Magyar Narancs: Mindig akkor kerül elő a Kádár-kori futball III/III-as érintettsége, ha kiderül egy-egy jeles, esetleg néhai klasszis labdarúgóról, hogy ügynök volt. Emlékszem, mekkora szenzációt keltett, hogy Novák Dezső, a Fradi focistája és későbbi sikeredzője hálózati személy volt.
Takács Tibor: Ha lebukik egy ügynök, akkor a közvéleményben rögtön kialakul vagy megerősödik egy olyan kép, hogy az állambiztonság akkoriban behálózta a teljes társadalmat, és mindenhol hemzsegtek az ügynökök. Ez részben persze igaz is: a hálózat azért is kapta ezt a nevet, mert le akarta fedni az országot, de legalábbis minden fontosabb területet. Viszont az már nem feltétlenül igaz, hogy hemzsegtek az ügynökök - ez sokkal inkább az ötvenes évekre igaz. 1956 után, de különösen a hetvenes évek elejétől igyekeztek arra helyezni a hangsúlyt, hogy egy viszonylag kisebb létszámú, de hatékonyan működtethető hálózatot szervezzenek. Ennek érdekében 1972-ben több ezer embert zártak ki az ügynökhálózatból.
MN: Az egyik nagy név Czibor Zoltán, akinek 1953 után évekig az volt a feladata, hogy Puskást megfigyelje, amit többek között azért sem tudott megtenni, mert kölcsönösen utálták egymást.
TT: Ezt a sztorit először Majtényi György írta meg a K-vonal című könyvében. Számomra ez is azt mutatja, hogy főleg az ötvenes években, de még utána is pár évig, évtizedig a hálózat működtetése afféle öncél volt. Meg akarták figyelni Puskást, és kerestek hozzá valakit, akit beszervezhetnek. Valamiért úgy gondolták, hogy Czibor jó választás, de a könyvben ismertetett jelentésből is kiderül, hogy ez nem így volt. Minden szempontból alkalmatlan volt, hálózati személyként is, Puskás megfigyelésére meg pláne.
Hasonló okokból nem volt célszerű párttagok beszervezése sem. Nem az volt a szempont, hogy nem akarták őket besúgóként kompromittálni, hanem olyan véleményeket akartak hallani, amit az emberek egy párttag előtt esetleg nem mondtak volna el.
MN: Könyvéből az derül ki, hogy a foci világában is nagyon alaposan, hierarchikusan épült fel az állambiztonsági információs hálózat: vannak a társadalmi kapcsolatok, akik hivatalból küldenek beszámolókat, vannak a szigorúan titkos tisztek, akiket beépítenek megfelelő pozíciókba, és végül a hálózati személyek, akik maguk is különböző csoportokba sorolhatók, például megbízhatóság szerint.
| ||
TT: A foci azért is jó téma, mert - a népszerűségén túl - rajta keresztül jól lehet bemutatni az állambiztonsági mechanizmus működését. Nem csak arról van szó, hogy újabb ügynökök kerülnek elő a homályból, habár sokszor ez tűnik a legizgalmasabbnak, és engem is sokan faggattak erről a könyv megjelenése kapcsán. Ám a könyv alapvetően nem erről szól. Legalább ennyire fontos a kulcspozíciókat betöltő szt-tisztek szerepe: például a többször változó nevű sporthivatalban a nemzetközi kapcsolatokkal egy állambiztonsági szigorúan titkos tiszt foglalkozott, s ez nem is számított kivételes dolognak. Tehát egy külföldre utazó küldöttségből nem feltétlenül kellett beszervezni egy ügynököt a delegáció biztosítására és ellenőrzésére, elég volt néha elbeszélgetni olyanokkal, akiket alkalmasnak tartottak arra, hogy alkalmilag tájékoztassák a szerveket. Az efféle alkalmi "elbeszélgetések" legalább annyira fontosak, mint a hivatalos ügynöki kapcsolatok.
MN: A Tischler János jóvoltából az egy évtizede nyilvánosságra került Nemere-jelentések alapján szinte szappanoperaszerűen zajlott az akkori sztárjátékosok (Albert, Farkas, Mészöly) élete. Ráadásul igen erős összefonódások alakultak ki, melyek révén akár a bajnokságok eredményét is manipulálhatták.
