Azt mondta, az indonéz nyelvtan lényegében annyi, hogy a többes számot a szó megkettőzésével képzik (ember: orang - emberek: orang orang), a módosítószó pedig a módosított után áll (erdő: utan, erdei ember: orang utan). De - tette hozzá - a franciáknak az utóbbit már nem kell külön megtanulniuk, mert ez az ő nyelvükben is így van. Talán túlzás ezt a nem is két fogás, hanem csak két falat közt szerzett tudást nyelvismeretnek nevezni - de le se becsülném, hiszen mit nem adnánk azért, ha ilyen flottul tudnánk az összes német vagy francia főnév többes számát?
Indonéztudásomat különben később használtam is, a végére járva egy régóta nyugtalanító problémának, a Világirodalmi lexikonban is szereplő, kamugyanús Muhammad Balfas ("ejtsd: bálfász") személyének. Nos, az Ensiklopedi sastrawan Indonesia-ban - legalábbis a GoogleBookson hozzáférhető szeletkében - azt találtam, hogy a költő kenguruk földjén (di Negeri Kanguru) töltötte élete utolsó éveit, a Sydneyi Egyetemen adott elő indonézt, és asztmában (asma) halt meg 1975-ben. Balfas meghalt, tehát élt.
Furcsa nevű grúz lírikusok
Fotó: Németh Dániel
De ennél is van nehezebb: a poliszintetikus nyelvekben minden mondat egy szóból áll, csak meg van adva, hogy hányadik szóelemhelyre mit kell odatenni: ide azt, hogy milyen időben történt, oda azt, hogy ki csinálta. Ilyen a legtöbb amerikai indián nyelv és az eszkimó. "De lehet, hogy ez se nehéz, csak nekem tűnik idegennek" - mondja a poliglott. "Aztán talán nehezek bizonyos délkelet-ázsiai nyelvek, mint a vietnami és thai - folytatja. - A thaiban például rengeteg a szanszkrit és a páli jövevényszó. Ezeket thai betűkkel, de ind helyesírással kell írni, és egészen furcsa a kiejtésük; rosszabb, mint az ír, amely arról híres, hogy leírsz tíz betűt, és kiejtesz egy-két hangot. Aztán még bele kell rakni a szóba a tónusokat, ereszkedő, emelkedő s a többi: összesen hatféle van. Akkor ott a vietnami, ahol nagyon sok a magánhangzó, amelyek persze nem hasonlítanak a magyar magánhangzókra. Az írás viszont sajnos latin betűs. Háromféle 'a' betű van, különböző mellékjelekkel, és utána még az ötféle hangsúlyt is mellékjelek jelölik, egy betű tehát több ékezetet is visel. Akkor már
a koreai sokkal könnyebb,
pedig szótagírás, de az elsajátításával egyszerűen képtelenség háromnegyed óránál többet tölteni." Az egyes jelek alkotórészeit balról jobbra, illetve fentről lefelé kell olvasni, kipróbáltam, tényleg nem olyan nehéz, mint amilyen egzotikus az írásképe. "Az 1400-as években vezette be egy király, hogy a nők is tudjanak olvasni. Kedves gondolat, nem?"
Arra a kérdésre, hogy hány nyelven tud, Zsigmond Benedek nem szívesen válaszol. Mert mi a tudás? Az egyes nyelvekben más-más jártasságot ért el, más és más céljai voltak velük. Illetve az ember felejt is. Egy ideje pedig inkább mélyíti ismereteit: már jó tíz éve elsősorban armenológiával foglalkozik, az Örmény Tudományos Akadémia aspiránsa, annak történettudományi intézetében írja a diszszertációját az erdélyi örmények liturgiájáról. Végül mégis sikerül választ kicsikarni, olyan körmönfontan szövegezve meg a kérdést, mintha egy diplomatát kéne színvallásra kényszeríteni. Szóval hány olyan nyelv van, amin valamikor már tudott úgy, ahogy akkor akart? Rövid fejszámolás: "Mondjuk ötven."
