdagon dekorált épületek. A szédületes sebességgel fejlődő fővárosban azonban ezúttal ők maguk szolgáltak újfajta látványosságként; a tüntetőséta alkalomról alkalomra nagyszámú bámészkodót vonzott. A hatalom ugyanakkor inkább tartott ettől, és nem engedélyezte a Nagykörútra tervezett sétát, csak azt, hogy a munkások szórványosan, a szabad közlekedés akadályozása és csoportosulás nélkül sétáljanak a járdákon. Erre a munkások úgy döntöttek, hogy a Nagykörúton párosával, egymástól ötlépésnyire mennek, a tüntetősétát pedig az Andrássy úton tartják meg; illetve hogy az eseménynek külsőleg is felismerhető jelleget adjanak, gomblyukukba piros jelvényt tűznek „Jogot a népnek! / Recht dem Volke!” felirattal. Az egyes lapok különbözőképpen értékelték a sétát: a Fővárosi Lapok szerint az esemény fiaskóval végződött, mert a résztvevők nem gyűltek össze akkora számban, mint tervezték. A Kis Ujság viszont arról tudósított, hogy körülbelül háromezer munkás sétált nyugodtan a járdákon; mivel azonban a tömeg egy részen összetódult, a rendőrség szétverte azt. A tüntetőséták – és persze a szocialisták által hangoztatott eszmék és követelések – a későbbiekben is egymástól jelentősen eltérő véleményeket, értelmezéseket és reakciókat váltottak ki a különböző nézeteket valló újság­írókból és írókból.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."