A koronavírus-járványról régóta és sokan vélik, hogy a többfázisú pandémiák famíliájába tartozik. Így, amit éppen átélünk, az csupán egy első hullám, s még az idén esedékes lehet a második, amely akár magasabbra is csaphat, mint az első. Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet az ENSZ egészségügyi világszervezete, a WHO is.
Május közepén a szervezet európai igazgatója, Hans Kluge arra intette kontinensünk vezetőit, hogy még nincs vége a járványnak, és a korai ünneplés helyett mindenki jól teszi, ha inkább a felkészülésre koncentrál. Hiába csökkent az aktív esetek száma és ezzel együtt a halálozás is (habár e tekintetben sem egyöntetű a javulás minden európai országban), nem alaptalan aggódni a folytatás miatt.
Teljes erővel
Más kérdés, hogy egyelőre a WHO is az első járványhullámmal van elfoglalva és nem a még csupán hipotetikus másodikkal: például az európai kontinens keleti részén, így Oroszországban teljes erővel támad a ragály. Az amerikai kontinensen is sokfelé tragikus a helyzet, elég csak a nem csillapodó egyesült államokbeli, vagy a helyi politikai vezetés (mindenekelőtt Bolsonaro elnök) felelőtlensége miatt rohamtempóban eszkalálódó brazíliai járványhelyzetre gondolni.
| ||
Nem árt tehát megfontolni a WHO illetékeseinek figyelmeztetését: ahol épp javul a helyzet, ott az egészségügyi, járványügyi rendszer fejlesztésére és a kórházi kapacitások bővítésére kell fordítani az energiákat. Legyen rengeteg, megfelelő minőségű maszk raktáron, vásároljunk megbízhatóan működő teszteket és a tapasztalatok birtokában képezzük tovább az egészségügyi szakszemélyzetet – mert maguktól nem működnek a lélegeztetőgépek sem.
De vajon milyen érvek támasztják alá azt az állítást, hogy a járvány könnyedén visszatérhet?
Átcsap a gáton
Amikor a szakemberek második hullámot emlegetnek, valójában két dologra is gondolhatnak. Az első a triviálisabb, és már akadt is rá példa a pandémia valószínű kiindulási helyén, azaz Kelet-Ázsiában. Olyan országokban (Kína, Dél-Korea, Szingapúr), ahol drasztikus járványügyi intézkedésekkel és a helyi népesség rendkívüli fegyelmezettsége révén látszólag sikerült úrrá lenni a járványon, kívülről való behurcolás nyomán alakultak ki másodlagos járványgócok.
Hasonló logika szerint alakulhatnak ki második (és majd harmadik stb.) járványhullámok is: ha valahol alább is hagy a járvány hevessége, vagy akár teljesen el is csitul, a világ más részén tovább dühöngő epidémia visszafertőzheti a túl korán megkönnyebbült régiók lakosságát.
Elképzelhető persze az is, hogy a járvány első fázisa elcsitul az egész világon, látszólag nem is maradnak komolyabb járványgócok, a megbetegedés mégis visszatér késő ősszel, kora télen, akárcsak a szezonális influenzajárványok. E párhuzam azonban csak részben áll, mivel az északi féltekén tavasz végére rendre „kifutó” influenzajárványok rendszeresen folytatódnak a déli féltekén. Másrészt az ott – akár mutáció révén – kialakult és (mondjuk Ausztráliában) helyi járványokat okozó influenzatörzsek megjelenhetnek később az északi félteke őszi−téli−tavaszi szipogós szezonjában.
| ||
Az influenzával való párhuzamhoz még egy dolog hibádzik: ahhoz, hogy a Covid-járvány őszi−téli visszatéréséről beszélhessünk, előbb legalább a nyárra vagy legalább annak közepére-végére véget kellene érnie a járvány első fázisának. De igazából még ezt sem sikerült elérni egyetlen komolyan sújtott európai országban sem, a világ bizonyos részein pedig még ennyi jóra sem számíthatnak.
