Az egyetemekre, főiskolákra jelentkező több mint 140 ezer fiatal idén is követte a korábbi évek trendjeit (a helyezéseket keretes írásunk ismerteti röviden). A felvételizők, hallgatók, végzettek létszáma, a felsőoktatásra költött állami források és a diplomások elhelyezkedési lehetőségei miatt viszont korántsem mindegy, hogy mi alapján alakulnak ki a divatszakmák, a népszerű intézmények, szakok, vagy másik oldalon a futottak még kategóriák. Mi alapján választanak a fiatalok szakmát és egyetemet, és az egyénenként eltérő szempontok szerint meghozott döntéseikhez egyáltalán milyen információk állnak rendelkezésre? Preferenciájukat lehet-e, egyáltalán kell-e befolyásolni?
Bár a szokásos leegyszerűsítés szerint a felsőfokú végzettség célja, hogy a diplomások "jó állásokat" kapjanak, a valóságban a pályaválasztást számos, egymástól elválaszthatatlan tényező befolyásolja.
Hozott anyag
A jelentkezők és a bekerült hallgatók motivációit már tíz éve kutatja az oktatási tárca háttérintézménye, az Educatio Nonprofit Kft. (illetve korábban a jogelődei). A rendszeres és nagymintás (6-8 ezer fős) felmérések alapján a szervezet vezető elemzője, Fábri István úgy látja, hogy az érettségizettek elsősorban szakot választanak, utána pedig felsőoktatási intézményt.
A szakválasztásban fontos szerepe van az akár már a középiskola előtt kialakult szakmai érdeklődésnek, míg a másik lényeges befolyásoló tényező, hogy várhatóan mennyit ér, milyen munkaerő-piaci esélyekkel kecsegtet a megszerzendő diploma. E kettő persze nem különül el egymástól, hiszen sokszor azért érdekel valakit az adott pálya, mert jól lehet vele keresni. A választásban szerepet kap az a stratégiai mérlegelés is, hogy a felvételiző a pontszámai alapján milyen képzési területre tud nagy valószínűséggel bekerülni. Ebből nem következik automatikusan az első helyes megjelölés, hiszen a jelentkezési lapon a sokadikként is szerepeltethető a reális cél (a jelentkezők átlagosan 3-4 helyet írnak be, az 5-6-nál több már komolytalannak vehető, de idén volt, aki 50 szakot is megjelölt). Emellett fontos hatása lehet a családnak is; főleg bizonyos pályákon - például orvos, jogász, mérnök - hangsúlyos a tradíció. De ez sem választható el az érdeklődéstől és a munkaerő-piaci aspektustól: a családi presszionálás célja lehet, hogy ráerősítsen a már gyerekkorban jelentkező preferenciákra, vagy a jól fizető, magas presztízsű szakma felé orientáljon. E szempontokat természetesen a kiemelkedő tanár útmutatásától a kortársi környezet befolyásán keresztül a sikeres testvér inspiráló hatásáig sok más tényező is kiegészítheti.
Az intézményválasztásnál megint csak fontos, hogy a jelentkező pontszáma hova lehet elegendő. A felmérések alapján egyértelmű az intézményi közelség szerepe is - részben ez magyarázza a budapesti egyetemek népszerűségét, hiszen a tágabban értelmezett agglomerációban él az ország csaknem egyharmada. Nehezebben lehet megragadni, de számít az egyes intézmények szellemi-kulturális hatása is. Kimutathatóan többen jelentkeznek például egy-egy megyeszékhely bölcsész- vagy természettudományos karára, és még egyértelműbb az országot gyakorlatilag lefedő pedagógiai főiskolák regionális vonzása. Az intézménynek otthont adó város kulturális vonzereje sem elhanyagolható, sokak elsődleges szempontja a vidéki központok és a főváros pezsgő életébe való bekerülés. "El szoktak feledkezni róla, de itt olyan fiatal emberekről van szó, akiknek - amellett, hogy a jelentkezésükkel hajlandóak kielégíteni a munkaerő-piac igényeit - azért van egy saját életük is, amelyből öt-hat évet szeretnének jó környezetben eltölteni. Sokan elsősorban egyetemisták és főiskolások szeretnének lenni, tudják, hogy körülbelül mi az érdeklődési körük, és majd később fognak specializálódni. A végső döntés, a szakmaválasztás időben történő kitolását erősíti a Bologna-rendszer is" - teszi hozzá Fábri István. A döntés egyik legfontosabb aspektusa természetesen az intézmény presztízse, és ez adja a legnagyobb viták alapját is: a hírnevet vajon valamilyen mérhető minőség határozza-e meg, netán azért tartják jónak, mert híres. Egyrészt természetesen léteznek objektív mutatók és tapasztalatok, de valójában teljesen megbízható tudással csak a szűk szakterület ismerői rendelkeznek. Másrészről ugyanilyen fontosak lehetnek a marketingelemek, a különböző rangsorok és a média hatása.
