Látszólag cseppet sem lépett előre a kriptozoológia ügye, mióta legutóbb írtunk e témáról (Aki bújt, aki nem, Magyar Narancs, 2006. december 7., Világ szőrösei, egyesüljetek!, Magyar Narancs, 2007. május 20.). Ez természetesen látszólag a szkeptikusok érveit támasztja alá - lám, újabb évek teltek el érdemi bizonyítékok nélkül, amelyek legalább valamelyik tavi őshüllő, rejtélyes vörös szemű vérivó, esetleg szőrös-büdös nagylábú hominida létét alátámasztották volna. Sajnos vagy hál' istennek, ebben a témában is jellemző a bizonyítékgyűjtés aszimmetriája: elég egyetlen megbízható, ellenőrzött észlelet, hogy felülírja sok-sok évtized kudarcát. Tehát már csak az a bizonyos első találkozás hiányzik - bár a fene tudja, legtöbbünknek még az se.
Na, ez se puma!
Hiányzó láncszemek
A laikusok számára nem árt megismételni az alapokat: a kriptozoológia olyan, legalábbis kétséges ontológiai státuszú állatokkal foglalkozik, melyek létét a biológus-zoológus szakemberek tagadják, esetleg (s a hívők számára ez a súlyosabb, hiszen a nevetés öl) csupán legyintenek, és továbbsétálnak. A kriptozoológia nem holmi képzelt vagy mitikus lényekkel foglalkozik - éppen ezért ki is hullott a rostán például a Borges-féle Képzelt lények könyvének szinte valamennyi delikvense a hárpiáktól a lemurokon át a legendás poszt-punk zenekarnak nevet adó bansheekig. Azért persze van átfedés, hiszen Borgesnél is szerepel a Kraken, amely a kriptozoológia híveinek egyik "na ugye: mi megmondtuk" típusú hivatkozása - legalábbis kedvtelve azonosítják az óceánbiológusok által néhány éve azonosított óriáskalmárt a tengerészhiedelmek rettegett, hajókat mélybe rántó gonosz nyolckarújával. A bizonytalan identitású és egzisztenciális helyzetű lényekkel foglalkozó kvázitudomány képviselői zömmel hisznek a rejtőzködésben: a hivatalos tudomány szerint rég kihalt állatcsaládok leszármazottait (ún. Lázár-taxonokat) keresik pusztán és bozótosban, az őserdő mélyén és a magas hegyek bércein. Ráadásul, mivel kénytelenek akceptálni a hivatalos zoológia néha megsemmisítő kritikai észrevételeit (például amelyek a fajok túlélésére és a populációgenetikára vonatkoznak), azt is feltételezniük kell, hogy az óriáslajhárok, kardfogú tigrisek, előemberek és plesiosaurusok a genetikai átöröklődést is biztosító, jelentősebb állományban, mégis teljes illegalitásban vészelték át saját kihalásukat. Magára valamit is adó kriptozoológus elveti a misztikus, természetfeletti magyarázatokat - pedig a likantrópia, az emberből állattá változás, a loup garou, werwolf fenomén sok régi történetet megmagyarázna... A féregjáraton át egy másik dimenzióból átcsúszott, illetve űrhajón/fénypostán érkezett, s itt a hivatalos taxonómiába bezavaróalienek, pláne hüllőemberek elméletét pedig elegánsan átengedi egy hasonló státuszú másik kvázitudománynak, az ufológiának. A kriptozoológia örök, töretlen optimizmust sugárzó jelképe az okapi, mely 1901-es hivatalos elismerése előtt maga is egyike volt az obskúrus, kétséges identitású állatoknak, manapság pedig kongói őshazáján kívül előfordul a jobb állatkertekben is.
Csak idő kérdése volt, hogy a magyar vidéken is felbukkanjanak korábban senki által nem látott (vagy észlelt, de félreazonosított) lények, ahogy az is logikus fejlemény, hogy a honi észlelők, állati nyomozók és naiv kriptozoológusok élményközösségbe tömörülve osztják meg tapasztalataikat és vélekedéseiket. Pontosan e célt szolgálják az olyan blogok, mint az állítólagos magyar észleléseket összegyűjtő kriptid.blog.hu, melyek bevallottan a kétes létformák, szakszóval élve a kriptidek vizsgálatának szentelik oldalaikat. Az itt közölt észlelések és eszmefuttatások a világ kriptozoológiai főáramába csatolnák be hazánkat - nem is csoda, hogy a kényszeres taxonómia itt is működik: a kirándulók, gazdálkodók, erdőkerülők stb. által látni vélt bestiák szigorúan besoroltatnak a (persze csak kriptozoológiai értelemben) nemzetközileg is értelmezhető keretek közé.