Az elsőtől a grafikonokon is jól elváló második hullám feltételezéséhez hozzátartozik, hogy a nyár hoz változást a járvány terjedésében. Még tudományos körökben is tartják magukat azok a feltételezések, hogy a nagy meleg, a magas páratartalom és az erős ultraibolya-sugárzás kombinációja (leginkább az utóbbi) korlátozhatja a vírus életképességét és a fertőzőképességét. Sajnos mindez csak hipotézis, afféle wishful thinking, ellene szól, hogy Indiától Mexikóig számos olyan országban terjed a járvány, ahol nincs híja sem UV-sugárzásnak, sem a perzselő melegnek.
Valójában még mindig keveset tudunk a járvány viselkedéséről és a vírus tulajdonságairól ahhoz, hogy magabiztosan megjósoljuk, mely természetes, akár klimatikus körülmények, esetleg konkrét időjárási viszonyok szabnak majd határt a terjedésnek. Ha a nyári melegnek és az UV-sugárzásnak nincs komoly hatása a vírus viselkedésére, és mégis éppen nyáron csitulna el az első fázis, akkor semmi sem indokolná, hogy miért pont novemberben vagy decemberben kell visszatérnie a megbetegedéseknek.
| ||
Azt mindazonáltal megalapozottan feltételezhetjük, hogy a SARS-CoV-2 vírus terjedésének feltételei akkor ideálisak, ha zárt térben, kényszerű vagy önkéntes összezártságban talál kisebb-nagyobb közösségeket, ahová azután bekerül legalább egy fertőzött személy is. Nyaranta pedig viszonylag több időt töltünk a szabadban, ahol a kilélegzett, kiköhögött-prüszkölt vírusban gazdag aeroszolok is gyorsabban eloszlanak.
A második járványhullám melletti legfontosabb érv azon alapszik, hogy a járvány által leginkább érintett, abból lassacskán talán kilábaló populációk egyikében sem alakult ki ama bizonyos, a 60–70 százalékos átfertőzöttség által garantált nyájimmunitás, amely meggátolná, hogy egy újabb kitörés után hasonló intenzitással terjedjen a megbetegedés, mint korábban. Amikor a szakemberek nyájimmunitásról beszélnek, akkor korábbi ragályos megbetegedések tanulságaiból indulnak ki – esetleg az oltási programok nyomán kialakuló tömeges átoltottság által nyújtott védelmet veszik számításba.
Természetesen az ilyen kalkulációk mit sem érnek, ha nem feltételezzük hozzá, hogy a Covid-fertőzésen átesett emberek szervezete elegendő mennyiségben termel olyan antitesteket, amelyek legalább korlátozott ideig meggátolják az újrafertőződést. Az eddigi kutatások nyomán életre szóló szerzett immunvédelmet nem igazán feltételeznek a koronavírus-fertőzés nyomán kialakított immunválasztól, ilyen ugyanis a már korábban ismert, náthaszerű tünetekkel járó felső légúti megbetegedést okozó koronavírusok esetén sem alakul ki. Csakhogy a világban elvégzett szerológiai vizsgálatok tanúsága szerint még ez a korlátozott védelem sem alakul ki a betegségen átesettek egy jó részénél. Különösen azoknál találnak elégtelen mennyiségben antitesteket, akik gyenge tünetekkel, esetleg tünetmentesen vészelték át a fertőzést. Ez pedig, legalábbis papíron, tovább növeli egy második járványhullám veszélyét.
A nyájimmunitást mesterségesen is ki lehetne alakítani. Ezt szolgálnák a koronavírus-fertőzés elleni oltáskampányok, amelyek feltételezett sikere esetén a kellő mértékben átoltott közösségekben elszigeteltek maradnának az esetleg még felbukkanó gócpontok. Csakhogy igen csekély az esély arra, hogy még ez év végéig elinduljanak a tömeges oltási programok, a prognózisok legkorábban jövő év közepével számolnak – ezek híján pedig legfeljebb a korlátozott mértékű természetes immunitásban bízhatunk.
