Magyar Narancs: Laikusszemmel a munkáidnak nem sok köze van az építészethez. Ott van például a Velencében kiállított rádiólugas az adóvevő pingvinekkel.
Somlai-Fischer Szabolcs: Az egyetemen mondták, hogy mi az épített környezetért vagyunk felelősek, ez pedig elég széles fogalom. Építészeti érzelmek irányítanak afelé, hogy az ember és a környezet viszonyával foglalkozzam, és azért technológiai minden munkám, mert ebben érzem a legerősebb lehetőségeket. De ettől még nem felesleges azzal foglalkozni, hogy szépen legyenek lerakva a téglák. Látható, hogy a legtöbb technológiai fejlesztés a mérnököktől érkezik, akik elsősorban még mindig a funkcionalitásra törekszenek. Ezek is jó dolgok, de sok más is szembejön az emberrel, az érzelmek, az önkifejezés. Megtanultam olyan installációkat készíteni, amelyek kommunikálnak, érzékenyek arra, ahogy használják őket. Van, ahol ezek az egér és a billentyűzet kötöttsége és közösségi használhatatlansága ellenében a fizikai térben működnek, van, ahol maga az anyag válik programozhatóvá, belép a behálózott rendszerbe valami, ami nemcsak a képernyő vagy a hangszóró, hanem mondjuk a hőmérséklet.
MN: Hogy tud belépni a hőmérséklet?
SFSZ: Pár éve csináltunk egy szobrot. Luxemburgban és Párizsban volt kirakva, sms-ben kapta a hőmérsékleti adatokat Budapestről, és megpróbálta magát ennek megfelelően hűteni vagy fűteni. Ha megérintetted, direkt és taktilis élményt adott, hogy milyen lehet most abban a másik városban lenni. Az a furcsa, hogy ez egy kéznél lévő lehetőség, de nagyon ritkán használjuk fel arra, hogy kommunikáljunk vele.
MN: Rajtad kívül legfeljebb egy tucat ember foglalkozik ilyesmivel Magyarországon, közülük egy-kettő, ha építész. Hogy kaptál rá erre?
SFSZ: Az építészetben sokan a reprezentációban élik ki a lehetőségeiket, gyönyörű rajzokon, modelleken. De én úgy éreztem a tanulmányaim vége felé, hogy ezek picit elszalasztott lehetőségek. Bármilyen médiumban dolgozol, a tervezési fázisból kilépve meglep a valóság. Ezért gondoltam, hogy sokkal érdekesebb, ha a technológiai tér és az ember kapcsolata iránti érdeklődésemet nem csillogó 3D-s printekben élném ki, hanem megépíteném. Megtanultam programozni. Minden interaktív rendszer alapköve, hogy nincs előre beleírva, mi fog történni, hanem lehetőségek és reakciók elegyét írod le matematikával. A következő lépés az volt, hogy a számítógép képernyőjére ráragasztgattam dolgokat, melyek kommunikáltak azzal, ami a túloldalon volt, például ráfújtál a monitorra, és pörgött a propeller. Ez még elég zárt rendszer volt, aminek az ember inkább csak megfigyelője. A hét installációra, amit diplomaként bemutattam, azt mondták, hogy ezek nem házak. De hiába válaszoltam erre, hogy a többi diák is csak rajzot készít. Nem nagyon értették, mert a zsűri konzervatív volt, a modernista skandináv építészetet szerette.
MN: Ha a svédeknél ilyen falakba ütköztél, mi lehetett itthon? A szakma részéről tapasztalható egyfajta ellenérzés a technológia iránt, akár a puszta számítógép-használatot illetően is. Ez egy generációs kérdés?
SFSZ: Kétségtelen, hogy aki eddig másik médiumon tesztelte az esztétikai minőséget, annak abszurd a számítógép. Régen mérges voltam az ilyen harcos idős építészekre, akik mindent elítéltek. Szerintem az alkotó magánügye, hogy milyen eszközöket használ, mert igazából az számít, milyenek lesznek a városi és a privát tereink. Mikor a külföldi workshopokra a kínai piacról viszünk játékokat a diákoknak, hogy szedjék szét, építsenek belőle mást, egy pillanatig sem kérdés, miről van szó. Igen, ebben nőttem fel, minden csipog és villog, és ha ezt alakítani tudom, én leszek a legboldogabb. De amikor a Re:orientről, a velencei projektekről beszéltünk a Mesteriskolán, a hallgatók nem tudták az építészethez kötni. Pedig mindenütt kísérleteznek, ez nem egy misztikus dolog. Az a baj a magyar építészszakmával, hogy ezt a csöndes misztikus templomhatást keresik, akkor is, ha bevásárlóközpontot terveznek. Ez abszurd.
