két helyen termeli a pénzt
A művelődési ház földszintje kora délután szinte már néptelen, az ötfős csoportokra osztott háromszáz, 18 és 30 év közötti jelentkező meghallgatása már javában zajlik az emeleti nagyteremben. A bejárat előtt néhány elkésett reménybeli díva próbál még jelentkezni, a teremben a "konkurencia" figyeli, ahogy a nézőtér és a színpad közötti öt apró kék négyzetbe szorított öt versenyző egyenként 20-30 másodpercben, zenei alap nélkül tárja fel, mi van a torkában. A háromtagú zsűri profin, de nem sértőn gyorsítja az eseményeket. A mögöttük elterülő színpadi világítás és a zongora viszont inkább idézi a csokornyakkendős Máté Pétert, mint egy XXI. századi popeseményt. Egyébként is meglepően konszolidált a terep, a fiatalok többsége úgy öltözött, hogy akár misére is elengednénk őket, noha akad néhány leopárdmintás felső, egy-két csinos melegítő. A sminkek sem riasztóak. A lányoknak Szűcs Judit (Táncolj még), az UFO együttes (A szerelem is napolaj) és az Evita már idézett betétdala a kötelező, a srácoknak pedig Zorán (A szerelemnek múlnia kell), Bergendy (Iskolatáska) és az AD Stúdió (Páratlan páros) című számaiból kellett készülni. Nagy a drukk, az elfogódottság, fel-felbukkannak a pasik és hozzátartozók által cipelt tízkilós plüsskabalák, több szülő is ökölbe szorított arccal üli végig a gyerek megpróbáltatásait. A feszültség a továbbjutással sem múlik, így fordulhat elő, hogy egy ifjú pék, amikor a riporter a hangját méltatva megkérdi tőle, hogy mi az, amiben különösen jó, azt feleli, hogy
"hát a tepertős pogácsa"
A produkciót a versenyzők egy része tánccal próbálja színezni, de van, akik inkább iskolai szavalóversenyesre veszik a figurát, és az sem ritka, hogy a fiúk rockoperai főhősre próbálnak hasonlítani. "Nagyon fáj a szívem, de ez így van, most senki sem jut tovább" - hirdet ítéletet egy roszszul sikerült kör után az Universal holland képviselője, akinek együttérzése hitelesnek tűnik, és kivívja őszinte csodálatomat, mert képes rezzenéstelen maradni, amikor egy 190 cm magas, hatalmas legény rázendít az Iskolatáskára.
Majd minden körben van valaki, akinek kiváló a hangja, ilyenkor a közönség is beszáll: tapsol és csettint, de a körök végén a tapsból mindenki sportszerűen megkapja a magáét. Persze a jó hang nem minden. Ezt a szervezők sem tagadták egy percig, a nap egyik legjobb torkát - valószínűleg nem éppen előnyös külseje miatt - a közönség zajos nemtetszése mellett, némi töprengés után rúgják ki. Egy öttagú lánycsapat azonban egy az egyben továbbjut.
A lányok szerint "az ember három-négy évesen már tudja, hogy mi akar lenni az életben (sztár)" és a "legbugyutább dalocskából is lehet csodát kihozni". Abban sincs nézetkülönbség, hogy milyen "optimista, kitartó lelki alkatra" van szükség a szakmához.
Bár a műsort honosítói nem szociológiai mélyfúrásnak szánták, óhatatlanul előbukkan némi lelet: az indulókkal folytatott beszélgetésekből néhányszor az jön le, hogy nem valami felé vonzódva, hanem helyzetükből, munka- és lakhelyüktől taszítva igyekeznek a fényre. "Bármit megtennék - vallotta be egy szakmunkás srác -, csak hogy Miskolcról elkerüljek." A többség mégis a siker, pénz, csillogás Bermuda-háromszöge felé kívánkozó lélek, akinek egy közreműködő szerint "fogalma sincs hogy milyen az, amire ennyire vágyik", és "mind mélyen hisz benne, hogy személyisége nem fog megváltozni, pedig igen".
Linder Bálint