A szakértők egyetértenek abban, hogy a rengeteg egyéni szempont és a mai tömegképzésből adódó rendkívül heterogén jelentkezői kör miatt nincs értelme abszolút értékben legjobb szakmákról és legjobb felsőoktatási intézményekről beszélni. A lényeg ezért az volna, hogy az egyéni döntésekhez a lehető legtöbb információ beszerezhető legyen. A napi- és hetilapok (HVG, Heti Válasz, Népszabadság) minden évben közzéteszik a saját felsőoktatási rangsoraikat, melyek korántsem fölöslegesek, de a listázás leegyszerűsített módszertana miatt érdemes őket erős fenntartásokkal kezelni (lásd: Jó, de nem elég jó, Magyar Narancs, 2008. február 7.). Merítésükben a legmélyebbek az Educatio tudományos igénynyel készített éves listái (ezt a HVG is közli a diplomakülönszámában), cserébe nem mondják meg a tutit. A közel száz mutató alapján készülő összeállítások statisztikai adatok, hallgatói, oktatói és munkaadói vélemények alapján elemzik az összes intézmény oktatói és hallgatói minőségét, infrastruktúráját, szolgáltatásait stb. A felvi.hu oldalon elérhető online változatban három kiválasztott szempont szerint saját rangsorok is előállíthatók - ez is különbözőképpen orientál, a funkciója inkább az, hogy a sokféle aspektus alapján meghozandó döntéshez minél több fogódzót adjon.
Mire jó?
A legtöbb adat tehát mostanra rendszerezve megismerhető, az érdeklődés, az érettségi minősége, a szerzett pontszám vagy a környezeti befolyás eleve adott, a költségek is kisakkozhatók, és a közeli főiskola kiválasztásához legfeljebb egy térképre van szükség - csak éppen a munkaerő-piaci érték meghatározása áll igen gyenge lábakon. Ebben a legbiztosabb támpont a Gazdaság- és Vállalkozáselemző Intézet évente publikált felmérése a diplomás pályakezdők lehetőségeiről (ez egyébként az utóbbi években már a felvi.hu és a HVG rangsorának is része). Ebben több mint ezer munkaadó és harminc fejvadász cég megkérdezésével mérik fel, hogy több tucat munkakörben a pályakezdők milyen bérre számíthatnak, végzettségük milyen esélyt ad az elhelyezkedésre, illetve a foglalkoztatók mit gondolnak az egyes egyetemekről, főiskolákról, és mennyire preferálnak egyes konkrét diplomákat. A hiánypótló jelleg mellett persze ez sem hibátlan: csak a versenyszférán belül orientál, ott sem minden területen; és bármennyire fontos a munkaadó véleménye, azért nem szentírás (alapesetben például nem érdekli, hogy a diplomás később esetleg máshol is akar dolgozni).
