Alighanem az állatok domesztikálásának legizgalmasabb fejezete arról szól, hogyan került mellénk későbbi barátunk, a kutya. A közelmúlt kutatásai sok mindent felderítettek a kutyák származásáról: például, hogy genetikai állományuk nagymértékben azonos a szürke farkasokéval (Canis lupus), ezért feltételezhető, hogy őseik maguk is farkasok lehettek. Ez azonban nem ad választ a háziasítás pontos idejére, sem arra, hány lépcsőben zajlott le, s mik voltak azok a jellemzők, amelyek pozitív szelekciós nyomást fejtettek ki. Napjaink több tudományterületről érkezett kutyakutatói most, úgy tűnik, több lépéssel előbbre jutottak a rejtélyek megoldásában.
Kutyák és farkasok dala
A háziállatok, így a kutya domesztikációjáról azóta fogalmaznak meg érveket és ellenérveket, amióta alakot öltött az evolúció elmélete. (A fajok teremtés óta meglévő állandósága tudatában egy ilyen folyamatot végig sem lehetne gondolni, habár a kreacionisták tudnak meglepetéseket okozni.) Ennek megfelelően először Darwin fejtette ki a maga véleményét a kutyák evolúciós históriájáról: az ő megfejtése szerint (melyet részben igazolt az utókor), egyetlen faj leszármazottai, esetleg két közeli rokon faj (például a farkas és a sakál) kereszteződéséből erednek. Nos, ma az első hipotézis felé hajlunk, de a farkaselmélet mindvégig népszerűbb is volt. Francis Galton, az eugenikai kutatásai miatt némileg vitatott utóéletű brit tudós-polihisztor (amúgy Darwin másodunokatestvére) öntötte szavakba azt a szituációt, melyet alighanem mindenki maga elé tud képzelni: az egyik emberősünk magával viszi az elárvult farkaskölyköt, amely felcseperedve hűséges társául szegődik.
| ||
Csakhogy korunk tudósai figyelmeztetnek rá: hiába vitték volna haza a hatalmas szeme és füle miatt amúgy is ennivalónak számító farkaskölyköket, azokból felcseperedve valahogy mindig agresszív, idomíthatatlan vadállat vált, amely az első adandó alkalommal faképnél hagyta gazdáját (ha meg nem marta rögtön). Úgy vélik, hogy a kutya háziasításának folyamata alighanem több száz, de inkább több ezer évet vett igénybe, s e történetben sokkal több a kacskaringó és a zavaros mozzanat, mint azt korábban gondoltuk. A még mindig csak hipotetikus folyamatban fontos szerepet játszik fajtánk mint örökös szemetelő: az elejtett állati tetemek maradványait eleink rendre táboruk közelében halmozták fel, s e bomló maradványok vonzó célpontnak tűntek az örökké éhes farkasok számára. Már azoknak, amelyek nem ijedtek meg a velük szemben (elég csak a népmesékre gondolnunk) hagyományosan ellenséges őseinktől. Amelyik kellően bátor volt, annak meglett a jutalma is: a könnyen elérhető táplálék birtokában esélyesebb volt a túlélésre a mindig ínséges időkben, ráadásul több kölyköt tudott a világra hozni, s e folyamat lépésről lépésre hozta közelebb hozzánk a bátor farkasok újabb nemzedékeit. E logikával szemlélve tehát a farkasok, legalábbis azok bizonyos csoportjai, önmagukat domesztikálták – lassan eljutva addig a szintig, hogy már a későbbi gazda kezéből is elfogadták a falatokat.
De ez csupán a domesztikáció első, habár kulcsfontosságú fázisa volt, mely megfelelő alanyokat szolgáltatott a háziasítás második szakaszára: ekkor a félig már kutya/félig még farkas, de mind kezesebb ragadozók hasznait belátó eleink hozzáláttak, hogy immár tudatosan tenyésszenek ki szakképzett házőrzőket, vadászsegédeket és pásztorkutyákat. Ez a sokkal izgalmasabb hipotézis persze rögvest megnehezíti annak meghatározását, hol és mikor történtek a döntő fázisok a háziasítás terén, s hogy egy vagy több helyszínen párhuzamosan zajlott-e a nyilván zökkenőktől sem mentes közeledés. A közelmúltban például sokáig rivalizáló tudóscsoportok fogtak össze, hogy korábban elképzelhetetlenül sok ősi kutya- és farkascsont több szempontú vizsgálatával adjanak választ az iméntiekhez hasonló kérdésekre.