Fanyűvő, kőmorzsoló
A kétes identitású lényekkel foglalkozó megszállottaknak, blogolóknak és adatközlőknek bevallottan nehéz volt elviselniük, hogy csak a világ más sarkaiban bukkannak fel rejtélyes hominidák, óriás tengeri lények, repülő alkotmányok, és kihalásukat túlélt, illegalitásban tovább harcoló őshüllők. Tavaly azonban számos emléktöredék szívós összegereblyézésével végre összeállt a kép - megjelent a színen az igazi magyar kriptid, a kicsit önkényesen (talán az ismert, ámde egészen más hátterű Fehérlófia monda szereplőjéről) fanyűvőnek nevezett hominida. Eredeti előfordulási helye Mátranovák lett volna: legalábbis erről a környékről származnak az eredeti, a maguk töredezettségében kétségtelenül balladisztikus emléknyomok, és innen jöttek az első beszámolók a rejtélyes hominidával való "harmadik típusú" találkozásokról is. Azóta szép komótosan gyűlnek a némi szelíd erőszakkal bár, de egy csoportba rendezhető beszámolók a rejtélyes lényről (netalán egy teljes fajról?), amelynek vadászterülete messze túlterjed a Mátrán, és bőven magában foglalja Budapest agglomerációját, sőt már a külterületeit is. Az egyik szíves adatközlő (a poszt friss, az emlék már hároméves) egészen konkrétan az Újpest melletti Farkaserdőben vélt látni egy körülbelül két méter magas, szőrös, hosszú kezű (?), hosszú lábú lényt, aki "nem úgy" futott, mint egy ember, ugyanakkor 30-35 centis, háromujjú lábnyomot hagyott maga után (ez utóbbi jegyet leszámítva még simán lehet egzotikus légiós egy kosárcsapatban). A rejtélyes újpesti jeti leírása pontosan megfelel a korábbi fóti, mátranováki, péceli stb. észleleteknek - legfeljebb a lény színének megítélésében akadnak eltérések (némelyek rögtön fehér szőrű fanyűvőt vizionáltak - bár lehet, hogy ő már afféle szépkorú lehetett a populációban). Ez természetes is: amint egy közösség megpróbálja a kriptidekre vonatkozó tapasztalatait szabványosítani, valamiféle körvonalazódó konkrét (pszeudo)faj ideáltípusa, illetve annak elvárt percepciója köré rendezni, úgy uniformizálódnak maguk az észleletek is. Nem akarunk elhamarkodottan ítéletet mondani, de azért megjegyeznénk: egy zoológus legfeljebb a hasát fogva, maximum dühösen reagál az efféle hiedelmekre és állítólagos észleletekre. Egészen abszurd feltételezésnek tűnik, hogy az áthatolhatatlannak, pláne átláthatatlannak korántsem tekinthető "magyar rengetegben" megbújhatott volna bármilyen sapienskonkurens hominida. Éppen ezért veszik elő többen is Hany Istók példáját. Az 1749-ben Kapuvár mellett, a Hanságban megtalált, s utóbb Jókai által is megörökített lápi emberhez hasonlóan egy vadonban felnőtt (gyerekként elkóborolt vagy kitett), s esetleg valami furcsa genetikai mutációval sújtott fajtársunkról lehet szó. Persze ezzel is csak egy egységgel léptünk beljebb a valószínűtlenség skáláján. Hangsúlyoznunk kell: használható képfelvétel, pláne analizálható DNS-nyom - akár más kriptidek esetében - most sem áll rendelkezésünkre. Nagyobb létszámú szemtanúra pedig legfeljebb akkor számíthatunk, ha a fanyűvő - amúgy az észlelések helyéből és kronológiájából kihüvelyezhető módon - tovább bővíti vadászterületét, és kóborlásai során megjelenik a Kazinczy utcai romkocsmák környékén is.
A fanyűvő persze nem az első fecske a maga kategóriájában, viszont legalábbis pionírnak számít abban a tekintetben, hogy képe több-kevesebb sikerrel gyökeredzett meg egy kicsiny, ámde annál lelkesebb közösség fejében. A neten körülnézve akadnak még esetleírások, melyek afféle magyar chupacabbrát tesznek felelőssé elhullott állataik végzetéért: szerencsétleneket valaki brutálisan lemészárolta, majd kiitta a vérüket - ám előtte még szakszerűen felfeszítette az ólak ajtaját. A józanabbak azért inkább arra intenek, hogy elvadult kutyákat, ne adj' isten, az újra terjedő aranysakált (a nádi farkast) kéne sejteni a rémtettek hátterében.
Érdekes, hogy egykor hazánk sem maradt ki a kriptidek egy sajátos fajtája, a rejtélyes nagymacska-fantomok utáni, a világ számos országán átsöpört hisztérikus hajszából. Ezekről persze csak a legelvetemültebbek hiszik azt, hogy a pleisztocén fauna jól konspiráló túlélői volnának - inkább privát állatseregletek és cirkuszok szökevényeit próbálnák befogni, mindeddig eredmény nélkül (például 2005-ben egy hollandiai állítólagos fekete párducról kiderült, hogy egy vadmacska és egy házi kedvenc nászából származó nagyméretű fekete kandúr). Nálunk a kilencvenes években a fél ország kereste az állítólag több megyében is felbukkant, szavahihető tanúk által megfigyelt pumát, de az majmot csinált üldözőiből és felszívódott. Ki tudja, tán azóta is ott sörözik a csalitban barátai, a fanyűvő és a farkasember társaságában.