És hogy lehet ennyi nyelvet megtanulni? Zsigmond Benedek az olaszszal kezdte, négyéves volt, amikor énekesnőnek készülő édesanyja tanulta, magnó után. Néhány lecke volt csak, de mint mondja, a későbbiekre nézve adott bizonyos otthonosságérzetet, ami különösen a nyelvtanulás kezdetén fontos. Aztán jött a latin: születésétől fogva elvitte karnagy édesapja abba a Bosnyák téri templomba, ahol annak idején - a Mátyás-templom mellett - egyedül folytak latin misék. Másodikban édesanyjával a Képes német nyelvkönyv gyerekeknek-ben eljutottak az ötödik leckéig. "Addig, hogy 'Das Zimmer'. Ez nem sok, de a semminél több volt: az a tudás, hogy létezik der-die-das, később segített az elindulásban." Harmadikos korában az édesapja kezdte el franciául tanítani, amiben kissé tovább jutottak, illetve az iskolában lassan elkezdték az oroszt. "Az óvodás módszer -
málcsik, gyévocska, lufik, macik -
heves ellenállást váltott ki belőlem, de a második félévtől ez a málcsikozás alábbhagyott, és onnantól a legjobbak közt voltam. De hiába tanultuk öt évig, a nyelvtanulás nem volt beszédközpontú, nem váltam az orosz nyelv birtokosává."
A családban egyébként nem csak a szülőket foglalkoztatták a nyelvek. "Apai nagymamám nyolc nyelven beszélt, ahogy egyébként a testvére is, aki nagyon szerette Homéroszt idézni, és az ötvenes-hatvanas években Szentkuthy Miklós titkárnője volt. Böbe néni révén aztán édesapám lett Szentkuthy egyik legközelebbi barátja. A karácsonyi ünnepségek otthon úgy zajlottak, hogy miután megvolt a 'Mennyből az angyal', Esterházyt játszottunk (Pált - a szerk.), felhívtuk Szentkuthyt, és ő otthon hallgatta, ahogy mi muzsikáltunk: 'O, parvule, o, parvule!' Ez volt a gyerekkorom, hogy adtuk a telefonkoncerteket Szentkuthyéknak. Akart írni rólunk egy regényt."
A zenei tagozatos általános iskolában ifjabb Sapszon Ferenc volt az énektanára, aki már elsőben latin egyházi énekeket tanított. "De énekeltünk finnül, románul is, fejből, felmondásra. Ezeket lefordították nekünk, úgyhogy néhány szóról tudtam, mit jelent. Így új nyelvek hangzásvilágával és szerkezeteivel ismerkedtem meg. Például a Suomen laulu műcím első tagjából világos volt, hogy a Finnországot jelentő 'Suomi'-nak van 'Suomen' alakja, a 'laulu' au-jából pedig, hogy a finnben léteznek kettős hangzók."
Latin szakon ismerkedtünk meg. "A latinba ötödikben, a német, az orosz és a francia után vágtam bele. Szendrei Janka - a Schola Hungaricát alapító Szendrei-Dobszay kettős egyik tagja - adott egy gót betűs, német egyházi latin nyelvkönyvet. De a 'Das Zimmer' nem volt elég ahhoz, hogy ezt megértsem, csak a táblázatokat tudtam használni. Végül a nagyapámtól kaptam segítséget. ' kereskedő volt, fiatalon amatőr színjátszó, aztán antifasiszta, később dolgozott a Széchényi Könyvtárban is, otthon pedig énekelgetett. Például Tito partizánjaként tanult horvát dalokat. És akkor ezeket én is énekelgettem, három-négy éves koromban. Énekelt franciául meg németül is, a húga pedig orosz dalokat, amiket a szovjet katonáktól tanult. De ukránoktól tanulta, úgyhogy én a Katyusát ukrán kiejtéssel tanultam meg. A birtokos esetekben -ává helyett csupa -oho formával, mert az ukránban az 'o' sosem hangzik 'á'-nak, a két magánhangzó közti 'g' pedig nem 'v' lesz, hanem egy 'h'-szerű hang. Szóval nagyapámtól megkaptam a Jámbor-Kemenes-féle latin nyelvtankönyvet. Ezt tizenhárom évesen, úgy, ahogy van, megtanultam. Következő évben jött az ógörög, egy évvel később a héber. Az volt a célom, hogy a nyugati kereszténység három szent nyelvét megtanuljam. Aztán ezt kiterjesztettem a többi vallásra, hogy a Bhagavad-gítát tudjam szanszkritül, a Tao te Kinget kínaiul olvasni."
