Ez se ma történt: Charles Darwin éppen száznegyvenhét éve, 1859-ben publikálta először A fajok eredete című könyvét, melyet immár - hála Kampis György tudománytörténész (a Mindentudás Egyeteme múlt heti előadója) gondos munkájának - korszerű és szakmailag is pontos magyar fordításban ismerhet meg az olvasóközönség. Darwin munkája akkoriban gyökeresen változtatta meg mindazt, amit a tudományos közösség addig a fajok kialakulásáról, változásáról s az emberi faj geneziséről gondolt - más kérdés, hogy a laikus nagyközönség sok más, modern tudományos teóriához hasonlatosan, az evolúció tanát sem nagyon értette meg. Rengeteg a témához kapcsolódó félreértés, az evolúcióban kételkedő, javarészt szintén kívülálló szkeptikusok pedig úgy alkotják meg a maguk alternatív teóriáit, hogy nincsenek tisztában sem általában a tudományos elméletalkotás és módszertan alapjaival, sem konkrétan a modern evolúcióelmélet eredményeivel.
Teknős, béka
A darwini, eredeti evolúcióelmélet sok tekintetben intuitív jellegű. A tudós viszonylag korlátozott mennyiségű tényanyagból és megfigyelésből (ezek jelentős részben Darwin Galápagos-szigeteken tett látogatásainak eredményei) spekulatív úton jutott el következtetéseihez - más kérdés, hogy elméletét azóta az újabb és újabb keltezésű bizonyítékok, mindenekelőtt a modern populációgenetika, sorra igazolták. Az eredetileg darwini, utóbb - némileg fogalomhasználatában is - modernizált evolúciós teória alapja a következő. A ma élő fajok túlnyomórészt nem öröktől (vagy ha úgy tetszik, a teremtéstől) adottak, hanem más, korábbi fajokból, a környezethez való alkalmazkodás kényszere alatt fejlődtek ki. Ennek az úgynevezett természetes szelekció a mozgatórugója, ami egy adott faj populációjának rátermettebb egyedeit, illetve az adott populáció génállományában - mondjuk mutáció révén - keletkezett, a környezeti feltételek szempontjából pozitív változásokat jutalmazza, a kedvezőtlen irányúakat viszont bünteti. Hangsúlyozzuk tehát, hogy a természetes szelekció az úgynevezett komplex adaptációk (ezek befolyásolnák pozitív irányba az élőlények rátermettségét) kialakításának egyedüli mechanizmusa, s működéséhez olyan egységekre van szükség, melyek szaporodnak, ennek során tulajdonságaikat átörökítik. Ám ez a fajta átöröklés gyakorta nem pontos, s a keletkező variánsok között különbség mutatkozik a termékenység, a túlélési képesség (vagy mindkettő) terén. És bár a modern genetika csak Darwin munkásságát követően alakult ki, eredményei csöppet sem cáfolták a zseniális angol teoretikust. Csak hogy ne menjünk messzire: Darwintól függetlenül fedezi fel kortársa, Gregor Mendel az öröklődés szabályait, amelyeket Hugo de Vries és társai a századfordulón Mendel jelentőségével együtt ismernek fel újra és fejlesztenek tovább. A modern evolúciótanban nélkülözhetetlen mutáció fogalma maga is de Vrieshez köthető, a gén fogalmát W. Johanssen használja először (1909-ben), míg Morgan Drosophilia kísérletei igazolják az átöröklés kromoszómaelméletét. Sokkal ismertebb tény, hogy Watson, Crick és Wilkins csupán 1953-ban tárta fel az átörökítőanyag struktúráját (hélix - kettős spirál) és kémiai összetételét. A genetika azóta robbanásszerű fejlődésnek indult, s ennek következtében sokkal inkább tisztában vagyunk az evolúció genetikai feltételeivel, ezek működésével, és jóval könnyebben találhatunk DNS-vizsgálaton alapuló bizonyítékokat mondjuk két faj rokonságára, mint Darwin, aki jórészt még "csupán" morfológiai egyezésekre és saját logikájára hagyatkozhatott.
