"Már csak magunkat ismételgetjük" - Fodor István, az Ericsson Magyarország volt elnöke a gazdasági tervezésről

  • M. László Ferenc
  • 2008. március 27.

Tudomány

Álláspontja szerint a professzionális országirányítás hiánya, az állami szintű tervek, programok gyenge minősége közrejátszott a gazdasági fejlődés megtorpanásában. Fodor Istvánt, az Ericsson Magyarország korábbi vezetőjét a gazdaságpolitikai stratégiák hiányosságairól kérdeztük.
Álláspontja szerint a professzionális országirányítás hiánya, az állami szintű tervek, programok gyenge minősége közrejátszott a gazdasági fejlődés megtorpanásában. Fodor Istvánt, az Ericsson Magyarország korábbi vezetőjét a gazdaságpolitikai stratégiák hiányosságairól kérdeztük.

Magyar Narancs: Ön azt állítja, hogy a konvergenciaprogram tervezésekor a politikusok fordítva ültek a lóra. Két év alatt jelentős mértékben javult az államháztartás helyzete, ám a gazdaság recesszióközeli állapotba került. Hol rontották el?

Fodor István: A javulás nem valódi változtatás következménye. És ez a nagy baj! Két alapvető problémát látok. Egyrészt a program csak menynyiségi kérdésekkel foglalkozik: hogyan lesz 9-ből 7, majd 7-ből 4. A magas deficitet előidéző folyamatok elemzése és korrekciója nem történt meg, ezért fűnyíróelven mentek neki a rendszernek. A másik, hogy két évre megszüntették a gazdaság fejlődését segítő programokat. Az egyensúlyteremtés folyamán három pillérre kellett volna figyelni: az államháztartásra, a gazdaság és a társadalom életminőségére, melynek a társadalmi tűrőképesség az indikátora. Ha bármelyikhez hozzányúlok, akár javító szándékkal, akkor a másik kettő helyzete romlani fog. Egyedül a gazdaság az, ahol a segítő beavatkozás a másik kettőnél is pozitív folyamatokat idéz elő. Helytelen volt kettévágni a programot: először stabilizálunk, aztán két év múlva fejlesztjük a gazdaságot. Nem igaz az az állítás, hogy a gazdaság fejlesztésén alapuló programoknak túl nagy a forrásigényük, hiszen egy-másfél év is eltelik, amíg beindulnak az egyes projektek, a forrásigény késleltetve jelentkezik. Az az érzésem, hogy a konvergenciaprogram nem az országnak, hanem Brüsszelnek íródott. Tehát valami miatt - a számok korrekciója -, és nem valamiért készült - hogyan lehet minél hatékonyabban, minél gyorsabban kijönni a nehéz helyzetből.

MN: A deficitet finanszírozó pénzpiacoknak 2006 második felében egyértelmű jelzéseket kellett küldeni, különben összeomlott volna a gazdaság.

FI: Ezt akkor tartanám indokolt megjegyzésnek, ha 2006-ban kormányváltás történt volna. Itt felvetődik a felelősség kérdése: egy cég életében elképzelhetetlen, hogy a válságot előidéző vezetőségre bízzák a válság menedzselését, a probléma megszüntetését. Ez nemcsak felelősségi, hanem hitelességi kérdés is. De ha eltekintünk ettől, akkor sem érthető, miért ennyire szakszerűtlen a tervezés. A külföldi elemzőket, Brüsszelt sokkal jobban érdekli, mennyire reális, stabil egy program, mint az, hogy ki milyen számokat ígér. Persze a piacok részéről volt egy határozott elvárás, a kormányzatnak pedig jeleznie kellett, hogy rászánja magát a hiány csökkentésére, de nem ez volt a megoldás, nem ezt a tervet kellett volna elkészíteni.

MN: Bizonyos jelek - így az építőipari termelés két számjegyű csökkenése - arra utalnak, hogy a konvergenciaprogram bizonyos egészségtelen gazdasági folyamatokat is korrigált. Állami megrendelések nélkül az egyes ágazatok már-már életképtelenek.

