Mit lehet tenni, ha a szőrmés ragadozók rákapnak a védett madarak tojásaira?

Rókák eszik ki a tojások zömét a fokozottan védett gólyatöcsök és gulipánok fészkeiből a Dél-Alföldön. Egy-egy költőtelepen a veszteség meghaladja a 90 százalékot. Az eltűnő fajokat a nemzeti parkok és civil szervezetek próbálják védeni – puska nélkül.

Róka lépked a vízben, körülötte gólyatöcsök és egy tőkés réce: ez látható a fényképen, amelyet Tokody Béla természetfotós, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Csongrád-Csanád megyei csoportjának titkára és fajmegőrzési osztályának munkatársa tett közzé a Facebookon. A felvételt a pusztaszeri Büdösszék-tónál készítette. „Rókuci baba, csak játszikálni akar” – ez egy megjegyzés a fotó alatt. A kommentelő valószínűleg a gügyögő fotelállatvédőkön ironizál, akik a természet dolgait emberi mércével értelmezik. A probléma, amelyet a kép bemutat, tényleg nagyon sok vonatkozásában emberi eredetű.

Nyertesek, vesztesek

A környezetre hatnak az akkumulátorgyárak, az autók és minden ipari beruházás, az is, hogy már 8 milliárdan élünk a Földön. Míg a legtöbb káros hatás mértéke nehezen felmérhető, az nagyon látványos, ahogy az intenzív mezőgazdaság révén összezsugorodtak a vadon élő állatok élőhelyei. Ehhez a változáshoz egyes fajok – köztük sok ragadozó – viszonylag jól tudnak alkalmazkodni, megtanulják, hogyan lehet az ember közelében élni. Ez nem csak a vaddisznóra igaz, amely az intenzív vadászat és az afrikai sertéspestisjárvány pusztítása ellenére folyamatosan szaporodik Európa-szerte. A sakál, amely a délszláv háború után kezdett igazán terjedni Magyarországon, szintén fokozatosan idomul. Tokody Béla Szeged-Tápé egyik szélső utcájában, lakatlan telken látott sakálkotorékot, ott, ahol vadászni sem lehet rá. A borz is a nyertes oldalra került. Az utóbbi évtizedekben a legnagyobb segítséget mégis a róka kapta azzal, hogy az emberre is nagyon veszélyes veszettség terjedése ellen a rókáknak kiszórt csalétkekkel védekezünk. Ebbe a táborba most már inváziós fajok is tartoznak. A mosómedve Amerikából került Európába, és szaporodóképes állománya él vadon. A nyestkutya kelet felől terjedt el. Mindkét faj jelen van Magyarországon, még ha akkora problémát nem is okoz egyelőre, mint más országokban.

Annak, hogy a ragadozó fajok állománya gyarapodik, drámai hatása van a többiek életé­re.

A vesztesek közé tartoznak a földön fészkelő madarak, amelyekből nagyon sok van. Ilyen például a nagy goda, a piroslábú cankó, a gólyatöcs és a gulipán. Magyarországon régen mind a négy faj elterjedt volt. Harminc éve még 2 ezer párnál több nagy goda fészkelt, most száznál kevesebbet tartanak számon. Ezek a vizes, mocsaras rétek madarai. Élőhelyeik nagyon megfogyatkoztak a Kárpát-medencében az utóbbi százötven évben. A történelem­órákról sokaknak ismerős lehet a folyamszabályozás előtti Kárpát-medencét ábrázoló térkép a kacskaringós folyók mellett a számtalan mocsaras, időszakosan vízzel borított területekkel. Tokody Béla a Magyar Narancsnak a Békés megyei Sárrétet említi, ahol egyes templomoknál csónakkikötő volt, mert az év egy részében szárazon nem lehetett odajutni.

