Mandulatej

Gurunak lenni végül is ugyanolyan foglalkozás, mint kenyeret sütni, utcát seperni, adót szakérteni, újságot írni. Hogyan lesz valaki spirituális vezető? Tényleg felülről nevezik ki? Vagy az elvárások emelik magasba? Sorozatunk második része.

A lélek rejtély, a gyermek rejtély, az ember rejtély, az élet rejtély, a halál rejtély, a beavatás rejtély, a világ misztérium. Ki győzné számolni, hányszor tűnik fel az okkult közbeszédben a „rejtély” szó és nyomában mindjárt a „megoldás”? Egy biztos: gyakoriságuk refrénszerű.

*

A 19. és a 20. század fordulóján vagyunk: a gyors ütemű modernizáció tömegeket termel, eliteket rendez át. A kor uralkodó eszméje a pozitivizmus, az elit derékhadát a tudományos értelmiség adja: a röntgenek, a marconik, az edisonok, a pasteurök, az eötvöslorándok. A pozitivizmus ellenőrizhető ismereteket jelent, ez specializációt követel, ahhoz idomul az éppen intézményesülő közoktatás. A kiválasztást a társadalmi mobilitás biztosítja, a szociális mozgást a kompetíció. „A tehetség áttör” az­óta is közhely. Mintha a kapitalista daráló automatikusan felfelé irányítaná a jó képességűeket.

Igen. De van, akit taszít a materialista svung, van, aki spirituális megváltásra vár, „bizonyosabbra, mint a kocka”, van, aki eleve kiváltságos helyet foglal el, mondjuk, születési jogon, és ezt érzi veszélyeztetve a létharc miatt. Ők kapaszkodnak a létboldogító „új” eszmékbe, spiritizmusba, ezoterikus buddhizmusba, különféle tudattágító iskolákba, melyek halálon túlra kirándulást, előző életekre emlékezést kínálnak az arra érdemeseknek. Ebbe a mezőnybe, a kivételesekébe csöppen negyven­évesen az akkor alig ismert, alulról jött Rudolf Steiner.

Az antropozófia megalapítója a Monarchia magyar felén látta meg a napvilágot 1861-ben, a horvátok lakta Murski Kraljevecben (Murakirály) apja vasúti karrierjének egyik első állomásán. A papa alsó-ausztriai erdészek leszármazottja volt sokadíziglen, csak fellázadt, amikor az erdőbirtokos gróf kegyúri jogait gyakorolva megtiltotta neki, hogy feleségül vegye szíve választottját. Menyasszonyával együtt hátat fordított a grófnak, és az erdei fáktól a talpfákhoz pártolt: a vasút volt akkor a legnagyobb munkaadó.

Idősebb Steinert ide-oda helyezgették, egy ideig a vegyes lakosságú magyarországi határfaluban, Lajtaszentmiklóson (ma Neudörfl an der Leitha) volt állomásfőnök. Magyarul nem tanult meg, osztrák patrióta sem volt, kulturális, nyelvi alapon inkább németnek vallotta magát, hídfőnek a szláv, magyar tengerben. Ez az „überidentitás” a talajvesztésnek, a szülőföldtől való elszakadásnak volt köszönhető, akárcsak harcos ateizmusa: szabadelvűségét, autoriter habitusát, nagynémet politikai irányát beleplántálta elsőszülött fiába. A kíváncsi természetű, eminens fiút mérnöknek szánta, a reáliskola után Rudolf a bécsi műszaki főiskolára (műegyetemre) ment.