A történelem tanulsága
A régmúlt bakteriális és vírusos eredetű járványos megbetegedései is kínálnak példákat hullámokban támadó, vissza-visszatérő fertőzésekre (a középkori és kora újkori pestisjárványokról is gyakorta így írnak a krónikák). Leggyakrabban mégis az utóbbi bő száz év talán legpusztítóbb, de jól dokumentált pandémiáját, a H1N1 influenzatörzs okozta, 1918-ban kitört spanyolnátha-világjárványt szokták emlegetni párhuzamként.
| ||
Annál is inkább, mert e két súlyos, gyakorta halálos légúti (plusz cseppfertőzéses) megbetegedés lefolyása között is találni analógiákat (például mindkét megbetegedésnél az immunrendszer öngyilkos túlreakciója, a citokinvihar jelentette-jelenti az egyik legnagyobb veszélyt). A párhuzamok közé tartozik, hogy a vírus eredete a spanyolnátha esetén is vitatott. Ott is felmerült Kína és az Egyesült Államok neve, és az a változat is, hogy a vírus emberre veszélyes változata kevésbé pusztító formában már évekkel a berobbanás előtt megjelent.
A spanyolnáthának is volt egy első járványhulláma, amely 1918 tavaszán kezdődött és ama háborús év júliusára le is csengett. A járványtörténészek szerint ez az első fázis viszonylag enyhe volt, legalábbis nem követelt több áldozatot, mint a korábbi, szintén háborús évek influenzajárványai. A második hullám, amely 1918 kora őszén kezdődött és az év novemberében tetőzött, sokkal gyilkosabb volt, valószínűleg azért, mert a vírus tovább mutálódott, ami a viselkedését is megváltoztatta.
Ebben az időszakban, főleg október−novemberben halt meg a világjárvány áldozatainak zöme (a különböző becslésektől függően 17–80 millióan), ekkor pusztított a legerőteljesebben az éppen háborút veszítő Monarchiában és annak éppen formálódó utódállamaiban, így Magyarországon is. Míg a korai járványfázisban főleg az idősek és a krónikus betegek estek áldozatul (egy újabb párhuzam a mostani megbetegedésekkel), a második fázisban a fiatal, makkegészséges (18–40 év közötti) felnőttek körében is megugrott a halálozás, sőt, immár ők lettek az első számú potenciális áldozatok. Abban, hogy a halálosabb vírusváltozat terjedjen el, az éppen ekkor finisbe érő világháború, no meg a természetes szelekció játszotta a főszerepet.
Egy szokványos fertőzésnél ugyanis azok, akiket a durvább vírustörzs betegített meg, otthon maradnak, esetleg kórházba kerülnek, míg az enyhébb lefolyású megbetegedést okozó vírussal fertőzöttek tovább dolgozva, a nyilvános helyeket látogatva ezt terjesztik tovább. A háborúban azonban az enyhén betegek ott ragadtak a lövészárkokban, míg a súlyos eseteket zsúfolt vonatokon szállították vissza a hátországba, ahol a hadikórházakon keresztül „szuperterjesztőkként” adták tovább ezt a gyilkosabb vírustörzset.
A járványkutatók azóta is aggodalommal figyelik, nem bukkan-e fel egy halálosabb változat, amikor egy-egy járványos megbetegedés társadalmi konfliktusokkal, például polgárháborúval sújtott területen terjed tovább. E szempontból sem megnyugtató, hogy éppen a járvány által megviselt, halottak és diagnosztizált fertőzöttek kategóriájában egyaránt élen járó Egyesült Államokban törtek ki a napokban zavargások.
Persze akadt példa arra is, hogy egy járványos megbetegedés egyszerűen eltűnjön a föld színéről, ahogy arra is, hogy a gyilkosabb változat helyét szelekciós úton egy veszélytelenebb, kevésbé fertőzőképes változat vegye át. Reménykedni éppenséggel ebben is lehet, de talán még jobb, ha inkább hatékony védekezési stratégiát találunk. Ilyen lehet például a Christian Drosten német virológus által – japán példa alapján – propagált eljárás: a vírus újbóli felbukkanása esetén a legveszélyesebb vírushordozókat, a „szuperterjesztőket” kell azonosítani, majd az ő szociális kapcsolataikat izolálni és legott karanténba helyezni.
