Sokkal drágább a hús, mint gondoljuk

Tudomány

A nagyüzemi állattartás környezeti terhei elképesztően nagyok – ez az, amit nem kalkulálunk bele a hamburger árába.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a világon semmi sincs ingyen – halmozottan igaz ez sokunk kedvenc fogására, az ezerféleképpen feltálalt húsra.

Amíg az asztalunkra a kerül a gőzölgő comb, a ropogós sült vagy a finom szalámi, addig egy hosszú, zömmel nagyüzemi gyártási folyamaton megy át, aminek minden eleme súlyosan terheli környezetünket. Ennek a járulékos költségei összességében csillagászati méretűek és ne legyenek kétségeink, idővel ezt a számlát is benyújtják nekünk (leginkább ama bizonyos természet…), s majd mindannyiunknak fizetni kell érte - notórius húsevőknek és a lelkes vegánoknak egyformán!

Megéri-e ez az egész nekünk?

Közben a tágan értelmezett, a takarmánytermeléstől a késztermékgyártásig számos fázist magábanfoglaló húsipar olyan károkat okoz a Földön, amelyek nem is igazán számszerűsíthetőek.

Ízletes, de sokba fáj

Ízletes, de sokba fáj

 

Az első felmerülő kérdés, hogy táplálkozási szempontból megéri-e az egész, valóban olyan kulcsfontosságú fehérjéket veszünk-e magunkhoz a tömegesen termelt hússal, amihez nem juthatnánk hozzá másként.

Nos, a válasz e tekintetben nem egyértelmű – természetesen, ha egy húsmentes étrendet vivő vegetariánust vagy egy ennél is szigorúbb (mondjuk tej- és tojásmenetes) vegánt kérdezünk, elmondja, hogy nincs az a hasznos élelmi anyag, amit ne tudnánk pusztán növényi nyersanyagokból pótolni (és akkor nem is beszéltünk a dolog etikai, ne adj isten állatjogi aspektusairól).

Vitatható persze, hogy valamennyi létfontosságú anyagot zavartalanul tudunk-e pótolni mindenféle állati fehérje (ilyen-olyan hús + hal + más rendszertani csoportba tartozó ehető állatok) mellőzésével, állítólag az élettani fontosságú  B12 és a D-vitaminokat a hosszú szénláncú ómega-zsírsavakat és néhány már fontos élelmi anyagot nem árt közben pótolni.

Ráadásul némely egészségügyi szakhatóságok Európában (így Németországban) nem feltétlenül ajánlják a húsmentes étrendet minden korosztálynak, különös tekintettel a csecsemőkre, kisgyermekekre és a kamaszokra. Valahogy azért a vegán közösség mégis jól viseli az önként vállalt böjtös életmódot.

Még kérdésesebb a tömegek kiszolgálására építő húsgazdálkodás fenntarthatósága, ha azt vizsgáljuk, hogy a voltaképpeni produktum hogyan áll arányban a sok-sok okozott kárral és a bekerülési költséggel. Az arányok e tekintetben egyszerűen meghökkentőek: a világ mezőgazdasága által előállított teljes kalóriamennyiségnek csupán 18 százaléka származik a hús és tejtermékekből (legalábbis ezt állítja ez a klasszikus, Science-ben közölt tanulmány – fehérjetermelés tekintetében némileg kedvezőbb a helyzet itt: 37 százalék a nagyüzemi állattartás teljes hozzájárulása. Ám mindezt azon az áron érjük el, hogy a világ termőföldjeinek 83 százaléka szolgálja a hús és a tej előállítását.

Inkább zsír, mint fehérje

Inkább zsír, mint fehérje

 

Ebből nyugodtan következtethetünk arra, hogy ha abbahagynánk a hústermelést, akkor ennek a 83 százaléknyi termőföldnek egy kis része is elegendő lenne arra, hogy pótolja az így kieső kalória és proteinmennyiséget. Ez alapján olyan hatalmas terület szabadulna fel a mezőgazdasági művelés kényszere alól, ami nagyjából megegyezik az Egyesült Államok, az EU, Kína és az Ausztrália összesített területével.

Visszaadhatnánk a természetnek

No persze, a felszabaduló területet majd jól beépítjük – gondolná cinikusan a k.-európai/kárpát-medencei megfigyelő, de itt olyan óriási területről van szó, amiből bőven adhatunk vissza a természetnek. Hatalmas mennyiségekről beszélünk, elvégre vannak olyan becslések is, amelyek szerint a Földön élő emlősállatok 96 százaléka (!) áll belőlünk (ez maga 36 százalék) és kedves (hol hobbiból, hol a húsukért tartott) állatainkból és csak a maradék 4 százalék él vadon. Az összes madár 70 százaléka pedig csirke és más háziszárnyas.

Ennek a hatalmas tömegű haszonállatnak nem csak az élelmi és vízigénye hatalmas, hanem a kibocsátása is. Így azután nem csupán a takarmánytermesztésért feltört és a természetes élőhelyektől megfosztott földért, az öntözésre szánt és beszennyezett vízért vagy éppen a termelési folyamat minden állomásán és teljes keresztmetszetében jelentkező légszennyezésért tehetők felelőssé az állattartók, de az üvegházhatású gázkibocsátás nem kis részéért is.

Utóbbiak között mindig a széndioxidot szokták első helyen említeni - inkább a légkörbe kerülő, minden szempontból emberes mennyisége miatt, mint a hosszúhullámú elektromágneses sugárzás elnyelésében mutatott hatékonyságáért. Mert e tekintetben a metángáz például verhetetlen, márpedig ezt több forrásból is képes az állattenyésztés előállítani és haszontalanul, sőt kártékonyan a levegőbe eregetni.

Eregetnek rendesen!

Ez az utolsó főnévi igenév jól megvilágítja az egyik metánforrást: haszonállataink jó része kérődző és összetett gyomrában zajló erjedés nyomán megdöbbentően sok metángáz képződik, ami az állat minden testnyílásán át távozik a környezetébe.

A nagy metángáz termelő

A nagy metángáz termelő

 

A másik metánforrás még ennél is egyértelműbb: a nagyüzemi, de akár a szilaj, szabadtéri állattartással is nagy mennyiségű trágya keletkezik. Az pedig bomlik – megint csak metántermelődés kíséretében. De a takarmánytermelés, no meg az annak során keletkező hulladék is idővel mind metángázt ereget a légkörbe és részben ez lesz abból a sok-sok maradékból, ami végül nem hasznosul a töméntelen haszonállatból.

Becslések is rendelkezésünkre állnak: összességében annyi metán kerül a légkörbe az állattenyésztés során, mint a Föld összes vizes élőhelyéről (beleértve alighanem a rizsföldeket is). És persze ez csupán az egyik az üvegházhatású delikvensek közül, mivel a széndioxid-kibocsátásban is élen jár ez a közvetlenül és közvetetten is rendkívül energiaigényes állattartás – a marhák gyomrában éppen úgy képződik (még több is, mint amennyi metán), mint a gépesített mezőgazdaságban tömeges üzemanyag elégetéssel, vagy a felhasznált adalékok, kemikáliák előállítása során.

Cuki és drága

Cuki és drága

 

Ha ezeket a szempontokat nézzük, látszólag nem marad más dolgunk, mint szépen kivezetni a húst, a halat, a tojást, a tejtermékeket a menüből és átállni tisztán növénylapú táplálkozásra. De hát tudjuk, ez nem oly egyszerű – embertársaink zöme ugyanis még ragaszkodik kedves táplálékaihoz (így van ezzel a hipokrita cikkíró is), ráadásul nagyon sokan élnek a húsüzletből, kisebb vagy nagyobb léptékekben egyaránt.

Vannak, akik szerint csak a nagyüzemi húsgyártást kéne abbahagyni, megoldás volna, ha minden állat szabadon nevelkedne – míg be nem teljesedik a sorsa. Csakhogy a legeltető állattartás járulékos ökológiai kártételei legalább olyan tetemesek, s önmagában is hozzájárul az őserdők mind nagyobb ütemű pusztulásához.

Az a legelő lehetne akár erdő is

Az a legelő lehetne akár erdő is

 

A haszonállatok, például a szarvasmarhák vagy a sertések (ki ne hagyjuk őket elvégre a kínai naptár szerint úgy is a disznó évét írjuk!) tartásának hasznai közé szokták felírni, hogy ők számunkra hasznos tápanyagokká tudják alakítani az amúgy emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszeripari melléktermékeket (például a szeszgyártásból visszamaradó cefrét – ami maga is csak felesleges, önpusztító szokásaink kiszolgálása miatt áll elő!).

Arról a gyenge mentségről meg már csak a végén szólnánk, hogy a kecskék, birkák jóízűen lelegelik a kártékony, invazív fajokat - mert ennél többet tényleg nem tudunk felhozni a hús- és tejtermelő állattartás mentségére.

Na, ott termelődik a gáz!

Na, ott termelődik a gáz!

 

Az immár szinte konszenzuálisan fenntarthatatlannak vélt hústermelés ígéretes alternatívájaként, fontos fehérjeforrásként rendre előkerülnek az ehető rovarok is.

Valami mocorog a tányéron - Ehető rovarok

A mi kultúránkban tabu a rovarevés, a világ nagy részén passzió vagy éppen a népélelmezés nélkülözhetetlen eszköze. És megtörténhet az is, hogy egy idő után esszük, nem esszük, nem kapunk mást. A rovarevés a nyugati társadalmakban élők többsége számára egzotikus kultúrák megszokhatatlan szokása, melynek meghonosodása a mi féltekénken elképzelhetetlen.

Ezeket a bogarakat, szöcskéket, tücsköket, lárvákat, százlábúakat különböző módokon elkészítve már napjainkban is milliárdok fogyasztják – kiegészítő táplálék, efféle ízletes nasi gyanánt (erről korábbi cikkünket itt olvashatják).

Csakhogy ha még több ember számára szeretnénk elérhetővé tenni a rovarkosztot, akkor biztosan nem lesz elég a mostani, főleg a vadon élő rovarok begyűjtésére épülő kínálat, arról nem is szólva, hogy ez idővel maga is mekkora ökológiai károkkal járna. Ha viszont a rovarokat is olyan tömeges módon kezdjük termelni, mint a csirkéket, könnyen odajuthatunk, hogy ismét sikerült egy szennyező, gázkibocsátó és a környezetet romboló szektort illeszteni a tápláléktermelésbe.

Legfeljebb az ebédnek való már nem röfögni, bőgni, bégetni, kotkodácsolni fog, hanem szomorúan ciripelni.

Eme írás szerzőnk, Barotányi Zoltán éghajlattal, klímakutatással, klímaváltozással és annak továbbgyűrűző hatásaival foglalkozó cikksorozatának újabb része.

A klímaváltozás hétköznapjai sorozatunk előző részei:

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.