A diploma értékét tökéletesen akkor lehetne megmutatni, ha egy független szereplő minden diplomás pályáját követné néhány évig, és az elhelyezkedésük valamennyi jellemzőjét publikálná - ami persze lehetetlen. Részmegoldásként a felsőoktatási törvény az intézményeknek 2006 szeptemberétől kezdődően előírta a saját hallgatóik pályakövetését. Az érintettek viszont pénz, elszántság és egységes módszertan hiányában ezt jórészt elszabotálták: az Állami Számvevőszék tavalyi jelentése szerint az intézmények 5-10 százalékában folyt színvonalas és folyamatos pályakövetés. Ám ebben, mint Horváth Tamástól, az Edcucatio Kft. felsőoktatási igazgatójától megtudtuk, a közeljövőben változás lesz, ugyanis az év elején uniós támogatásból 30 intézményben megkezdődtek a felmérések. A kérdőíveket az intézmények küldik ki, ők is dolgozzák fel, de ehhez az Educatio Kft. központi kérdéssorát és módszertanát használják. Az egykori hallgatóktól a végzés után egy, három és öt évvel megtudakolják, hogy hol dolgoznak, mekkora cégnél, milyen beosztásban, mennyit keresnek, a munkájuk hogyan kapcsolódik a végzettségükhöz stb. Nagyjából ősz elejére az eredményeket egy központi honlapon is közzéteszik, és persze az egyetemek a saját további kérdéseikre kapott válaszokkal reklámozhatják is magukat. Az eredmények értelmezését nehezítheti, hogy milyen képességű hallgatók jelentkeztek az adott intézmény adott szakára, kik küldik vissza a kérdőívet (a sikertelenek kevésbé aktívak ebben), vagy akár az, hogy a visszaérkezőkből mit küld tovább az intézmény. Horváth Tamás szerint viszont a torzító tényezőket az elemzésekben hangsúlyosan figyelembe veszik, és a pályakövetés alapján egyébként sem rangsorokat állítanak fel, hanem a hallgatói döntésekhez szolgáltatnak újabb szempontot. A konkrét intézmény szakiránya iránt érdeklődők láthatják például, hogy a végzettségükkel milyen régiókban tudnak elhelyezkedni, hányan mennek a magánszférába, hányan a közigazgatásba, a munkába álltak mennyire elégedettek a helyzetükkel, és mennyit keresnek. Az intézményeknek ráadásul háromévente reprezentatív felmérést is kell készíteniük, és a minimálisan előírt 15 százalékos válaszadás néhány év alatt remélhetőleg megközelíti a nemzetközi összehasonlításban is már magasnak számító 30-40 százalékot - amúgy pedig az évi 8-10 ezer végzettel kapcsolatos pályakövetési információt az eddigi szinte semmihez képest kell értelmezni.
Mellesleg volna lehetőség ennél is objektívebb felmérésre, hiszen a Diákhitel Központnál tárolt információkból rengeteg diplomás (persze csak a hitelfelvevők) álláshelyzete és keresete megtudható volna. A szervezetnek alapesetben nem feladata az ilyen kimutatások készítése, hiszen a kérelmezőknél nem végez hitelbírálatot - de a megfelelő finanszírozás biztosításával egyidejűleg elő lehetne neki írni. Erről azonban szó sincs, aminek Polónyi István oktatáskutató, a Debreceni Egyetem tanára szerint igen egyszerű oka van: a világos helyzet sem az intézményeknek, sem a minisztériumi döntéshozóknak nem áll érdekében, az "csak" a felvételizőknek lenne fontos. Pedig az objektív adatok gyűjtése azért is lényeges volna, mert az önmaguk által végzett pályakövetés leginkább az intézmények önigazolása. A rangsoroknál is mindig vitatható, hogy egy egyetemet mitől tekintünk jónak - többet számíthat, hogy segít a kapcsolatépítésben, mint az, hogy mennyi a Nobel-díjas oktató. A munkaadói igényekkel is érdemes óvatosan bánni, ráadásul nagyon különbözőek is: van, aki nevet választ, máskor kizárólag a szaknyelv ismerete számít, a kisebb cégek azonnal alkalmazható munkaerőt keresnek, a nagyok olyat, aki tud tanulni. És van, ahol az a lényeg, hogy a jelentkező ugyanott végzett, mint a főnök.
Jól teszik, de nem fizetik
Ma, amikor a 18-19 évesek fele egyetemre vagy főiskolára megy, a felsőoktatás már nem beruházás, hanem fogyasztás - mondja Polónyi István. Így viszont a kereslet részben elveszítette a munkaerő-piaci aspirációját - főleg akkor számít, ha a gyerek lesz a családban az első diplomás -, sokkal inkább szociológiailag motivált. Ebből adódik a földrajzi közelség felértékelődése is: az intézmények hallgatóinak 70-80 százaléka az adott régióból kerül ki. Megfigyelhető az is, hogy melyik család hova küldi a gyereket: az elit külföldre, a felső középosztály fővárosi elitegyetemre, a középosztály vidéki egyetemre, az alsó középosztály főiskolára.