FI: A GDP mint mérőszám számos tényezőből áll össze, és léteznek olyan impulzusok, amelyek átmenetileg megjelennek benne. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a svédek a kilencvenes évek elején az állami beruházások növelésével segítették ki a kátyúból a gazdaságot. Rendben, fogadjuk el, hogy forrásszegény időket élünk, szűk a mozgástér, ám nem hagyhatók figyelmen kívül azok a megoldások, melyek nem igényelnek komoly ráfordítást - csakhogy ezekkel senki nem számol. Ilyennek tartom a kis- és középvállalati (kkv) szektor megsegítését, amely a foglalkoztatás szempontjából rendkívül fontos terület. Itt most nem arról az egy-két százalékról van szó, amely az állami beavatkozás következtében megjelenhet a GDP-ben, hanem arról, hogy innen nagyon nehéz lesz visszakapaszkodni egy intenzívebb fejlődési szintre. Ha csak fűnyírót használunk, nem korrigálódnak a folyamatok. Nemcsak arról beszélek, hogy milyen hibái vannak a tervezésnek, hanem arról is, mi minden maradt ki, mit kellett volna még tenni.

MN: Mondana példákat?

FI: A kis- és középvállalkozók esetében a legfőbb problémaként a forráshiányt emlegetik mint növekedésgátló tényezőt. Ez igaz, de nem csak ez okoz gondokat. Ebből a rétegből hiányzik a menedzsmenttudás. Szemben a dán és holland kisvállalkozóval, akinek még a dédapja is vállalkozó volt, a magyar kkv-szektor tapasztalatai szerények, nincs komoly tudásbázis mögötte. Viszonylag olcsó programokkal lehetne ezen segíteni. De említhetném még a klaszterek képzését, a külpiaci munkát. Úgy látom, a problémákat most már a kormányzat is érzékeli, az elmúlt hetekben tett bejelentések arra utalnak, hogy a kabinet rászánta magát a korrekciókra, de a kései reakció miatt ez az én értelmezésem szerint inkább önkritika, mint megoldás.

MN: Mire gondol?

FI: A miniszterelnök bejelentése, amely szerint a kormányzat három területen - munka, tudás, tulajdon - kíván fejlesztéseket végrehajtani, korrekciós szándékot mutat. Ebben, ha jól értem, benne van a vállalkozások támogatása is. Meg kell jegyeznem: ezeket két évvel ezelőtt kellett volna indítani. Ma már ez elkerülhetetlen kozmetikázás.

MN: Többször bírálta az Új Magyarország Fejlesztési Terv előkészítését is. Pontosan mit kifogásol, mit hiányol?

FI: A konvergenciaprogramhoz mint makrogazdasági bázisprogramhoz illeszkedik az Új Magyarország Fejlesztési Terv és a Vidékfejlesztési Program, amely csak azt tartalmazza, amire az Európai Unió pénzt ad. Mi van azokkal a területekkel, amelyek nem szerepelnek az EU listáján? Ha az uniós projektekhez szükséges önrész is gondokat okoz, akkor honnan lesz forrás az unió által nem preferált területekre?

MN: Mennyire torzította a tervezési folyamatot, hogy az állami források hiánya miatt igyekeztek mindent belepakolni az NFT-be?

FI: Lehet ügyeskedni, de a szabályok eléggé szigorúak. Nem az volt a legfőbb probléma az előkészítés során, hogy mennyi jó ötlet, elképzelés maradt ki, mert akkor megfogalmazódott volna, hogy ezekhez is forrásokat kell találni. Az a benyomásom, hogy a fejlesztési tervek úgy készültek, mint az éves költségvetések: megnéztük, milyen fejezetek vannak, hány régiónk, mennyi pénzünk van, aztán papíron szétosztottuk. Mindez azt mutatja, hogy nincs egy mindent lefedő hét-tíz éves terve az országnak, amire ráépülhetne a konvergenciaprogram és az uniós fejlesztési terv. Ha egyszer az a legfőbb gond, hogy csekély az önerő, akkor megnézem, melyik programnak kisebb a forrásigénye, de nagy a társadalmi hasznossága, gyorsabban térül meg, és mi az, ami komoly önerőt igényel, de időben ki lehet tolni. Sokat elárul a tervezésről, hogy esetenként hirdetésekben kerestek projekteket.