Bizonyítékok
Ezek után korántsem meglepő módon az evolúciós elmélet nem nélkülözi a bizonyítékokat sem. A klasszikus őslénytani példát az átmeneti fajok kínálják, mint például az őshüllők és a madarak közti szoros, leszármazási kapcsolatot megtestesítő Archeopterix (vagy a dinók között a Raptorfélék, melyekben a jelenlegi madarak ősét sejtik a paleoornitológusok), s itt a frissiben fellelt Tiktaalik is, mely a halak és a négylábúak között volna ama bizonyos hiányzó láncszem. A darwini elmélet egyik legkényelmetlenebb következményeként sikerült letaszítani az embert a teremtés koronájának kétes pozíciójából - bár nem igaz, hogy az ember a ma élő majmoktól származna, annyi biztos, hogy őseik közösek, s szintén a főemlősök köréből valók, azaz közeli rokonok. Nos, ezt az ember és a csimpánz összehasonlító DNS-vizsgálata messzemenően igazolta: a két faj genetikai örökítőanyaga ugyanis 95 százalékban megegyezik (alighanem a maradék öt százalék alapján tudunk csettegőt buherálni, áramot lopni és helyesen használni az óvszert). A morfológiai bizonyítékokat sem szabad lebecsülnünk: az egymással rokon fajok szinte szabályos sorba állíthatók homológ szerveik alapján, még ha azok más-más funkciót látnak is el - gondoljunk csak a mellső végtag sajátos szerepére a hüllők (ad absurdum a kígyók!), a madarak s különféle emlősök esetén. Vannak fajok, mint a Rhagoletis pomonella nevű légyfajta, melyek a közelmúltban/jelenben is zajló evolúcióra nyújtottak példát, s azt se feledjük, hogy a társtudományok, a geológia vagy a paleoklimatológia felfedezései is fontos adalékként szolgálhatnak az evolúciós változások megértéséhez. Gondoljuk csak meg, milyen szerepet játszhatott az élővilág sokszínűségének kialakulásában mondjuk a modern lemeztektonika által jól leírt kontinensvándorlás, a klíma periodikus megváltozása, a jégkorszakok ismételt bekövetkezése vagy néhány kozmikus eredetű kataklizma, deep impact, ami megmagyarázná az ismétlődő tömeges kihalásokat.
Az oktalan kétely
A darwinizmus ellenségei számosan voltak és vannak - közös jellemzőjük, hogy érveik nem igazán bírnak behatolni a tudományos közösségbe, mely immár több mint száz éve szilárdan az evolúciós teória oldalán van. Az ellenvetések között éppúgy találunk kvázi morális és tisztán fundamentalista vallási érveket - s immár megjelent a legmodernebb, ám valójában csak alig modernizált kreacionista elképzelés, az USA-ban erős (fundamentalista keresztény-jobboldali republikánus) politikai támogatást élvező értelmes tervezés teóriája (ÉT, angol eredetiben intelligent design, amit már sokan félrefordítottak). A hagyományos kreacionisták nem sokat szőröztek: az evolúció összes úgynevezett bizonyítékát hamisítványnak nevezték, vagy ha esetleg el is ismerték a létüket, akkor a pontos kormeghatározásban kételkedtek. A lényeg, hogy stimmeljen a bibliai kronológia: tudják, az Úr hat nap alatt teremtette a világot, ráadásul készre - nem több mint 6-10 ezer évvel ezelőtt. Ha kell, kétségbe vonják azt is, hogy léteztek egykor élt, ám mára kihalt fajok - ami volt, az nem tűnhet el. Ott a Loch Ness-i szörny, mint a dinók élő példája, mely egyáltalán nem enyészett el 65 millió évvel ezelőtt, elvégre a Bibliában Jób könyve is sűrűn emlegeti Behemótot meg Leviatánt mint az óriáshüllők két fő proto-típusát.
Bár könnyen elképzelhető volna olyan duális hipotézis, mely az embert vagy legalább annak halhatatlan lelkét meghagyná Isten illetékességi körében, a többit meg odavetné az evolúciós törvény martalékául, ám az evolúció ellenségei többnyire maximalisták. Az értelmes tervezés hívei látszólag elfogadják az élővilág változásának darwinista elméletét - de kizárólag elemi szinten. Az ÉT szerint az evolúció magyarázhatja egy új állati vagy növényi fajtaváltozat létrejöttét, de a nagy kérdésekre nem ad választ, sőt nem is adhat - mert ebben nem illetékes. Az élővilág hihetetlen sokfélesége és formagazdagsága, a már sejtszinten is megnyilvánuló specifikáció és bonyolultság, legfőképpen pedig az ember és az emberi agy komplexitása, az emberi létezés csodája nem magyarázható másképp, mint egy végtelenül intelligens tervező gondos és alapos munkája révén. Az élő-világ ezek szerint szofisztikált óramű, amibe jobb nem belepiszkálni, sőt még a szerkezetbe sem illik belenézni - ez is az ÉT szándékolt antiszcientizmusának következménye. És természetesen ott a rejtett, majd százötven éves ultima ratio: a te anyád származik majomtól!
Tévedések vígjátéka
Az evolúció ellenfelei számos helyen értik félre a mára igencsak modernizált evolúciós elméletet, szkepszisük számos esetben értelmetlen, máskor pedig egyszerűen nem vágják a tudományos alapfogalmakat. Az evolúciós tanok kritikusai (sokszor az ÉT hívei) nem vesznek tudomást arról, mit jelent egy tudományos elmélet, s hogy azt milyen kapcsolat fűzi a tényekhez. Márpedig azon felvetésük, hogy az evolúció csupán elmélet lenne és nem tény, értelmetlen: tény és elmélet nem valamiféle ellentétes fogalmak, hanem egymás mintegy szimbiózisban élő kiegészítői. Ráadásul tények tudományos szempontból csupán a teória kontextusában létezhetnek, elvégre ezeket nem önmagukban, hanem egy tudományos program keretében észleljük vagy éppen idézzük elő kísérleti úton, mint ahogy megnevezésükre és értelmezésükre is csak az adott paradigma fogalmai alkalmasak.