Az a szándék, hogy a tavaszi csapadéktöbblet vizét minél hamarabb gond nélkül levezessük, a leglátványosabban a folyamszabályozásokban mutatkozott meg. Ugyanilyen nagy hatással volt a Kárpát-medence életére az időszakosan vízzel borított területek kiszárítása is. Szegedet 1879-ben a már szabályozott Tisza öntötte el. Az árvíz után azonban még hosszú ideig létezett a várostól északra a Fehér-tó, Európa akkor legnagyobb időszakos szikes tava, amelyet 1910-ben is úgy írtak le, hogy a vonat elindul Szegedről, és az ablakból Kistelekig tengert lehet látni. A víz jelentős része július közepére elpárolgott, de az őszi és a téli csapadék pótolta. A Fehér-tó „szabályozása” érdekében épült meg 1920-ban az Algyői-főcsatorna, amely az időközben létesített halastavakat is ellátta vízzel a Tiszából. Ezzel egy időben nagyon sok csatorna épült, levezetve a belvizet. Ez a munka a szocializmus idején – amikor a Szovjetunióban a folyókat is meg akarták fordítani – még nagyobb lendülettel folytatódott. Mindez hozzájárult a Kárpát-medence kiszáradásához, amire a klímaváltozás az utóbbi években még rátett egy lapáttal. Az Alföldön 2021 és 2022 az elmúlt 120 esztendő öt legszárazabb évei közé tartozik. Az, hogy két egymást követő év is ennyire aszályos legyen, korábban nem fordult elő. A régen nedves rétekként számon tartott területek nagy része már nem nedves. Az eredeti formában megmaradt élőhelyekről tudnak a természetvédők.

„Az idén a szeri pusztákon figyeltük vadkamerákkal a gulipán- és gólyatöcsfészkeket – mondja Tokody Béla –, látszott, hogy drámaian kevés fióka marad meg, és azt is gondoltuk, hogy a ragadozók a fiókákat viszik el. Az derült ki, hogy már a tojást megeszik. Bár a borz is evett, a legtöbbet a róka találta meg. A hatvan pár gulipán fészekaljainak 95 százalékát megette. Ezek a madarak jellemzően koloniális költők, így ha a ragadozó rábukkan egy fészekre, a közelben a többit is megtalálja. Ez ugyanaz a helyzet, mint a tömörkényi Csaj-tónál, ahol a gémtelepeket úszva megtaláló vaddisznó ette ki az összes tojást. A szőrmés ragadozók mellett meg kell említeni a szarkát és a dolmányos varjút is. Tavaly Nagy Tamás, az MME megyei csoportjának elnöke figyelte meg, ahogy négy pár gólyatöcs összesen 16 tojását vitte el egy dolmányosvarjú-pár. Az első varjú elcsalta őket a fészekteleptől, a másik pedig ellopott egy tojást. Ez a jelenet jó néhányszor megismétlődött. Fél órán belül mind a négy fészekalj megsemmisült. A varjúfélék nagyon intelligensek, tanulékonyak, szintén alkalmazkodnak az emberhez, a dolmányos varjú is költ már Budapesten és Szegeden is, az állománya az MME adatai szerint évente 5 százalékkal gyarapodik.”

Pedig cuki

Az MME címerállata, a magyar puszta ikonikus madara, a túzok is a földön fészkel. A „jó túzokos” területeken intenzív vadgazdálkodás zajlik. Ez azt jelenti, a hivatásos vadászok gyérítik a ragadozókat a vadászható fajok – nyulak, fácánok – védelmében, de annak érdekében is, hogy minél kevesebb röpképtelen túzokfióka és tojás essen áldozatul. Ezen a ponton a természetvédelem és a vadgazdálkodás munkája találkozik. A nemzeti parkok szívesen vennék, ha a vadásztársaságok csökkenteni tudnák például a vaddisznóállományt – ez a társaságoknak nem biztos, hogy érdekükben áll, mert a lőhető vaddisznókból bevétele származik. A rókák, sakálok, borzok vadászata, csapdázása szintén közös érdek. Ez a hivatásos vadászok feladata, akik nem nagyon győzik, és a vadásztársadalomnak nincs is jó sajtója ebből a szempontból (lásd: Ez meglőtte, az hazavitte, Magyar Narancs, 2023. április 26.). Időnként lehet olvasni törvénysértő vadászok tetteiről, csapdával elfogott védett ragadozó madarak elpusztításáról, a mérgezés szintén védett áldozatairól, valamint lelőtt svájci farkasról, medvéről, barátkeselyűről. Hiába, hogy például a kotorékozás teljesen törvényes, sőt a természetvédelem szempontjából bizonyos területeken hasznos művelet, a laikus közvélemény nem lát sok különbséget a farkas és a rókák elpusztítása között.

 

Még csak szemrehányást sem lehet neki tenni

Fotó: Tokody Béla

Nem csak a vadászat, de a természetvédő munka megítélését is befolyásolja – ha közvetve is – azok véleménye, akik lelkiismeretükre hallgatva rendszeresen mentenek állatot. Sokan közülük a természet rendszereinek ismerete nélkül számon is kérik az intézményrendszeren, ha nem úgy viszonyul egy-egy élethez, ahogyan az szerintük elvárható lenne. A kamio­nostól banánt elfogadó és „visszaintő” medvét látják az Instagramon, a gitározó nőt hallgató szelíd rókát a városi kertben, és látni vélik ebben az együttélésben a harmóniát. A Büdös­szék-tavon tojást zsákmányoló rókáról nincs tudomásuk.