MN: A mindennapi kommunikációs eszközök technológiája és kultúrája sokkal előrébb tart, mint az építészeti gyakorlat és az ipar. Ahol a magasabb szintű technológia belép, ott is legfeljebb távirányítható sütőről lehet beszélni.
SFSZ: A technológiai cégek által készített otthonok ijesztőek, mert totálisan félreértik, hogy milyen az otthon, az embernek mire van szüksége. A smart home általában buta felhasználókat csinál, mert azzal, hogy mindent megcsinál helyetted, egyre kevesebb lesz a szabadságod. Az a projekt, amin most dolgozunk Japánban, ennek a kritikája. Kicsit garázsszerű a hangulata, de szuperintelligens élményt nyújt. Azt mutatja, hogy a szabadságunk része, hogy alakíthassuk a környezetünket, ezt ne tessék bezárni előre, mert szomorúak leszünk.
MN: A saját otthonodat hogy rendeznéd be? Mert ezek mégiscsak kísérletek, és nem gyakorlati alternatívák.
SFSZ: Mondok egy példát, nem is saját ötlet, ami azért fontos, mert ez nem arról szól, hogy van az "alkotó" meg az ő művei. Egy magazinban láttam egy világító orrú éjszakai papucsot, erre csináltam egy ilyet a kedvesemnek a születésnapjára.
MN: Hogy lásd, merre jár éjszaka?
SFSZ: Amikor kimegy vécére, nem kell felkapcsolnia a lámpát. Megcsináltam kétezer forintból. Akkor világít, amikor rálép. Ez nem tér, nem ház, mégis picit arról szól.
MN: Szerinted melyek mostanában a legfontosabb kutatási irányok?
SFSZ: Fontos, hogy felhasználjuk a kéznél lévő tudásokhoz kapcsolható intuitív gesztusokat. Ilyen volt az Agytükör a Ludwig Múzeumban nyáron, amit bárki kipróbálhatott, rögtön használni tudott. Triviális, hiszen egy tükörben nézegeted az agyad. De ha az lenne a feladat, hogy egy térbeli agymodellt navigálhasson a látogató, akkor a tervezők rendkívül bonyolult modellt kínálnának. Az intuitív megoldás, hogy kössük a tükörhasználathoz, könnyűvé teszi. A másik, hogy az építészetet a térélménnyel összekötő számítógépes rendszereknél el akarjuk kerülni a kis billentyűzeteket a falon, amiket be kell kapcsolni, mint a riasztót. Mert legtöbbször nem az a cél, hogy ember és számítógép, hanem hogy ember és ember kommunikáljon, amiben a számítógép csak egy interfész. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az emberek maradjanak okosak és kulturálisan érzékenyek, ne a technológia. Azért szeretjük az amazon.com-ot használni, mert valószínűleg olyat fog ajánlani, ami tényleg érdekel. Nem próbálja matematikával lemodellezni a kultúrát, hanem megnézi, hogy tízmillió ember merre linkelt. Ez a hozzáállás, aminek a farvizén a webkettőőrület is felcsapódik, abból adódik, hogy egyszerű technológiai rendszereket hozunk létre az emberek segítségével. Ilyen szempontból nagyon fontos, hogy minél szélesebb társadalmi rétegeket engedjünk be a technológiai térbe, mert az ő kulturális döntéseik csak akkor kerülnek a rendszerbe. Akkor lesz valami játékos, ha a gyerekek döntései is szerepelnek benne.
MN: Igazából milyen közege van annak, amit te meg még néhány ember művel Magyarországon?
SFSZ: Itthon alig van közege, de szépen alakul. Van egy nemzetközi kulturális tér, amiben ez megjelenik, vállvetve az építészeti akadémiai térrel. Általában médiaművészeti, electronic art, dizájnkiállításokon szerepelünk, néha konferenciákon.
MN: Mit értesz a többes szám alatt?
SFSZ: Az összes projekt kollaboráció. Horizontális kollaborációk, művészekkel, építészekkel vagy mérnökökkel. Itthon van egy erős médiaművészeti csapat az intermédia tanszék és a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ körül, de engem picit jobban vonz az építészek, fejlesztők, mérnökök közege. A Műegyetemen a Média Oktató és Kutató Központ társadalomelméletben utazik az új média területén, ott vendégkutató vagyok.