Varga Júlia, az oktatás-gazdaságtan kutatója, az MTA Közgazdasági Intézet tudományos főmunkatársa szerint viszont a jelentkezők racionálisan döntenek, és főleg a munkaerő-piaci lehetőségek alapján. Egy-egy érettségizőnek ugyan csak korlátozott információja van a különféle felsőfokú végzettségek értékéről, főleg az ismerősök, rokonok tapasztalataira alapoz - emiatt az egyéni döntésekben nagy hibák lehetnek. Az összes érettségizőnek együtt viszont jóval több információ áll rendelkezésére, mint bármely hivatalnak vagy kutatónak, ezért az összes jelentkezés jól követi a munkaerő-piaci változásokat. Azért persze a döntéseket segíthetné a pályakövetési vizsgálatok eredményeinek rendszeres közzététele. A szak- vagy intézményválasztásban a munkaerő-piaci szempont mellett szerepel a bekerülés esélye is, de ezeket a felvételizők átváltják, és mindkettővel számolnak. És aki tovább akar tanulni, fatális hibát már nem tud elkövetni: Magyarországon a felsőfokú és a középfokú végzettségűek jövedelme között nemzetközi összehasonlításban most is kiugróan nagy a különbség, vagyis a felsőfokú továbbtanulás továbbra is jó befektetés. Tandíj nincs, az elmulasztott keresetek alacsonyak, hiszen pusztán érettségivel nagy valószínűség szerint nem lenne munkája, míg a diplomások a végzés után átlagosan három hónap alatt elhelyezkednek, a többségük a saját szakmájában. "Az igazi kérdés persze az, hogy mindezt ki fizeti?" - teszi hozzá.
A döntési helyzet ilyen szabadsága mellett a közpénzek hatékony felhasználása tehát minimum kétséges. "Vajon kell-e a recepciósnak vagy a hipermarketben a szappan rendeléséhez diploma? Bonyolultabbak lettek-e annyival a kávéfőzőgépek, hogy a titkárnőnek kell a diploma? Baj-e, ha elemző közgazdász vezeti a 10-es buszt? - sorolja a kérdéseket Polónyi István. - Egyfelől persze nem baj, hiszen az értelmiségiképzés önmagában is lehet hasznos, növeli a társadalmi kohéziót. Másrészt az elemző közgazdász nem maga fizette a képzését, ráadásul azt remélte, hogy többet fog keresni. Az ellentmondás feloldására jött létre a kétszintű képzés is, de a jó működéséhez még sok idő kell." Fábri István viszont már azt is furcsállja, hogy úgy tekintenek a fiatalokra, mint akiknek fogalmuk sincsen arról, mi zajlik a társadalomban és a gazdaságban. Szerinte igenis tudnak jól dönteni, ha pedig nem sikerül, majd korrigálnak - de manapság egy diplomával amúgy is sokféle munkakört el lehet látni. A nem piacképes diplomákról is általában kiderül, hogy mégis piacképesek, hiszen a bölcsész, társadalomtudományi, kommunikációs és más, gazdaságot segítő szakemberek iránt egész Európában megnőtt az igény. Az ilyen képzések ára ráadásul össze sem hasonlítható azzal, amennyibe mondjuk egy orvos vagy egy fizikus oktatása kerül az adófizetőknek. Sőt, e területekről kerül ki a legtöbb költségtérítéses hallgató.
A tapasztalatok alapján mindenesetre elég világosan látszik, hogy az állam közvetlen beavatkozásokkal a "fogyasztói" döntéseket igen korlátozott eredménnyel tudja csak irányítani. Ám ha mégis cél a munkaerő-piaci szempont további hangsúlyozása, akkor marad a szintén nem tökéletes tandíj. De az egy másik történet, s egy jó ideig nem is aktuális.
Best of
Az első helyes jelentkezések alapján a különféle alapszakok top 10 listáján évek óta ugyanazok a szereplők, legfeljebb helycserékre kerül sor. Idén a sorrend: turizmus-vendéglátás, gazdálkodás és menedzsment, jogász, mérnök-informatikus, pénzügy és számvitel, gépészmérnök, nemzetközi gazdálkodás, kommunikáció és médiatudomány, általános orvos, kereskedelem és marketing. Az egyetlen meglepetés, hogy a mesterszakok közül saját tavalyi eredményének másfélszeresével győzött a tanár szak, melyet a nemzetközi tanulmányok, valamint a kommunikáció és médiatudomány követ a dobogón. Ha a magukat több szakkal is képviseltető képzési területek összesített eredményét nézzük, akkor szokás szerint a gazdaságtudományi, a műszaki, a bölcsészet, valamint a társadalomtudományi szakterületek iránt a legnagyobb az érdeklődés. Az összes jelentkezők száma alapján az intézményi rangsor idei (amúgy örökös) győztese az ELTE, amely egyébként a bölcsészkarával a karok között is viszi a pálmát. A pestit a Szegedi, a Debreceni és a Pécsi Tudományegyetem követi, négyen összesen a jelentkezések egyharmadát besöpörve. A továbbiakban a Budapesti Gazdasági Főiskola, a Budapesti Corvinus Egyetem és a Szent István Egyetem szerepel, kívülük a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem képviseli még a tízezren felüliek klubját.