TT: Ezt is óvatosan kezelném, mert sokszor a híresztelések is pletykaszintűek. Néha nincs okunk kételkedni az ügynök állításaiban: például, amikor "Nemere" (Novák Dezső) azt jelenti, hogy személyesen adta át a bundapénzt a Vasas játékosainak. Miért kételkednénk állításában, mikor olyasvalamit közöl, ami rá is rossz fényt vet. Az állambiztonság éppen a bundázásokat tekintette leginkább a szocialista sporterkölcsbe ütköző cselekedetnek - Nemere tehát szinte biztosan nem blöffölt, mikor magát is belekeverve erről beszélt. De ezt az esetet kivéve a bundázásokról sohasem a közvetlen résztvevők beszélnek, hanem harmadik személyként szólnak szereplőikről: a jelentésekben mindig mások bundáznak.
MN: Gyakori volt, hogy az állambiztonsági szervek által megszerzett információk - például egy készülő bundáról, visszacsatolás révén - eljutottak az illetékes klubvezetőkhöz is? A Nemere-jelentésekből kiderült, hogy 1969 őszén a Fradi vezetésének az állambiztonság leadta a drótot arról, hogy a csapat megállapodott a kiesés ellen küzdő dunaújvárosi focistákkal abban, hogy lepasszolják nekik a két pontot. Ekkor "Nemere" szerint a két érintett egyesület, illetve háttérvállalat vezetősége közbelépett: állítólagos megállapodásuk alapján a Dunai Vasmű kétmillió forintnyi építési anyaggal támogatta a végül 1974 májusában átadott Fradi-pálya építését.
TT: Én úgy sejtem, hogy igen gyakori volt az ilyen közbeavatkozás, habár ebből a szempontból elég hiányosak az iratok. A nagyobb problémákat rendre jelezhette az elhárítás. Például a Fradi esetében a IX. kerületi pártvezetésnek, de a sporthivatalnak, azon keresztül az MLSZ-nek, illetve az egyesület vezetésének és saját pártszervének is. Ám a nyolcvanas évekig szinte egyetlen bundabotrány sem került nyilvánosságra. Az a bizonyos 1969-es ügy több szempontból is elképesztő: például az ügynökjelentések szerint ferencvárosi játékosok, hogy maguk is pénzüknél legyenek, külön megállapodtak a dunaújvárosiakkal, így maga a bundázás is két szinten zajlott.
MN: A Fradi egyébként is nagy "kedvence" volt az állambiztonságnak. Azon felül, hogy a legnépszerűbb, legnagyobb tömegeket vonzó egyesületnek számított, sok más szempontból is ez a csapat, a mérkőzései és a szurkolótábora állt a III/III. célkeresztjében.
TT: Ez százszázalékosan kijelenthető. A BRFK állambiztonsági szervének munkatervében néha kifejezetten az szerepelt, hogy a Ferencváros B-közepet kell megfigyelni. A sportelhárítási tervekben a Fradi szinte minden hazai meccse szerepelt, a többi NB I-es csapat meccsei közül egy sem. Ráadásul messze a legtöbb, sporttal foglalkozó ügynökdosszié a Fradiról szólt. Megfigyelték mind a szurkolókat, mind a játékosokat. A klubházban, a baráti kör, a szakosztály vezetésében egyaránt dolgoztak ügynökök. A Fradi állambiztonsági megfigyeléséről önmagában is könyveket lehetne írni, mert óriási az anyag. Máshol is folyt megfigyelés, ha nem is ilyen méretekben, például az MTK-nál, a Vasasnál is. S biztosan volt operatív munka, megfigyelés az összes nagyobb klubnál.
MN: A Fradi megfigyelése kapcsán nagyon érdekes társadalom- és mentalitástörténeti témák kerülnek elő. Az ügynökjelentésekből remekül dokumentálható a szurkolás új formáinak megjelenése a hatvanas években: a drapériák, transzparensek széles körű használatától a kórusban, tömegesen énekelt, gyakorta trágár rigmusokig.