MN: Csakhogy az alulról jövő ötletekkel is komoly problémák vannak, jellemző például, hogy a leszakadt bihari térségben minden második település biogázerőművet szeretne építeni uniós pénzből.

FI: Mert a tervezést és a szelektálást nem a tartalomvezérelt gondolkodás hatja át. A végeken az individualista törekvések a meghatározóak, mindenki igyekszik beverekedni magát a támogatott projektek körébe. Mivel nincs keretjáték, szabad a gazda, így az nyer, aki erősebb és ügyesebb.

MN: Hogyan lehet az alulról jövő impulzusokat szervezni, irányba állítani?

FI: Vegyük példaként a humánerőforrás fejlesztését. Ez magába foglalja a teljes oktatási rendszert az általános iskoláktól a szakképzésen keresztül a felsőoktatásig, a posztgraduális képzésekig. Eldöntöm, hogy tíz év múlva milyen oktatási rendszert szeretnénk, milyen szakemberekre lesz szüksége az országnak, majd megnézem, hogyan tudom az egyes elemeket az uniós programokhoz illeszteni. Ez mennyiségi, minőségi, időbeli determinációkat jelent. Leltárt kell készíteni a térség tudáskapacitásáról a betanított munkástól a professzorig, meg kell nézni, milyen állapotban van ez a tudás, számolok a mobilitási készségekkel - vagy azok hiányával -, és erre építem a régió gazdaságának a fejlesztését. Nem állítom, hogy a tervezés folyamán egyáltalán nem készültek felmérések, hatásvizsgálatok, csakhogy ezek valamiért nem álltak össze szerves egésszé. Lehet, hogy az esetek 60 százalékában jó programokról van szó, csakhogy mégis ott a maradék 40 százalék, amely a lehetőségek elszalasztása.

MN: A különböző tervek előkészítése során megkeresték-e a GDP jelentős hányadát előállító cégeket, figyelembe vették a nagyvállalatok üzleti terveit, hosszú távú céljait?

FI: A cégek többsége valamiféle szövetségen keresztül juttatja kifejezésre az akaratát. Az Ericsson például a kontinens nagyvállalatainak magyarországi leányvállalatait tömörítő Magyar Európai Üzleti Tanács (HEBC) tagja. A HEBC évente kiad egy jelentést, de egy ideje már csak magunkat ismételgetjük, mert valamiért nem mennek át a javaslataink. Egy évvel ezelőtt közel harminc szövetséget hívtak össze, hogy az NFT-ről egyeztessünk. Egy 80 százalékban kész tervről vitáztunk, sokat már nem tudtunk hozzátenni.

MN: Magyarországon magasak az adók, a járulékok, bonyolult az adórendszer, a magas munkanélküliség és az alacsony aktivitási ráta mellett egyre komolyabb gondot okoz a szakemberhiány, de a kutatás-fejlesztés (k+f) is számos sebből vérzik. Hol lát kitörési pontokat?