 

Bölcsész lett

Az ifjú Steinert mérhetetlenül érdekelte minden tárgy, a matematika, a mechanika, de legeslegfőképpen a filozófia. Míg mások a lányok után jártak vagy legalább róluk álmodoztak, ő Kanton, Fichtén, Schellingen töprengett álmatlan éjszakáin. Apja nem kis bosszúságára nem szerzett műszaki diplomát, a biztosnak látszó mérnöki pályát felcserélte a bizonytalanra, beállt a szellemi életbe bölcsész napszámosnak. Huszonegy évesen Goethe természettudományos műveit rendezhette sajtó alá, egyik kötetet a másik után: a megbízás nagy megtiszteltetésnek számított, ezzel meg is csinálhatta volna saját tudományos szerencséjét. Csakhogy a filológusi favágás nem volt ínyére, a „Goethe” nem is hozott valami sokat a konyhára, így aztán szakmányba írt lexikonszócikkeket bányászati, ásványtani témákról, továbbá irodalmi recenziókat a legkülönfélébb sajtótermékeknek.

Folyton túlvállalta magát, állandó elmaradásban volt, otthonról alig kapott pénzt, ezért elment házitanítónak, közben folytatta a szellemi aprómunkát. Goethe volt az istene, a költő szintetikus világképe, fejlődéselvű panteizmusa lenyűgözte, több tanulmányt írt róla. Már ekkor tetten érhető Steiner vonzódása a „magasabb világokhoz”: „A gondolkodás úgy viszonyul az ideákhoz, ahogy a szem a fényhez, a fül a hanghoz. A gondolkodás a felfogás szerve. Az idea észrevétele az ember igazi kommuniója (az istenivel való közösségélménye – H. Z.).” Vagyis az eszmék tőlünk függetlenül léteznek, csak antenna kell hozzájuk: objektív idealizmus, kis vallásos beütéssel.

Bécsből a weimari Goethe-archívumhoz kerül szerkesztőnek, itt a mecénás hercegnőről „Sophienausgabe”-nak nevezett életműsorozaton belül a természettudományos hagyaték gondozója. A kisvárosban kőkonzervatív a légkör, az idegennel kapcarongyként bánnak, szerkesztőként nem több az évi fizetése az akkori átlagmunkásénál, ami meg is látszik a megjelenésén. Egy kortársa így emlékszik a sötét hajú, sápadt, szemüveges, szúrós tekintetű, cingár fiatalemberre: „A térdig érő vászongérokk (felöltő), a fekete lavallière (selyemsál), a teljesen divatjamúlt cilinder együtt egy alultáplált teológusnövendék benyomását kelti.” Steiner ekkor már harminc­éves, cseppet sem elégedett a helyzetével, láncdohányos, előfordul, hogy napokra elmegy a hangja: a beilleszkedés zavaráról tanúskodó, tipikus szorongásos tünet.

Megkezdi harcát az egyetemi katedráért: ehhez nem elengedhetetlen feltétel a diploma, írhat doktorit magánhallgatóként valamelyik professzorhoz. Mint természettudományos és filozófiai könyvek recenzense, levelezést folytat a kor szellemi életének nagyjaival, a filozófia számos ágát megtermékenyítő Eduard von Hartmann-nal és a szociáldarwinista biológus Ernst Haeckellel. Mindkét tudós mélyen hatott rá, tisztelte őket, és megpróbált ajánlást kapni tőlük: a bécsi, majd a jénai egyetem filozófiai tanszékére pályázott előadói állásért. Doktoriját a vezető tanár „elégséges”-nek minősítette, pártfogói a kisujjukat sem mozdították érte.

Sokáig kapaszkodott az egyetemi szalmaszálba, reménytelenül. A szabadság filozófiája címmel megjelent, a doktoriból továbbfejlesztett szellemi alapvetése semmilyen visszhangot nem kapott szakmai körökben, pedig Steiner meggyőződéssel hitte, hogy korszakosat alkotott. Mai szemmel nézve csupa általánosságot olvasunk, csupa felejthető szentenciát. Már ha nem tudjuk, ki írta. De még nem tartunk a későbbi gurunál. A harmincéves Steiner ugyanis goetheánusból éppen átlép nietzscheánus korszakába. Meglátogatja Naumburgban az egoizmus titánját, az akkor már romjaiban heverő Nietzschét; könyvet is ír róla, kéziratrendezőnek ajánlkozik, de a hagyatékon ülő, bátyját gondnokoló Elizabeth, Nietzsche húga teljesíthetetlen feltételeket szab.