A piarista gimnáziumban remekül megtanult franciául, de akart egy jó héber szótárt is, csakhogy édesapja nem tudott szerezni, úgyhogy hindit vett helyette. "Az egyetemen aztán indológia szakon Négyesi Mária oktatott, akitől egy év alatt elég jól megtanultunk hindiül, Indiában nem volt semmi problémánk. A kedvenc nyelvem egyébként az India Kerala államában beszélt malajálam. Ismerőseimtől kaptam könyvet, illetve hangfelvételeket, és nagyon megtetszett a nyelv meg az indiai popstílusban előadott egyházi énekek. Kínaiul a Kőrösi Csoma Sándor Társaság kiadványaiból kezdtem tanulni."
Felmerül a kérdés: beszélgetőpartnerem vajon már a bölcsőben nyelvtudósnak készült, és sosem akart például tűzoltó vagy kukás lenni? "Tulajdonképpen mikor dőlt el, hogy nyelvekkel fogsz foglakozni?" "Ki mondta, hogy eldőlt? - válaszolja. - "vodás koromban zeneszerző akartam lenni, aztán tizenvalahány éves koromban írtam egy verset arról, hogy mi leszek, és az volt a válaszom, hogy minden. Minden érdekelt. Még nem tanultunk kémiát, amikor például már tudtam, hogy a sejthártyát felépítő molekulák milyen szerkezettel bírnak."
Akiknek esetleg még mindig nem világos, hogy lehet ennyi nyelvet megtanulni, azoknak a nyelvész egy régebbi válaszát idézem: "A harmincadik után már egyetlen új nyelvre sem szabad két óránál többet fordítani." És a harmincadikig?
A tizedik után már ismétlik
önmagukat - válaszolja. Már ha elég sokféle az a tíz nyelv - óvatoskodom. "Nem is kell olyan sokfélének lenniük. Egy csomó szempontból csak két lehetőség van, és ez azért elég hamar kimerül. A módosító például lehet a módosított szó előtt és után, nem lehet fölötte vagy alatta. A mutatás általában két- vagy háromirányú. A magyarban az előbbi (ez, illetve az), az örményben, a baszkban, a koreaiban vagy a latinban például az utóbbi: ami hozzám van közel (latinul hic), ami hozzád van közel (iste), és ami egyikünkhöz sincs közel (ille). Szóval vagy kettő, vagy három, ritkán több. A tizedik után tehát ismétlődnek a nyelvek, a harmincadik után pedig két óránál többet nem szabad szánni rájuk - mondtam korábban. De most már, harmincas éveimben azt mondom, szánjunk rá egy hetet. Ez a legalapvetőbb, néhány száz szavas szókincsre és egyszerű mondatstruktúrákra elég."
És mit tanácsolna egy értelmes gyereknek, aki most készül nyelveket tanulni? "Ma már sok online segítség van, YouTube, Wikipedia, külön weboldalak, ahonnan pillanatok alatt fel lehet szedni egy-egy nyelv alapjait. Vannak fiatalok, akik legalább ötven nyelven el tudják mondani, hogy 'Kérek egy pohár vizet' vagy 'Szép az idő'. Vagyis sok nyelven van operatív nyelvtudásuk, ami nem kevés, mert onnan sokkal könnyebb elérni a középszintet, mint nulláról. Ha ezt elérted, elkezdhetsz újságot, könyveket olvasni, ami jóval magasabb szint, de megvannak az alapjaid hozzá, és mindig fogsz ismerős szerkezeteket találni, hiszen például nincs olyan regény, amiben ne az 'és' lenne az egyik leggyakoribb szó."
A legfontosabb - mondja -, hogy az ember legyen motivált. Illetve ne legyen a nyelvekkel, nyelvtanulással kapcsolatban "sebzettsége", bár jó tanárral, jó módszerrel, sikerélményekkel még így is feledtethető egy-egy régi kudarc. Ha valakinek van valami hobbija, olvasson róla az adott nyelven. Hozzon létre magának idegen nyelvi környezetet: legyen az asztalán öt könyv azon a nyelven, a falon lógjon mondjuk egy film plakátja, hallgasson a tanult nyelven zenét, énekeljen, nézzen filmeket: ha belép a szobájába, magába a nyelvbe lépjen be. "Egy nagyon kedves francia kaukazológus ismerősöm, aki csecsenül is tud, fiataloknak azt szokta tanácsolni, hogy harmincéves korukig tanuljanak meg évente egy nyelvet. Ezt azzal egészíteném ki, hogy tizennyolc éves koráig három nyelvet tanuljon meg nagyon jól, harmincéves koráig pedig minden írásfajtából egyet, hogy aztán ne legyen gond az olvasás. Tanuljon meg tehát egy arab írású nyelvet, ami lehet indoeurópai, mint a perzsa, vagy sémi, mint az arab, ez mindegy. A latin, a görög, a cirill Európában természetes. Legyen benne a kínai, tanulja meg, hogy vannak ideogrammák. A koreait semmiképp ne hagyja ki, annak olyan könnyű az írása. Tanuljon meg egy ind írású nyelvet (az urdu nem ide számít, hanem az arabhoz), mert India összes nyelvének írása egy kaptafára megy. A bengáli, a tibeti vagy a malajálam írás utána gyerekjáték lesz."
Ezek után jogos a kérdés: most éppen mivel foglalkozik?
"Csinálom az örmény nyelvet. Ahogy korábban a latint csináltam, amikor is összeállítottam egy számítástechnikai szótárt, hogy informatikáról is lehessen latinul beszélni. De ezzel aztán felhagytam, mert az élő latinsággal foglalkozó néhány tudós rendkívül fafejű: mereven ragaszkodnak egy Cicero-korabeli nyelvállapothoz, nem használnak újonnan képzett szavakat. A villamost például három-négy szavas körülírással nevezik meg: mire kimondja valaki a nevét, a villamos már el is ment. És akkor a villamosmegállóról, villamosjegyről nem is beszéltünk. Most az örmény nyelv fejlesztésével foglalkozom, hogy ne csak oroszul tudjanak beszélni a világ különböző dolgairól. De náluk is vannak ilyen lehetetlen alakok, akik kilométeres szavakat alkotnak, amelyeket aztán az emberek nem használnak. Mondom is nekik: figyeljetek, gyerekek, az új szónak egy-két szótagosnak kell lennie, különben nem tudtok szócsaládot csinálni belőle."
És ehhez mit szólnak az örmények? Hogy itt van egy magyar pasas, aki meg akarja mondani nekik, hogyan beszéljenek.
"Érdekes, de elfogadják. Elvileg van egy örmény Állami Nyelvi Felügyelet, amelynek hivatalból kellene foglalkoznia a nyelvi reformmal. De mivel ez a bizottság nem működik, alapítottam egy nyelvművelő szervezetet, amelynek az a célja, hogy a modern kultúrához legyen modern örmény szókincs is."
És hogy a sok nyelv mellett mi lett a zenével, az énekléssel? "Vacse Sarafján, az egyik leghíresebb élő örmény zeneszerző írt egy művet, Canticum Armenum címmel. A címet különben én adtam, latin címért hozzám szokott fordulni, ahogy szövegért is: ehhez tizenkettedik századi óörmény énekeket műfordítottam latinra. Az első része a Canticum gratiosum. New Yorkban mutatták be. Amikor a piarista gimnáziumi osztálytalálkozón elmondtam, hogy én óörményből fordítok latinra, akkor negyven ember röhögött hangosan. De hát csak nem lehetett ez akkora hülyeség, ha egyszer a New York-i Szent Péter-katedrálisban volt az ősbemutatója."
