Pedellus: Nemcsak az oktatásból hiányzik a politikai korrektség kérdésköre, de nem is nagyon kutatják.
Heller Mária: Ez csak a kisebbik baj - egyébként vannak apró szociolingvisztikai vizsgálatok a pc-ről. Úgy érzem, hogy a politikai korrektség az egész magyar lakosságnak sem nagyon téma. S ez összefügg a magyar demokrácia állapotával: az embereket vagy egyáltalán nem érdekli a politika, vagy pedig, ha érdekli őket, akkor szenvedélyesen politizálnak, és nem jut eszükbe, hogy lehetnek olyan korlátok, amelyeket az ellenfél miatt nem szabadna átlépni. Magyarországon a köznyelv és a köztérben való viselkedés színvonala meglehetősen alacsony. Persze látok valamifajta változást: az emberek kevésbé használják az erőteljesen negatív tartalmú kifejezéseket bizonyos csoportok megnevezésére, tehát például a "cigány" helyett elterjedőben van a "roma" szó, a hendikeppel rendelkező emberek megnevezésekor is óvatosabbak vagyunk.
P: A demokrácia kérdése viszont némi ellentmondást vet fel, hiszen például az Egyesült Államokban ma gyakran úgy tekintik a pc-t, mint a cenzúra eszközét.
HM: Igen, talán nem az amerikai példát kell célnak kitűzni, bár fontos, hogy az emberekben kialakuljon egyfajta érzékenység, és ne bélyegezzük meg eleve az esetlegesen nem is ismert csoportot vagy személyt pejoratív tartalmú kifejezésekkel. Amerikában ezt egy kicsit túlzásba vitték, hiszen szinte évente változnak a kifejezések, amelyekkel meg lehet nevezni például egy látássérült vagy egy szellemileg fogyatékos embert. Az persze nagyon szép, hogy mindig igyekszünk olyan kifejezést találni, ami nem sértő. De ha itt megáll a dolog, és az együttérzés csak addig terjed, hogy másként nevezzük meg őket, az nem elég. Nem érdemes pc-ről beszélni, amíg fel nem vetődik, hogy be tud-e jutni egy mozgáskorlátozott az épületbe, vagy fel tud-e szállni a buszra.
P: Nyelvi kérdés vagy ideológia?
HM: A nyelvi kérdés csak egy része a társadalmi közlekedési formáknak. Ilyen szempontból viszont a pc nemcsak ideológia, hanem egyfajta hozzáállás a társadalom bizonyos csoportjaihoz, mindennapi viselkedés, aminek persze része az is, hogy hogyan nevezem meg őket. Például, hogy egy iskola lehetővé teszi-e egy látássérült tanulónak, hogy ne írásban, hanem más módon vizsgázzon. De nemcsak a sérültek kérdése tartozik ide, hanem egyéb társadalmi csoportoké is. Sőt az is, hogy a politikai vitában az ellenfelet egyenrangúnak tekintem-e vagy eleve bűnözőnek. Az elmúlt húsz-harminc évben egy csomó olyan dolog történt Nyugat-Európában, ami az embereket felkészítette arra, hogyan kell kezelni a stigmatizált csoportokat. Ez nálunk még nem történt meg.
P: Miért?
HM: Ott a hátrányos helyzetű csoportok sokat tettek azért, hogy máshogy ítéljék meg őket, például kikövetelték a társadalmi láthatóságukat. Egy francia példa: súlyos genetikai betegségeket nem eldugnak a társadalom szeme elől, hanem nagy tévés kampányokat indítanak, amelyekben egész nap ezekről a betegségekről van szó, és pénzt gyűjtenek az orvosi kutatásokra. Ez egyfajta társadalmi szolidaritást gerjeszt, még akkor is, ha valamennyire egy médiashow mintáját követi. A láthatóság kikényszerítése mondjuk a "gay pride" felvonulásokkal azért is fontos, mert ezáltal megtanították a társadalomnak, hogy a másság nem szégyen, hanem egy életforma, amit a többségi nézőpontból nem elítélni kell, hanem együtt kell vele élni. Ezt a hatást Magyarországon még nem igazán sikerült elérni, gyengék a civil társadalmi intézmények. Ebből a szempontból az iskola szerepe rettentő fontos. A magyar iskolarendszerben semmifajta államismeret-oktatás vagy demokráciatan nincsen.
P: Eddig főként etnikai kisebbségekről és fogyatékkal élőkről beszéltünk, de el lehet vagy el kell-e érni, hogy a társadalom érzékelje az olyan kifejezések, mint a "buta szőke liba" súlyát?
HM: Igen, el kell érni. A szociológia kisebbségnek tekinti a nőket is, holott többségben vannak.
P: Az elmúlt évek, évtized során észlelt változást az egyetemi hallgatóság nyelvhasználatában és attitűdjében?
