Semmelweis Ignác Apród utcai szülőháza, az orvostörténeti múzeum nem túl tágas, de annál kellemesebb otthona már-már megérdemli az enyhely nevezetet, és hatékonyan gyógyítja az ilyen értelemben értett stresszt körbezárt, nagyon zöld kertjével, az épület emberre szabott léptékével. Főleg így van, ha a Várkert-bazár felől közelítünk, ahol egyebek mellett azt tapasztaljuk, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által létrehozott Kárpát-haza Galériában épp „Boldogasszony kiállítás” látható „a kiemelkedő kortárs magyar képzőművészet értékeinek” bemutatása jegyében. Mindenképpen érdemes tehát a látogatásra az orvostörténeti múzeum, amely az elmúlt években egyre testközpontúbbá vált – alighanem a bemutatható tárgyak véges mennyisége következtében is.
A Selye-kiállításon például már egészen háttérbe szorulnak, egyfajta hangulati elemként szerénykednek a különféle fecskendők, egyebek, amelyek Selye állatkísérleteire utalnak. A kiállított anyag nagyrészt dokumentum, fénykép, magyarázó szöveg, mozgókép. Távolító effektusként mindezt kifeszített fóliacsíkok választják el a látogatótól, aki ugyanakkor valami hatalmas élőlény hártyás belsejében is érezheti magát, ahol jövés-menésével egyfajta „stresszorként” kényszeríti akaratlan befogadóját homeosztázisa, belső környezete, alkalmazkodóképessége prezentációjára a hormonális, illetve az idegrendszer küldeményei és üzenetei segítségével. Ez még nem Selye, hanem az elődeinek tekintett Claude Bernard és Walter Bradford Cannon felismerése.
A Selye értelmében vett stressz igen széles kategória, jóval szélesebb az említett, idegi alapú folyamatoknál, és bármi kiválthatja, az éhezéstől kezdve egy kellemes, karbantartó edzésig. A szervezet válasza pedig három lépésben történik, az általános alkalmazkodási szindróma keretében, amelyről legyen most elég annyi, hogy biztatóan indul, de ha a külső hatás tartósan fennmarad, a válaszreakció kimerüléséhez vezet. Ugyanakkor van egy normális stressz-szint, amely – mondhatni – maga az élet. A bőre szabott meghatározás arra indította egyik bírálóját, hogy ezt a gonosz definíciót adja: „A stressz, túl azon, hogy önmaga, önmaga oka és következménye is.”
Ettől még ő marad az a kutatóorvos, aki szakított a bevett trenddel, és mintegy egészében igyekezett tanulmányozni a betegséget mint olyat, miközben mások az egyes okok okait és ezek okait kutatták, egyre kisebbre darabolva a beteg embert.
A kiállítás mindvégig szándékosan egybefolyatja a tudományos továbblépések logikáját és magának a kutatónak az életét, hétköznapjait, ami azon túl, hogy jó ötlet, feldobja a kiállítást, ráadásul pihenőt engedélyez a látogatónak, aki most végre az alapoktól kezdve és teljes egészében meg akarja érteni a stresszelmélet többlépcsős lényegét. Mondjuk, lehetne egy kicsit szájbarágósabb a magyarázat (még ha szemlátomást a szövegek minimalizálása volt is a cél), hogy például világossá váljon, milyen szerepe van a gyógyításban a Nobel-díjra többször is jelölt, de érdemesnek egyszer sem találtatott Selye gondolatrendszerének. Állítólag egy ízben zokon is vette a magas kitüntetés elmaradását, de egyéb kitüntetésekkel bőven vigasztalhatta magát, sőt számosságuk tekintetében kifejezetten rekorder volt a szlovák oldali Komáromban felnövő, Prága után pedig amerikai egyetemeken tanuló, céltudatos ifjú kutatóorvos. Napi 12–14 órákat dolgozott, szigorúan betartott napirend szerint. Kutatómunkájára egy csinos, lapfiókos szekrény utal, benne preparátumok tárgylemezeken. Egy fokkal konkrétabban pedig egy rövid patkánykísérletes film, amelynek egyik kockáján – rémes! – a kísérleti állat bőre annyira elmeszesedett, hogy tojáshéjszerűen el lehetett távolítani.
Magyarul 1964-ben adták ki tőle az Életünk és a stressz című kötetet, amelyet az akkori betűéhség miatt nem csak szakemberek kapkodtak el. Egyébként igen termékeny szerző volt. Már 1936-ban megjelent egy rövid közleménye a Nature-ben, aztán ezt több mint 1700 követte, könyveinek száma pedig úgy negyven, egy forrás szerint.
A leghatásosabb azért maga Selye a kiállítás elemei közül. Látjuk őt előadni Magyarországon, az előadóban, akkor még erősen dohányzó hallgatósággal, látjuk, amint a tévés riporternő filmvágás közben kér és kap kiegészítő ismereteket, és főleg látjuk, ahogy kissé megrendezett körülmények között belép a magyar határon. Ugyanolyan derűsen egyébként, ahogy Montrealban felszalad az egyetem lépcsőin, hogy megkezdje (ünnepnapokon is, kihagyás nélkül) napi munkáját, amelyben negyven asszisztens segítette, és – emlékezzünk meg erről is – 15 ezer kísérleti állat fölött rendelkezett. Röviden ír erről a kísérőszöveg is, igen helyesen rámutatva az állatkísérletek jelentőségére. Mi pedig a látogatás végeztével egy asztalon elhelyezett memóriakártyák segítségével tesztelhetjük, mit sikerült megjegyeznünk stresszügyben.
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, nyitva október 31-ig