| ||
Jellemző, hogy e kutatók korábban a legelemibb kérdésekben sem értettek egyet. A stockholmi Peter Savolainen néhány éve még, az ottani ősi kutyaleletek nagyobb genetikai gazdagsága, változatossága alapján úgy vélte, hogy a mai kutyák őseinek domesztikációjára körülbelül 16 300 éve, a Jangce völgyében került sor: éppen akkor, amikor a gyűjtögető-vadász életmódról mind többen váltottak a rizstermesztésre. Ráadásul ezek az első protokínai kutyák maguk is emberi táplálékforrásnak számítottak (ami a jelenlegi kelet-ázsiai kulináris szokásokat tekintve nem is oly valószínűtlen). A háziasítás dátuma viszonylag későinek tűnhet az alapján, hogy a mai kutyák és farkasok genetikai készletének összehasonlítása során feltárt különbségekből egy ennél régebbi, akár 135 ezer évvel ezelőtti elválásra is lehetett volna következtetni (de a még ennél konzervatívabb becslések is 35 ezer évvel ezelőtti háziasítást valószínűsítettek, bár nem térnek ki arra, hogy a domesztikációnak mely fázisáról lehet szó). Savolainent sokan kritizálták is, például a Kaliforniai Egyetemen dolgozó evolúcióbiológus, Robert Wayne, aki szerint tévedés volt a mai kínai kutyapopuláció genetikai gazdagságát figyelembe venni, hiszen az ősi kutyák még könnyen kereszteződtek farkasokkal és más kutyákkal. Például olyan fajtákkal, amelyek a világ akkori legjelentősebb kereskedelmi útvonalain kerültek a világ más tájairól Kelet-Ázsiába. Ő inkább olyan ősi kutya- és farkas-DNS-mintákat keresett, amelyek abból az időből maradtak hátra, amikor még izolált kutyapopulációk lakhatták a földet.
Vizsgálataik alapján az ősi kutyák DNS-e leginkább az ősi európai farkasokéval mutatott egyezést, és a mai kutyák genetikai állománya is e mára jórészt eltűnt farkasfélével (és nem a ma is honos ragadozókkal) mutat közeli rokonságot. Ezek alapján Wayne és munkatársai már ekkor kijelentették: a kutyák őse az európai farkasok egy mára kihalt csoportja lehetett (azaz dehogy halt ki, hiszen utódaik itt csóválják a farkukat a lábunknál), a háziasítás pedig 19–32 ezer évvel ezelőtt zajlott le. A korai kutyák leginkább a mai huskykra emlékeztethettek, de azoknál vadabb kivitelben, ezzel is megfelelve a jégkorszaki megafaunára vadászó harcias eleink igényeinek. Savolainen, Wayne és munkatársaik ezt követően hosszasan elvitatkozgattak egymással mintavételi stratégiájuk vagy a csontleletek statisztikai relevanciájának helyességéről, de közben beleszóltak a disputába a régészek is. Mietje Germonpré paleontológus például egy dél-belgiumi lelőhelyről származó 32 ezer éves koponyát kutyaként azonosított, ami alapján valószínűsíthető, hogy a kutya háziasítása jóval korábbra nyúlik vissza, mint ahogy arra pusztán genetikai okoskodással következtettek (magától értetődő, hogy a mostani koponyáról sem hitték el a molekuláris genetikára esküdő evolúcióbiológusok, hogy tényleg primitív kutyától származik). Segítséget végül azon tudóstársaiktól (Greger Larson, Keith Dobney) kaptak, akik viszont a disznó domesztikálásának idejét és helyét próbálták meghatározni. A hagyományos módszerrel, recens DNS-minták analízise alapján csupán azt tudták mondani, hogy az ember egyszerre több helyen, párhuzamosan háziasította a vaddisznót. Ám egy új eljárás nyomán, melynek során ősi DNS-minták vizsgálatát kombinálják az úgynevezett geometriai morfometria trükkjeivel (amikor sok-sok ezer csontminta alakját és méreteit vizsgálják és vetik össze), azt találták, hogy a genetikai sokféleség látszata csak a kereszteződés és a példányok kereskedelme miatt keletkezik: a disznót is egy (vagy maximum két) helyen állították a folyton üres emberi gyomor szolgálatára. Larson és Dobney érdeklődése pont a fent említett viták miatt fordult a kutya háziasítása felé: úgy vélik, hogy ez kulcsfontosságú szerepet játszott más állatfajok, sőt növények domesztikációjában, s erről meg tudták győzni a szponzorokat is. Az új kutatási projekt, melyben Dobney-n és Larsonon kívül részt vesznek a korábban egymással vitázó felek (Savolainen, Wayne, Germonpré) is, egyszerre próbálja korrigálni a korábbi vizsgálatok kritizálható pontjait. Jóval gazdagabb és földrajzilag is kevésbé korlátozott leletanyagot vizsgálnak, mint Wayne, igyekeznek elkerülni az ősi kutya- és farkasleletek összekeveredését, miként azt is, hogy a jelenlegi genetikai állomány alapján vonjanak le következtetést a múltbéli domesztikációs folyamatra.