HM: Valami apró változást igen, hiszen van egy csomó olyan csoport, amelynek a létezésére felfigyeltek, de maga az egyetemi réteg nagyon kicsi. A hétköznapi ember, ha van ilyen egyáltalán, továbbra is él a sztereotípiákkal, különösen konfliktushelyzetben. Ha például valaki a piacon előremegy a sorban vagy lökdösődik a buszon, rögtön előkerülnek a szitokszavak. A magyar társadalomnak nagy az elmaradottsága a konfliktustűrő, illetve a konfliktusmegoldó képességek terén, nem beszélve az empátiánkról és a toleranciaszintünkről.
P: Köthető ez ahhoz, hogy a demokratizálódás olyan gyorsan zajlott, hogy a társadalmi szemléletváltás talán nem tudta követni?
HM: Mindenképpen ezzel kapcsolatos, de fontos látnunk az összefüggéseket: az előtte eltelt másfél-két évszázadot a gyakori radikális politikai változásokkal, a hatalomtól való félelemmel. Ráadásul a mostani politikai csatározások sem tesznek jót, mert állandóan ellenfelet kreálnak. Nyugat-Európában a politikailag korrekt szemléletnek már kialakultak a hagyományai, de Amerikát tekintve kicsit meginogtam, különösen a Katrina hurrikán kapcsán. Lehet ugyan, hogy nem nevezik már a feketéket "koszos niggernek", de hogy otthagyták őket New Orleansban, míg a fehéreknek elég lehetőségük volt arra, hogy elmeneküljenek, és ez kevés embert zavar, az megkérdőjelezi számomra az egészet. Mindig szebb és szebb kifejezésekkel nevezik meg ezt a csoportot, de nem igazán nyújtanak nekik segítséget. Pont ezért tartom fontosnak kiemelni, hogy a politikai korrektséggel együtt jár a szolidaritás. Hogy hajlandók vagyunk-e áldozatokat vállalni egy olyan csoportért, amely nem a miénk, de támogatásra van szüksége.
P: Kiknek kellene tenniük ezért?
HM: Egyrészt a látható szereplőknek, a politikusoknak, művészeknek, közszereplőknek. És meg kell erősödnie, ahogy már mondtuk, a civil társadalomnak - ez nemcsak a szenvedő csoportokra vonatkozik, olyanokra is, amelyek szolidaritást vállalnak másokkal, például jogvédő és segélyszervezetekre. Meg persze a tanárokra, az egész oktatási rendszerre.
P: A médiát még nem is említettük.
HM: Elengedhetetlen, hogy legyenek olyan médiaszereplők, akik példát mutatnak, másrészt akik képviselik ezeket a csoportokat. Borzasztó fontos, ha a legstigmatizáltabb csoportból valaki hirtelen sztár lesz, mint Oláh Ibolya, és elkezdik szeretni. A média nem az ismétlés eszközével hat, mint az iskola, hanem érzelmi szinten.
P: Nyelvészként mit gondol arról, ha mesterségesen változtatjuk a nyelvhasználatot a politikai korrektség érdekében?
HM: Valóban mesterségesen, de a társadalom igényli, például azért, mert bűntudata van, hogy mit művelt azzal a kisebbséggel. Nem működne a nyelvhasználat pc-vé alakítása, ha a társadalom ellenállna.
P: Mennyire hisz a nyelvi determinizmusban? Amit kimondunk, valóban hatással van a gondolatainkra és a tetteinkre?
HM: Ez egy kétirányú hatás a nyelv és a társadalom között, egyik hat a másikra és fordítva. Az nem kérdés, hogy a társadalom szerkezete befolyásolja a nyelvet. Az, hogy a nyelv is befolyásolja-e a társadalmat, vitatottabb. Bizonyos kategóriák, amiket a nyelvünk láthatóvá tesz, megszabják a gon-dolkodásunkat. Például ha én az ablakra nézek, nem látok benne nemiséget, míg egy francia igen, aki nőneműnek látja, mert a nyelve ezt eleve meghatározza. De az, hogy a nyelv bizonyos kategóriákat megszab, míg másokat nem korlátoz, nem jelenti, hogy ne tudnánk ugyanúgy gondolkodni, mint például egy hopi indián. Éppen az az érdekességük az emberi nyelveknek, hogy mindegyik alkalmas arra, hogy kifejezze ugyanazokat a gondolatokat, még ha más és más módon teszi is ezt.
P: Ha továbbra is használjuk a stigmatizált szavakat az évszázadokon át rájuk rakódott negatív tartalommal, befolyásolhatja ez azt, ahogyan gondolkozunk?
HM: Igen. Ha ragaszkodom ahhoz, hogy "buzi"-nak nevezzem a melegeket, ez azt jelenti, hogy megerősítem a kategória negatív tartalmát. De ez nem jelenti azt, hogy az ilyen szavaknak bizonyos helyzetekben, mondjuk a szépirodalomban ne lehetne helyük vagy más tartalmuk, és azt sem, hogy ne lehetne ezt az előjelet visszafordítani, mint például a már említett "cigány" szó esetében.