TT: Ebből a szempontból ismét sokat köszönhetünk az állambiztonságnak, hiszen egy ilyen művelődéstörténeti pillanatot örökítettek meg, ráadásul belülről dokumentálva a folyamatot. Ebből a szempontból ezeknek a szövegeknek van egy antropológiai olvasatuk is.
MN: Ez egyfajta segítség lehet a futballvilág sűrű leírásához...
TT: S pláne innen, a mából visszatekintve érdekes a változás: mi már megszoktuk a stadionok gazdag vizualitását, a mindent betöltő lepeltengert és a pirotechnikát... Ehhez képest az ötvenes évek végén még az volt az állambiztonság fő gondja, hogy a szurkolók skandálnak, ne adj' isten, kitűznek egy zöld-fehér zászlót. Ebben amúgy nem vagyunk, voltunk egyedül - Nyugaton ugyanúgy megváltozott a szurkolás természete...
MN: Csak talán nem kísérte akkora állambiztonsági figyelem, mint nálunk...
TT: Úgy tudom, hogy például az olaszországi ultrákkal behatóan foglalkozott az ottani politikai rendőrség. Más kérdés, hogy azok az iratok még sokáig nem kutathatók, a magyar állambiztonságéi viszont igen.
MN: Kifejezetten erős politikai töltettel bírnak a zsidózások, antiszemita megnyilvánulások, melyekre az MTK ellen pályára lépő csapatok (nem csak az FTC) szurkolótábora, néha vezetői, játékosai ragadtatják magukat már a hatvanas években, s melyeket az ügynökjelentések is dokumentálnak - ezekkel külön fejezetben foglalkozik.
TT: Pontosabb úgy fogalmazni, hogy ezek azok a gesztusok, amelyeket mi is politikai tettnek értékelünk - az állambiztonság számára ugyanis minden politikai jelentőséggel ruházódott fel: a bundázástól a játékosok adásvételéig. Ehhez képest mai szemmel igen kevés a politikai ügy: néha Fradi-játékosok, edzők, de akár a Vasas játékosai esetében is feljegyzik, hogy ellenséges kijelentést tettek, ezek előfordultak, de már jóval a rendszer tűréshatárán belül. Az antiszemita bekiabálások - főleg az MTK meccsein - számítottak egyedül tömeges jelenségnek az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig. Ugyanakkor a jelentések is beszámolnak arról, hogy amikor a Fradinak jobban megy, sorra nyerik a bajnokságokat, akkor ezek az indulatok elcsitulnak. A jelenség csak a nyolcvanas években került ismét elő.
MN: A jelentésekből egy újabb szempont került napvilágra a Kádár-éra feketegazdaságának működéséről. Arról, hogy a labdarúgók és kísérőik is komoly szerepet játszottak az illegális importban.
TT: Ez olyan szisztéma volt, amelyet a sport- és politikai vezetés is ismert, de szemet hunyt felette. Ennek volt egy olyan háttere is, hogy magyar labdarúgók hivatalosan amatőrök voltak. Nemhogy nem kaphattak olyan bért, mint Nyugaton, de elméletileg jövedelmet is csak a fals állásaik után kaptak. Ahhoz, hogy egy hazai sztárjátékos fizetése megközelítse a nyugati szintet, miközben a teljesítménye (akkor még) nem maradt el a profikétól, ilyen féllegális vagy illegális praktikákhoz kellett folyamodni. Puskáséktól kezdve a focista életéhez hozzátartozott a seftelés: itthon valutát szereztek illegálisan (néha például prostituáltaktól), és behoztak kurrens fogyasztási cikkeket. Mindez a politikai és a sportvezetés szeme előtt zajlott. Egyedül az állambiztonság próbálta komolyan venni az eseteket, és ők rendre rögzítették is, hogy itt törvénybe ütköző dolgok zajlanak.
MN: Ritkán lettek büntetőügyek az állambiztonságiak által összegereblyézett információkra alapozva, pedig nagyon sok minden felmerült halálos gázolástól kezdve valutabűncselekményig és bundázásig. Ráadásul ilyen ügyekről a hetvenes években már beszámoltak a kor népszerű, sporttémában alkotó szerzői Végh Antaltól Zsolt Róbertig. A szervek figyelemmel követték azt is, mit írnak a megfigyelt területről, hogyan írnak a futballról?