„Egy nemzetközi konferencián – idézi fel Tokody Béla – egy dániai kolléganő arról számolt be,

milyen brutális pusztítást végzett a nyestkutya, amely beszabadult a fészkelő vízimadarak közé. Egyetlen ragadozó képes lenullázni egy egész kolóniát.

A konklúzió az volt, hogy nincs más megoldás: csökkenteni kell a szőrmés ragadozók számát, vadászni kell, csapdázni, eltávolítani olyan területekről, ahol ezek a védett fajok költenek, különben nincs esély a madarak megóvására. Dániában a vadászat és a csapdázás ellen kampányt indítottak az állatvédők. Aranyos nyestkutyakölykök fotójával érveltek amellett, hogy a hatóságok állítsák meg a gyilkolást.”

Villanypásztor, mi más?

Magyarországon a nemzeti parkok bizonyos területeken – például ott, ahol a túzokok is költenek – jogosultak a vadászatra. A legtöbb helyen inkább arra van lehetőségük, hogy élőhelyeket hozzanak létre, és azokat, valamint a meglévőket valahogyan védjék.

Az MME a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósággal, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósággal, a Hortobágyi Természetvédelmi Egyesülettel és gazdálkodókkal közösen tavaly is pályázott az Európai Unió egyik közvetlenül elérhető alapjára. Bár jó eredményt ért el a munkájuk, pénzt nem nyertek. Az idén ismét próbálkoznak, a vízügyi igazgatóságokkal és a vadásztársaságokkal kapcsolatot tartva. A cél az, hogy a Hortobágytól Sándorfalváig több­éves munkával mintegy 2300 hektáron olyan élőhelyláncolatot hozzanak létre, amelyen megtalálják a helyüket az említett fokozottan védett madárfajok. Ahol szükséges, visszatartják a vizet, ahol lehetséges, ott legeltetik a rétet. És „kizárják” a szőrmés ragadozókat.

„Villanypásztoros kizárással olyan területeket alakítunk ki, hálózatszerűen, ahová így a róka reményeink szerint nem tud bemenni. A koloniális költők fészkeit – mutat rá Tokody Béla – ily módon viszonylag alacsony költséggel lehetne védeni. Ez a módszer más projekteknél már eredményes volt. Figyelni fogjuk, és ha itt is bebizonyosodik, hogy jó, terjeszteni is lehet, mint olyan technológiát, amely megoldást jelent. S amely végre nem olyan, hogy betömünk egy lyukat, de közvetlenül mellette keletkezik egy másik.”

Ezeken az élőhelyeken be lehetne mutatni, milyen volt a vidék százötven évvel ezelőtt. És az abszurd helyzet – már árammal is küzd az ember a faji sokszínűség fennmaradásáért – talán megérintheti azokat is, akik nem hisznek a klímaváltozásban, és akiket döntéshozó létükre idegesít a természetvédelem.

Tojásolás

„A tojásolás legnagyobb élménye az volt, amikor az ártézi kút körüli zsombékosban, 2 éves megfigyelés után sikerült lütyüfészket találni. Két szép tarka tojás volt benne! Dehogy bántottam, dehogy mutattam meg a haveroknak, elég volt a dicsőség, hogy ki tudtam figyelni a madarat és tojásait. A lütyü nem más, mint hivatalos nevén a nagy goda. Nagyon lármás madár, ha közelítesz hozzá, éktelen lütyű-lütyű kiáltásokkal tiltakozik” – tudósít a szeri puszta hatvan-hetven évvel ezelőtti élővilágáról és az ott élők akkori hozzáállásáról Tábith Márton Pusztaszeri gyerek voltam című kéziratos visszaemlékezése, amelyet Pusztaszer polgármestere, Máté Gábor őriz. A szövegből kiderül, hogy a falusi gyerekek egyik kedvenc időtöltése a földön fészkelő madarak tojásainak gyűjtése volt. „A gulipánfészek és -tojás szent volt, megtalálni lehetett, de bántani nem. A sok tojásból azért haza is került. A tojásgyűjteményemet (6–8 db) egy papírdobozba tettem és eldugtam a tisztaszobába az ágy alá, majd megfeledkeztem róla. Közben telt-múlt az idő és a gyűjtemény egyes darabjai zápulni kezdtek, majd szétrobbantak. Na, ennek volt ám igazi büdös záptojásszaga! Kaptam is édesanyámtól, és az ágy alját is nekem kellett feltakarítanom…”