| ||
Annyi biztos, hogy rengeteg csontleletet vizsgáltak meg a molekuláris genetika és a geometriai morfometria módszereivel: háromezer ősi farkasról, kutyáról és rejtélyes köztes maradványról van szó – úgy remélik, hogy akár hónapokon belül pontosabb képet kapunk a háziasítás hogyanjáról és miértjeiről, nem beszélve annak időpontjáról. Az első eredményeik mindenesetre meglepőek: az ősi kutyaleletek gerincének és hiányzó zápfogainak analízise azt mutatja, hogy az ősi kutyák valamiféle kantárt, zablát viseltek, és eleink kocsikat vagy szánokat húzattak velük (ami az északi sarkkör vidékén, de néha attól délre ma is dívik).
Kutyából szalonna
A mai kutyák meghökkentően nagy formai változatosságot mutatnak, azonban a koponyájuk morfológiailag is rendre eltér az ősi (és mai) farkasokétól: például a kutyák orra általában meredekebb szöget zár be a homlokcsonttal – ráadásul a koponya arányaihoz képest is többnyire rövidebb (bár ez fajtától függően komoly eltéréseket mutat). Az efféle eltérések remekül használhatók annak eldöntésében, hogy még farkasnak vagy már kutyának számított-e a vizsgált lelet, amikor még vidáman szaladgált. Akadnak olyanok is, akik a kutya koponyájának megváltozását is domesztikációt segítő szelekciós tényezőnek fogják fel (habár erre egyelőre még semmilyen bizonyíték nincs). Egy japán kutató azonban egészen más oldalról közelítette meg a kérdést.
| ||
Takefumi Kikusui, japán állati viselkedéskutató és kollégái úgy találták, hogy amikor a kutya és ember egymás szemébe néznek, akkor mindkettejükben megemelkedik az oxitocin hormon szintje, és ez az, ami a bizalmat, az altruizmust és az anyai kötődést regulálja bennünk. Az arányokban persze mutatkoztak különbségek: a gazdik szervezetében félórás törődés és babusgatás nyomán 300 százalékkal emelkedett az oxitocinszint – kutyáiknál mindez 130 százaléknak felelt meg. Amikor egy anya újszülött gyermekét nézi, ugyanez a hormon szabadul fel mindkettejükből, egyre nagyobb mennyiségben, egyfajta kölcsönös, pozitív visszacsatolás révén. Mindez azt sejteti, hogy a kutya, miközben közel került hozzánk, történetileg ugyanezt a kötődést használta ki. Úgy is mondhatjuk, hogy ellopta a pillantásunkat! Ez már csak abból a szempontból is óriási lépésnek bizonyult, hogy a kutya ősei, rokonai, a farkasok a szembenézés gesztusát támadásnak érzékelik. A japán kutatók feltételezik, hogy a folyamat két irányban is kulcsfontosságú lehetett. Egyrészt azok az ősi kutyák tudtak közel kerülni gazdáikhoz, amelyek fel tudták venni velük a szemkontaktust, másrészt a velük való interakcióból származó magasabb oxitocin-szint a gazdáknak is jól jöhetett: ez ugyanis csökkentette a szorongást, a stresszt és az ebből adódó egészségi kockázatokat. Ráadásul más kutatások azt mutatják, hogy a magasabb oxitocinszint segítségével a kutyák azt is értik, ha valamire mutat a gazdájuk, ami kivételes még a domesztikált állatok körében is.