Steiner elvágyik Weimar áporodott, intrikus levegőjéből, egy katedra az álma, ekkor váratlanul meghívják szerkesztőnek Berlinbe, a Das Magazin für Litteratur című jó nevű laphoz. Ez sem fizet többet, mint eddigi állásai, de legalább pezsgő atmoszférába kerül, a századvég irodalmi bohémjei közé, friss kéziratok százait olvasgatja, színházba jár, kritikussá avanzsál, irodalmi esteket szervez és moderál. Igaz, hogy a nadrágszára csak bokáig ér, nem tud egy rendes öltönyt venni magának – de mit számít ez egy anarchistának?

Ott él az irodalmi élet sűrűjében, de közben abszolút a társadalmi periférián, az ilyet szokás értelmiségi proletárnak nevezni. Steiner a nihilista, anarchista, egomán Max Stirnerért rajong ekkortájt („ami az enyém, az a sajátom”, mondja Stirner, „nekem semmi sem fontosabb nálam”), pont akkor, amikor az egy rend ruháján, az el sem indult filozófusi karrierjén kívül semmi sem az övé. Individualista anarchizmusa, úgy látszik, jól megfér azzal, hogy a szocdem párt esti iskolájában (agitátorképzőjében) vállal tanári állást; amolyan mindenesként hol kortárs irodalomról, hol újkori történelemről beszél munkás hallgatóságának, a művelődéstörténeti kurzusokat szónokképzéssel egészítve ki. Este kilenckor kezdődnek az órák, és eltartanak éjfélig is, mivel Steiner türelmesen hallgatja hallgatói kérdéseit, miközben üres zsemléjét majszolgatja. Diákjai tőle tudják meg a szünetekben, hogy csak a nőstény szúnyog csíp, hogy mi a nevük a réti virágoknak, hogy mit érdemes elolvasniuk a kortárs íróktól stb. Ékesszólásórán szerepjátékokat játszat velük, elképzelt választási gyűléseken beszédeket adat elő, érvelve kell bemutatniuk különféle politikai irányokat, és persze versmondásban is edzi őket.

Aztán felkeresi a modernek kávéházi törzsasztalát, és sokszor kivilágos kivirradtig beszélget-vitatkozik velük, mélyen a pohár fenekére nézve. Szerkeszti továbbá a Dramatur­gische Blättert, amellett előadásokat tart a Gior­dano Bruno Szövetségben és az Antiszemitizmusellenes Egyesületben. Nyilván előadóként lehetett a legkapósabb, ezért is kapott meghívást közel negyvenévesen a berlini teozófusoktól, hogy beszéljen nekik Nietz­schéről. A Nietzsche-est olyan jól sikerült, hogy mindjárt egy Goethe-est követte, ezen Steiner a Mese című enigmatikus Goethe-novelláról beszélt. Ennek eredménye a német misztikusokról tartott előadás-sorozata lett ugyanott, Brockdorff gróf teozófiai könyvtárában.

Steiner hallott már a teozófiáról, egy bécsi barátja, a különc mindentudó Friedrich Eckstein ismertette meg vele, de akkor, 1889–1890 táján Steiner humbugnak nevezte az egész ezotériát. A következő évtizedben harcos egoistává és materialistává formálta magát. Ezt a gondolkodói irányt képviselte akkor is, amikor a teozófusszalon ünnepelt vendége lett. A teozófuskör érdeklődéséhez igazodva sorra készülnek korábbi világnézetével meglehetősen ellentétes szellemű művei. Felfedezi az ezoterikus Goethét (Goethe mindenre jó), feldolgozza a közép- és újkori misztikát (isten az emberben), gnosztikus alapon átértelmezi a kereszténységet (Jézus beavatott és beavató), továbbfejleszti az okkult emberképet (érzéki és érzékfölötti lény, hatosztatú ember plusz az én).