FI: A nemzetközi cégek pénzügyileg stabilak, elsősorban a tervezhetőségre, a kiszámíthatóságra figyelnek, még egy kisebb mértékű adóemelést is elviselnek, bár nem örülnek neki. Nem azért jönnek ide, hogy négy év múlva elköltözzenek, de amikor a különféle negatív hatások akkumulálódnak, meggondolják, hogy érdemes-e maradni. Ezért fontos a szakszerű tervezés, a kiszámítható gazdaságpolitika, amely önmagában komoly versenyképességi tényező lehet. Figyelembe kell venni a körülményeket, az adottságokat, és ott kell fejleszteni, ahol van valamennyi mozgástér. A kutatás-fejlesztés terén például néhány változtatással komoly sikereket lehetne elérni. Ki kell alakítani a megfelelő intézményrendszert, strukturálni kell a feladatokat. Az alapkutatásnak legyen külön gazdája, az iparpolitikai részről pedig le kell választani a politikát. A Szabadalmi Hivatalhoz hasonlóan önállóvá kellene tenni a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalt, amelyet egy erős jogosítványokkal rendelkező, a stratégiát elindító és ellenőrző szakmai testület, az igazgatótanácsa felügyelne. Pontosítani kellene az innovációs törvény terminológiáját, a Statisztikai Hivatalra vonatkozó előírásokat, hogy pontos számok jöjjenek ki. Két-három év alatt el lehetne jutni a k+f-ben egy olyan rendszerhez, amelyben ki lehetne mondani, hogy minden egyes befektetett forint hasznosul. Nem biztos, hogy a jelenleginél többet kellene rá költeni, de garantált lenne a megtérülés. Ám az állam ezen a területen sem igazán bőkezű. 2004-ben bevezették az innovációs járulékot, ami ma 30-40 milliárdos nagyságrendű bevételt termel. Csakhogy a költségvetés pont annyival vonult ki, mint amennyivel a cégek beszálltak. Szem előtt kell tartani, hogy manapság a kutatás-fejlesztés legalább annyira költségérzékeny terület, mint maga a gyártás vagy az értékesítés. Tehát minden mindennel összefügg: bizony számít, mennyibe kerül a cégnek egy kutató, mennyi járulékot, adót fizet utána - még egy euró is sokat nyom a latban.

MN: A Standard and Poor's hitelminősítő intézet a népszavazás után negatívra rontotta az ország adósosztályzatát. A jelentést sokan sokféleképpen interpretálták. Az üzleti élet szereplői hogyan értelmezik a referendum üzenetét?

FI: Ahogy tudom, a jelentésnek nincs köze a népszavazáshoz. Azonban igaznak tartom a tételt, hogy a népszavazás nemcsak a kérdésekről szólt, a választók egy általános véleményt is megfogalmaztak. A társadalom tűrőképessége ebben a nagy játszmában - az államháztartás és a gazdaság mellett - egy nagyon fontos tétel; aki ezt nem veszi figyelembe, az a tűzzel játszik. Persze egy kiigazító konvergenciaprogram megalkotását nem vezérelhetik a szavazók vágyai, de a tűrőképességgel számolni kellett volna. A megfontoltabb tervezés egy lassabb, de megalapozottabb programot hozott volna. Vitathatatlan, hogy rengeteg dolgot, szinte az összes alrendszert át kell alakítani, de ha látjuk és láttatni tudjuk, honnan hova akarunk eljutni, ha professzionális a tervezés, akkor meggyőződésem, hogy jobban el tudjuk fogadtatni a társadalommal.

Névjegy

Fodor István a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. Meghatározó szerepet játszott a magyar híradás-technikai ipar export-fővállalkozásának megszervezésében és irányításában, a nyolcvanas évek végén Kuvaitban fővállalkozásokat irányított. 1990-ben a svéd távközlési vállalat hazai leányának megszervezője, előbb vezérigazgatóként, majd a cég elnökeként 17 évig irányította az Ericsson Magyarországot. A HEBC alapítója, 2003-2004-ben a testület elnöke volt. 2004-2007 között az EU Kutatási Tanácsadó Testületének tagjaként részt vett az unió tudománypolitikájának formálásában. 1998-ban "Az év menedzseré"-vé választották, 1996-ban Gábor Dénes-díjat, 1999-ben Széchenyi-díjat, 2005-ben Puskás Tivadar-díjat kapott.

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről