Sokkal drágább a hús, mint gondoljuk

Tudomány

A nagyüzemi állattartás környezeti terhei elképesztően nagyok – ez az, amit nem kalkulálunk bele a hamburger árába.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a világon semmi sincs ingyen – halmozottan igaz ez sokunk kedvenc fogására, az ezerféleképpen feltálalt húsra.

Amíg az asztalunkra a kerül a gőzölgő comb, a ropogós sült vagy a finom szalámi, addig egy hosszú, zömmel nagyüzemi gyártási folyamaton megy át, aminek minden eleme súlyosan terheli környezetünket. Ennek a járulékos költségei összességében csillagászati méretűek és ne legyenek kétségeink, idővel ezt a számlát is benyújtják nekünk (leginkább ama bizonyos természet…), s majd mindannyiunknak fizetni kell érte - notórius húsevőknek és a lelkes vegánoknak egyformán!

Megéri-e ez az egész nekünk?

Közben a tágan értelmezett, a takarmánytermeléstől a késztermékgyártásig számos fázist magábanfoglaló húsipar olyan károkat okoz a Földön, amelyek nem is igazán számszerűsíthetőek.

Ízletes, de sokba fáj

Ízletes, de sokba fáj

 

Az első felmerülő kérdés, hogy táplálkozási szempontból megéri-e az egész, valóban olyan kulcsfontosságú fehérjéket veszünk-e magunkhoz a tömegesen termelt hússal, amihez nem juthatnánk hozzá másként.

Nos, a válasz e tekintetben nem egyértelmű – természetesen, ha egy húsmentes étrendet vivő vegetariánust vagy egy ennél is szigorúbb (mondjuk tej- és tojásmenetes) vegánt kérdezünk, elmondja, hogy nincs az a hasznos élelmi anyag, amit ne tudnánk pusztán növényi nyersanyagokból pótolni (és akkor nem is beszéltünk a dolog etikai, ne adj isten állatjogi aspektusairól).

Vitatható persze, hogy valamennyi létfontosságú anyagot zavartalanul tudunk-e pótolni mindenféle állati fehérje (ilyen-olyan hús + hal + más rendszertani csoportba tartozó ehető állatok) mellőzésével, állítólag az élettani fontosságú  B12 és a D-vitaminokat a hosszú szénláncú ómega-zsírsavakat és néhány már fontos élelmi anyagot nem árt közben pótolni.

Ráadásul némely egészségügyi szakhatóságok Európában (így Németországban) nem feltétlenül ajánlják a húsmentes étrendet minden korosztálynak, különös tekintettel a csecsemőkre, kisgyermekekre és a kamaszokra. Valahogy azért a vegán közösség mégis jól viseli az önként vállalt böjtös életmódot.

Még kérdésesebb a tömegek kiszolgálására építő húsgazdálkodás fenntarthatósága, ha azt vizsgáljuk, hogy a voltaképpeni produktum hogyan áll arányban a sok-sok okozott kárral és a bekerülési költséggel. Az arányok e tekintetben egyszerűen meghökkentőek: a világ mezőgazdasága által előállított teljes kalóriamennyiségnek csupán 18 százaléka származik a hús és tejtermékekből (legalábbis ezt állítja ez a klasszikus, Science-ben közölt tanulmány – fehérjetermelés tekintetében némileg kedvezőbb a helyzet itt: 37 százalék a nagyüzemi állattartás teljes hozzájárulása. Ám mindezt azon az áron érjük el, hogy a világ termőföldjeinek 83 százaléka szolgálja a hús és a tej előállítását.

Inkább zsír, mint fehérje

Inkább zsír, mint fehérje

 

Ebből nyugodtan következtethetünk arra, hogy ha abbahagynánk a hústermelést, akkor ennek a 83 százaléknyi termőföldnek egy kis része is elegendő lenne arra, hogy pótolja az így kieső kalória és proteinmennyiséget. Ez alapján olyan hatalmas terület szabadulna fel a mezőgazdasági művelés kényszere alól, ami nagyjából megegyezik az Egyesült Államok, az EU, Kína és az Ausztrália összesített területével.

Visszaadhatnánk a természetnek

No persze, a felszabaduló területet majd jól beépítjük – gondolná cinikusan a k.-európai/kárpát-medencei megfigyelő, de itt olyan óriási területről van szó, amiből bőven adhatunk vissza a természetnek. Hatalmas mennyiségekről beszélünk, elvégre vannak olyan becslések is, amelyek szerint a Földön élő emlősállatok 96 százaléka (!) áll belőlünk (ez maga 36 százalék) és kedves (hol hobbiból, hol a húsukért tartott) állatainkból és csak a maradék 4 százalék él vadon. Az összes madár 70 százaléka pedig csirke és más háziszárnyas.

Ennek a hatalmas tömegű haszonállatnak nem csak az élelmi és vízigénye hatalmas, hanem a kibocsátása is. Így azután nem csupán a takarmánytermesztésért feltört és a természetes élőhelyektől megfosztott földért, az öntözésre szánt és beszennyezett vízért vagy éppen a termelési folyamat minden állomásán és teljes keresztmetszetében jelentkező légszennyezésért tehetők felelőssé az állattartók, de az üvegházhatású gázkibocsátás nem kis részéért is.

Utóbbiak között mindig a széndioxidot szokták első helyen említeni - inkább a légkörbe kerülő, minden szempontból emberes mennyisége miatt, mint a hosszúhullámú elektromágneses sugárzás elnyelésében mutatott hatékonyságáért. Mert e tekintetben a metángáz például verhetetlen, márpedig ezt több forrásból is képes az állattenyésztés előállítani és haszontalanul, sőt kártékonyan a levegőbe eregetni.

Eregetnek rendesen!

Ez az utolsó főnévi igenév jól megvilágítja az egyik metánforrást: haszonállataink jó része kérődző és összetett gyomrában zajló erjedés nyomán megdöbbentően sok metángáz képződik, ami az állat minden testnyílásán át távozik a környezetébe.

A nagy metángáz termelő

A nagy metángáz termelő

 

A másik metánforrás még ennél is egyértelműbb: a nagyüzemi, de akár a szilaj, szabadtéri állattartással is nagy mennyiségű trágya keletkezik. Az pedig bomlik – megint csak metántermelődés kíséretében. De a takarmánytermelés, no meg az annak során keletkező hulladék is idővel mind metángázt ereget a légkörbe és részben ez lesz abból a sok-sok maradékból, ami végül nem hasznosul a töméntelen haszonállatból.

Becslések is rendelkezésünkre állnak: összességében annyi metán kerül a légkörbe az állattenyésztés során, mint a Föld összes vizes élőhelyéről (beleértve alighanem a rizsföldeket is). És persze ez csupán az egyik az üvegházhatású delikvensek közül, mivel a széndioxid-kibocsátásban is élen jár ez a közvetlenül és közvetetten is rendkívül energiaigényes állattartás – a marhák gyomrában éppen úgy képződik (még több is, mint amennyi metán), mint a gépesített mezőgazdaságban tömeges üzemanyag elégetéssel, vagy a felhasznált adalékok, kemikáliák előállítása során.

Cuki és drága

Cuki és drága

 

Ha ezeket a szempontokat nézzük, látszólag nem marad más dolgunk, mint szépen kivezetni a húst, a halat, a tojást, a tejtermékeket a menüből és átállni tisztán növénylapú táplálkozásra. De hát tudjuk, ez nem oly egyszerű – embertársaink zöme ugyanis még ragaszkodik kedves táplálékaihoz (így van ezzel a hipokrita cikkíró is), ráadásul nagyon sokan élnek a húsüzletből, kisebb vagy nagyobb léptékekben egyaránt.

Vannak, akik szerint csak a nagyüzemi húsgyártást kéne abbahagyni, megoldás volna, ha minden állat szabadon nevelkedne – míg be nem teljesedik a sorsa. Csakhogy a legeltető állattartás járulékos ökológiai kártételei legalább olyan tetemesek, s önmagában is hozzájárul az őserdők mind nagyobb ütemű pusztulásához.

Az a legelő lehetne akár erdő is

Az a legelő lehetne akár erdő is

 

A haszonállatok, például a szarvasmarhák vagy a sertések (ki ne hagyjuk őket elvégre a kínai naptár szerint úgy is a disznó évét írjuk!) tartásának hasznai közé szokták felírni, hogy ők számunkra hasznos tápanyagokká tudják alakítani az amúgy emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszeripari melléktermékeket (például a szeszgyártásból visszamaradó cefrét – ami maga is csak felesleges, önpusztító szokásaink kiszolgálása miatt áll elő!).

Arról a gyenge mentségről meg már csak a végén szólnánk, hogy a kecskék, birkák jóízűen lelegelik a kártékony, invazív fajokat - mert ennél többet tényleg nem tudunk felhozni a hús- és tejtermelő állattartás mentségére.

Na, ott termelődik a gáz!

Na, ott termelődik a gáz!

 

Az immár szinte konszenzuálisan fenntarthatatlannak vélt hústermelés ígéretes alternatívájaként, fontos fehérjeforrásként rendre előkerülnek az ehető rovarok is.

Valami mocorog a tányéron - Ehető rovarok

A mi kultúránkban tabu a rovarevés, a világ nagy részén passzió vagy éppen a népélelmezés nélkülözhetetlen eszköze. És megtörténhet az is, hogy egy idő után esszük, nem esszük, nem kapunk mást. A rovarevés a nyugati társadalmakban élők többsége számára egzotikus kultúrák megszokhatatlan szokása, melynek meghonosodása a mi féltekénken elképzelhetetlen.

Ezeket a bogarakat, szöcskéket, tücsköket, lárvákat, százlábúakat különböző módokon elkészítve már napjainkban is milliárdok fogyasztják – kiegészítő táplálék, efféle ízletes nasi gyanánt (erről korábbi cikkünket itt olvashatják).

Csakhogy ha még több ember számára szeretnénk elérhetővé tenni a rovarkosztot, akkor biztosan nem lesz elég a mostani, főleg a vadon élő rovarok begyűjtésére épülő kínálat, arról nem is szólva, hogy ez idővel maga is mekkora ökológiai károkkal járna. Ha viszont a rovarokat is olyan tömeges módon kezdjük termelni, mint a csirkéket, könnyen odajuthatunk, hogy ismét sikerült egy szennyező, gázkibocsátó és a környezetet romboló szektort illeszteni a tápláléktermelésbe.

Legfeljebb az ebédnek való már nem röfögni, bőgni, bégetni, kotkodácsolni fog, hanem szomorúan ciripelni.

Eme írás szerzőnk, Barotányi Zoltán éghajlattal, klímakutatással, klímaváltozással és annak továbbgyűrűző hatásaival foglalkozó cikksorozatának újabb része.

A klímaváltozás hétköznapjai sorozatunk előző részei:

Neked ajánljuk