Közben a teozófuskörben vezetőválasztási harc tör ki, és a két ellentábor modus vivendiként őt választja meg főtitkárnak. Steiner ettől fogva utazó nagykövete a német ezotériának, a következő húsz évben szinte meg nem áll, vagy 6 ezer előadást tart; kántáló, papos hangját, delejesen tekervényes mondatait a régi Szaturnuszon parázsló szellemi lényekről, a folyékony régi Holdról, az emberi nyirokban lakó, rosszindulatú Mars-lényekről, az étertestbe merülő asztráltestről, makiként lebegő lemúriai és repülőt konstruáló atlantiszi elődeinkről, a karmikus törvényekről Berlin, Prága, München, Bécs, Budapest, London vájt fülű közönsége szájtátva hallgatja.

Eleinte el sem mert menni az úri teozófusok berlini szalonjába, mert nem volt egy rendes öltönye. Nem mintha az öltözködés állt volna érdeklődésének homlokterében, de hamarosan lett rendes ruhája, és bár hivatalosan nem kért honoráriumot az előadásaiért, lassanként megszűnt minden anyagi gondja: a német Teozófiai Társaság gavallérosan átvállalta a költségeit. Ez a közeg egyfajta materializmusellenes élcsapat volt, és főleg a protestáns életből verbuválódott: arisztokraták, tisztviselők, tanárok, orvosok, patikusok, művészek, valamint dúsgazdag gyárosok alkották. Miszticizmusuk tradicionalizmussal, természetgyógyászatban hívéssel, boncolás- és oltásellenességgel társult. A hallgatóságban túltengtek a nők, sok közülük egyedülálló, már nem egészen fiatal; ezek a teozófus tantik voltak a legszenvedélyesebb hívei. Egyenesen bálványozták a karizmatikus előadót. És amikor dr. Steiner, az ő dr. Steinerük egyszer csak úgy dönt, hogy feleségül veszi azt a nőt, aki már tíz éve az élettársa és egyben a titkárnője is, kitör a forradalom. Az erőskezű mester azonban rendet tesz egykettőre.

A civil Steiner élete 1902 körül nagyjából véget ér, a következő huszonhárom év már a guru Steinerről szól. A darwinizmust megfordítva Steiner „szellemi evolúcióról” beszél: a világ-én teremti a kozmoszt, az isteni szféra az emberit, az emberiből száll alá az állati és a növényi, a szellemiből a lelki, abból az anyagi létforma. Az elméletet a gyakorlati út kidolgozása követi: meditációs gyakorlatok, ezoterikus tréning, érzékfölötti látás kialakítása. Végül az ismereteket és a szervezetet stabilizáló beavatási grádicsokat, rítusokat, az évkörhöz tartozó ceremóniákat talál ki.

Az általa választott nyugati (rózsakeresztes) irány egyre inkább eltér az indiai központú teozófia hinduista, buddhista alapjaitól.
S amikor az „adyariak” egy indiai kisfiú személyében megtalálják az új Világtanítót (róla szól majd a sorozat következő része), s ezt valamennyi teozófus szervezettel el akarják fogadtatni, Steiner ellenáll, kilép, és vele tart a német teozófusok nagy része is. Ezt követően, 1912-ben jön létre az Antropozófiai Társaság. A közös teozófiai gyökerek megmaradnak, de az új szervezetben Steiner az egyszemélyes, teljhatalmú vezető.

A steineri antropozófia, noha az igazi kereszténység letéteményesének tekinti magát, nem vallás, hanem „tudomány”. „Érzékfeletti kutatás” révén jut ismeretekhez. Például felismeri, hogy Marx és Engels egy középkori feudális dráma két francia főszereplőjének újratestesülései: az eredetileg jobbágy Engels előző életé­ben mindenéből kiforgatta és jobbágyává tette a földesúr Marxot, aki sértett dühét aztán a 19. századi kapitalizmus ellen fordította.

 

Euritmia és színterápia

Steiner kreativitása egyenes arányban nő szerepköre bővülésével, hívei mindenben kikérik a tanácsát, neki pedig mindenről van mondanivalója. Egy antropozófusnő lányának mozgásművészeti gyakorlatokat ír elő, ebből nő ki az euritmia, „a szellemet kifejező tánc”; egy cigarettagyáros szeretné a munkásgyerekeket képezni, Steiner dolgozza ki a koncepciót, így születik meg a személyiségfejlesztő Waldorf-iskola; egy nagybirtokos agrárelőadásokat rendel tőle, Steiner útmutatásai nyomán kezdenek hozzá a biodinamikus földműveléshez; egy neurológus közreműködésével a színterápia, egy nőgyógyász segítségével az antropozófiai gyógymód alapjait veti meg. Steiner ugyan laikus, de nála van a bölcsek köve, ő a kozmikus egészet látja az emberben, és az embert a kozmikus egészben. Egyesek szerint a fehér krepdesin klepetusban bemutatott euritmikus hajladozás, a tehéntrágyával töltött tülök elásása a téli termőföldbe, a zaklatott idegzetűek festménynézegetős és/vagy színeslámpa-terápiás kezelése, a fagyöngyből készült, rákellenes kivonat egytől egyig placebo hatású, de ők az antropozófusok szerint rosszindulatúak és avatatlanok.

Steiner hatása mindenképpen rejtélyes és részben hitalapú. Ő valóban az ügynek élt. Napi két liter mandulatejet ivott, és állítólag csak a felfelé tartó ágak gyümölcsét ette. Azért ha nem volt más, húst is vett magához, bár híveinek vegetarianizmust prédikált. Elnyűhetetlennek látszott, aztán az első dornachi Goe­theanum (antropozófus-székház, kultközpont) leégése megroggyantotta. Szinte haláláig (1925) tartott előadásokat, ezeket gyorsírással lejegyezték, összes művei jelenleg 354 kötetet számlálnak.

„Ha le tudnánk nézni a Földre egy távoli csillagról évezredek hosszú során át, akkor találnánk egy olyan időpontot, amikor Krisztus úgy hat a Földön, hogy átjárja annak egész asztrális anyagát. Krisztus a Földszellem, a Föld pedig az ő teste. Ami csak a Földön él, sarjad és nő, az mind a Krisztus”, mondja a golgotai misztériumról. Később arra is rájön kutatásai során, hogy mivel az evangéliumok csak az igazat mondják, viszont nemzetségtábla kettő van bennük, eszerint Jézusból is kettő volt, az egyik halandó, a másik halhatatlan, az egyikben Zarathusztra született újjá, de 12 éves korában átment a másikba, hátrahagyott teste pedig meghalt. A másikban az emberiség bűntelen ősszelleme testesült újjá, méghozzá Krisna után másodszor, ezért fizikailag gyengécskének indult, de 12 évesen felvitték Jeruzsálembe, ekkor fölvette a másik Jézus-gyermek énjét, a zarathusztrait, ezáltal mindjárt Buddha bölcsessége is beleköltözött (lásd a templomban tanító Jézust). A 12 éves bölcs anyja csakúgy, mint a másik (de már halott) Jézus apja megözvegyült, a két szülőfél összeházasodott, és a megmaradt Jézus 30 évesen elköszönt Zarathusztra immár fölösleges énjétől, majd a Jordánba alámerülve befogadta a kozmikus Krisztus szellemét. Világos. Hát nem?

A „látó” szerepére törekvőknek, prófétajelölteknek Rudolf Steiner ma is ajánlott olvasmány. Sok mindent találni benne, rejtélyt rejtély hátán, kozmikussá növesztett énképet, de gyűlöletet egy szemernyit sem. Rejtély.

Mandulatej.