MN: Milyen lehetőségek vannak arra, hogy az egyetem, a kiállítóterek küszöbét és a blogok terét átlépje az ilyen típusú innováció?
SFSZ: Amikor hazaköltöztünk, már ment a wiwezés. Ez az élmény számomra ugyanúgy a városhoz tartozott, ahogy a romkocsmák is. De egy bizonyos szint után arra vágyunk, hogy az ötletek továbblépjenek, mert azok a technológiák vannak nagy hatással a társadalomra, amiket széles körben használnak. Jó példa erre a képernyőhomlokzat. Ez úgy indult, hogy Berlinben úgy hat éve a Chaos Computer Club, egy tinédzser hackercsapat beprogramozta egy elhagyatott kockaház homlokzatát, és a berliniek sms-sel tudták rajta játszani a pong nevű játékot. Erre nagyon hamar rákaptak a sztárépítészek, azóta mindegyiknek van programozható homlokzatú épülete. Tehát nem arról volt szó, hogy végre elkészült a technológia és végre felhasználják, hanem már megvolt a technológia, jött egy underground kulturális kontextus, és megcsinálták nagy performansznak. Felkapták, és most Budapesten is épül egy a Lánchíd utca 19.-ben, ami a szélmozgás szerint mozogni is tud.
MN: A Kitchen Budapest projekt Magyarországon az első intézményi lehetőség arra, hogy az ilyen irányú kreativitást csatornázza. Nem tartasz attól, hogy a szponzor, a Magyar Telekom túl nagy piaci nyomást gyakorol majd?
SFSZ: Kétségtelen, hogy vannak buktatói, mert ami létrejön, előbb látványos, és csak később értékesíthető a piacon. Magyarországon sokféle innovációs kontextus van, de sokkal mérnökibbek. El kell fogadni, hogy kulturális élmény is, ahogy a technológiát használjuk. Japánban például üzleti megbeszélésre szürke, partizni színes és kicsi mobilokat visznek. A gyártók megpróbálnak figyelni erre, de fontos lenne, hogy a kulturális termelésben részt vevők is benne legyenek a fejlesztésben. Általában ez a media lab feladata. Simó György vezérigazgató azzal keresett meg, hogy segítsek kitalálni, mi kell egy ilyen kreatív atmoszférához, hiszen a stockholmi Smart Studióban szereztem ilyen irányú tapasztalatot. Nonprofit cégként nem vagyunk belehajszolva, hogy rögtön pénzt csináljunk - ez fontos. Hogy mi lesz belőle, az majd a pályázóktól függ, mert az ő lokális kulturális választásaikból építkezünk. Egyedül vagy kis csoportban mindenkinek lesz mániája, amin dolgozik, de fontos, hogy bevonjon másokat, akik segítenek neki. Úgy tudom, ez egyedinek számít a media labek között, mert általában bürokratikusan eléggé kötöttek.
MN: Hol lép be a Magyar Telekom?
SFSZ: Vár, bejön félévkor, megmondja, hogy miből tud terméket csinálni. Megnézzük, mi a piaci értéke, azt ő felajánlja, és ha meg tudunk egyezni, akkor továbbmegy a termék felé. Lényeges, hogy a felhasználási jog a kutatóknál marad, annyi megkötéssel, hogy a bevétel negyede visszaszáll a többi kutató zsebébe, ami mindenkit motivál. Ez a mi nagy kísérletünk a közösségi alkotásra. A Telekomnak az is jó, ha valami csak a kulturális kontextusban működik, de nem lesz belőle termék. Vagy még nem lesz az. Jó példa erre a lokatív média, aminek a lényege a helyérzékeny információ. Egy ilyen újításnál az a kérdés, hogy jelent-e ugrást, ha az információnak helye van, és csak akkor kapom meg, ha odamegyek. A leghíresebb jelenlegi szolgáltatás New Yorkban van, a Yellow Arrows. A weben rendelhetsz nyilacskákat, leragasztod valahol a városban, a számát beírod a mobilodba egy üzenettel, hogy például itt hánytam. Valaki jön, beírja a számot, megkapja az üzenetet. Ez az ötlet már több művészeti projektben megvolt, de csak öt év múlva tudtak annyian kötődni hozzá, hogy elhagyja a kísérleti terepet.
Linkek: www.aether.hu, www.reorient.hu