TT: Figyelemmel kísérték, s erre is vannak nyomok. A hatvanas években a "Fradi-hisztéria" kialakulásáért a sajtót is hibáztatták. Viszont legfeljebb csak hibáztatni tudták az újságírókat - arra nem volt ráhatásuk, hogy mi jelenhet meg, illetve, hogy mi jelenjen meg. A Fradi Híradó és a többi egyesületi sajtótermék megjelenéséhez - mert a hatvanas évek elején már ilyenek is voltak - kellett a kerületi pártbizottság, a kerületi tanács meg, mondjuk, a Ferencváros pártbizottságának a támogatása. Ebben a sokszereplős játszmában az állambiztonság csak egy volt. A jelek szerint előfordult, hogy nem bírt nagyobb erővel, mint a Népsport Ferencváros mellett kiálló újságírói. Ez azt is mutatja, hogy az állambiztonság nem volt mindenható, nem feltétlenül tudta elérni a céljait.
MN: Az állambiztonság tevékenységének visszatérő célcsoportja és aggodalmának tárgya a disszidálni szándékozó labdarúgó. A sportolók külföldre távozását mindenképpen meg akarták akadályozni, ennek dacára összességében sokan távoztak Nyugatra.
TT: Nem is véletlen, hiszen állambiztonsági szemszögből ez is politikai tettnek számított. Egy jó ideig igen szűkre szabottak voltak a magyar állampolgárok utazási lehetőségei, különösen, ami a nyugati utakat illeti. A hatvanas évektől nemcsak a sport területén, hanem minden tekintetben megnőtt az idegenforgalom. Ettől általában is aggódott az állambiztonság: úgy érzékelték, hogy megnőtt a munkájuk, meg kell gátolniuk a magyar állampolgárok Nyugaton maradását, s ez az ügynökállomány újabb felduzzasztását is igényli. Focisták esetében ez a veszély fokozottan jelentkezett, hiszen rendszeresen utaztak ki, már csak a nemzetközi kupák miatt is, ráadásul ott voltak a válogatott mérkőzések és a nyugati túrák. Az állambiztonság óriási energiákat fektetett abba, hogy megakadályozza a focisták lelépését, de utólag úgy látszik, hogy aki akart, az el is ment.
MN: Utoljára Kereki Zoltán, az egykori sokszoros válogatott hátvéd ügye jelentett kisebbfajta szenzációt, aki az 1978-as vb-szereplésről írt beszámolókat az állambiztonságnak. Úgy érzékelem, hogy folyton azt várják ezektől a jelentésektől, hogy végre fény derül a magyar futballtörténet nagy rejtélyeire.
TT: A Kereki-jelentés számomra azért fontos, mert gyakorlatilag egy élménybeszámoló: a játékos elmondja, mit tapasztaltak, mit láttak. Ilyet manapság egy sporttémájú blogon lehet olvasni. Semmi olyat nem mondott, ami ne szerepelhetett volna egy újság tudósításában. Az ő beszámolójának sorsában az az érdekes, hogy mintha az állambiztonságot is érdekelték volna a gyászos argentínai szereplés okai, hiszen politikai ügyet ekkor már nem csináltak belőle. A közvélemény ilyen esetekben valóban túl sokat vár, ugyanakkor a jelentések konkrét ismerete nélkül is hajlamos elítélni a hálózati személyt. Az a megfigyelés, amit Kereki művelt, nem volt mélyebb, mint amit egy, a csapattal utazó riporter végzett volna.
MN: Tehát szenzitív, személyes információkat, titkokat nem is árult el?
TT: Nem, és ez jellemző a futballistákra vonatkozó jelentésekre: zömmel olyan dolgok kerültek elő, amelyeket már akkor is ismertek, és ma is köztudottak.
MN: Ezek a jelentések a sporttörténelmet sem írják át?
TT: Azért is hangsúlyoztam, hogy a könyvem mindenekelőtt állambiztonság-történet. Az, amit Albertről és társairól megtudunk ebből a párhuzamos történetből, nem írja felül az eddig ismert tényeket, legfeljebb színezik kicsit őket.
A Takács Tiborral készült beszélgetés egy további, a magyar-szovjet meccsekről szóló része itt olvasható