A másik félreértés, mely szerint az evolúció valamiféle progresszióval volna kapcsolatos, szintén félreviszi a gondolatmenetet. Az evolúciós teória ugyanis egyáltalán nem teleologikus, nem feltételezi, hogy az evolúciós folyamatok a természetes kiválasztódás révén egyre fejlettebb, egyre komplexebb organizmusokat hoznak létre - netán valamely cél felé haladva. Az evolúciós folyamat során sem tervet, sem előrelátást nem fedezhetünk fel, s az is csak illúzió, hogy az evolúciós törzsfa csúcsán törvényszerűen az ember volna - gondoljuk csak el, ha nem következik be a 65 millió évvel ezelőtti kataklizma, ma talán valamely intelligens dinó igényelné magának ezt a címet. Miközben a Földet mindmáig - idézve Szathmáry Eörs evolúcióbiológus szemléletes példáját (lásd Magyar Narancs, 1999. szeptember 23.) - a baktériumok uralnák. Ehhez mérhető az ÉT-hívek szokásos kérdése: vajon hogyan látja az evolúciós teória az emberiség jövőjét? - hát sehogy, ez ti. tudomány, és nem a delphoi jósda. Máskor a kreacionisták kétségbe vonják, hogy bárki bizonyította volna új fajok létrejöttét (márpedig ez a most érvényes tudományos módszertan szerint evidencia), avagy különbséget tesznek mikro- és makroevolúció között, és az utóbbi (az ún. nagy ugrások) létét tagadják. Ilyenkor persze rendre elfeledkeznek a darwini elmélet egyik legnagyobb nóvumáról, a statisztikai szemléletről: ezek szerint egy faj nem jelent változatlan és homogén genetikai állományt, hanem olyan egyedek összességét, amelyek különböznek egymástól, őseiktől és leszármazottaiktól is. Éppen ezért a mikro- vagy makroevolúció ugyanarra a tényre utal: a genetikai állomány megváltozására, mely időbeli hosszát és mélységét tekintve igencsak változatos lehet.
Szintén kedvelt antiérv az is, mely szerint lehetetlenség feltételezni, hogy az élőlényekhez, különösen az emberhez hasonlatos bonyolult lények vagy hihetetlenül kifinomult szervek jöhessenek létre mintegy a vak véletlen (pontosabban statisztikailag meghatározott alacsony valószínűség) alapján. Csakhogy a ma ismert életformák kialakulására elképesztően hosszú idő, 3,5-4 milliárd év állt rendel-kezésre, s ilyen időtávon, amúgy többnyire kedvező környezeti feltételek mellett, ama bizonyos valószínűségi érték már nem is oly kicsi (sőt, közelít az 1-hez).
A további ellenvetések számosak, ám legtöbbjük igen kevéssé meggyőző. Van, aki a termodinamika II. törvényét (zárt rendszerben az entrópia nem csökkenhet) féltené az evolúció által állítólag növekvő rendezettségtől és komplexitástól (aki ilyet feltételez, az egyszerre érti félre az entrópia és az evolúció fogalmát). Mások azt vallják, hogy az anyag nem szervezheti meg önmagát (ők még nem láttak ablakon növekvő jégkristályt), vagy éppen úgy vélik, tévesen, hogy anyag nem hordozhat információt, elvégre ahhoz valami magasabb rendű intelligencia léte szükséges - márpedig már egy adott DNS-szekvencia is temérdek információt hordoz, például egy később szintetizálandó fehérje kódját. S a kód idővel, ha úgy tetszik, tanulás révén változhat - különben nem volnának manapság nejlonevő bacik, melyek olyan kaján élnek, ami még hetven évvel ezelőtt sem létezett. Azt a bizonyos gondos mérnöki tervezőmunkát pedig hathatósan cáfolják az olyan kontármunkák, mint az emberi tüdő vagy az olyan szerencsétlen állatok, mint a zsiráf (melynek nyaka kizárólag küzdősportos okokból ilyen hosszú) - hogy Kampis előadásának példáit idézzük. Hiába: a természet sokszor maga is buherál, és hozott anyagból dolgozik.
A tudomány bizonyos tekintetben tényleg vak, és nem nagyon törődik a laikusok panaszaival, csupán saját törvényeivel. Ennek megfelelően nem túl jó ötlet, ha a tudományt - látszólag jogállami eszközökkel - bizonytalan tételeken alapuló kvázi teóriákkal kívánják le-váltani, de legalábbis relativizálni, mint ahogy az Egyesült Államok számos tagállamában történt.
