Gyorskorcsolya, íjászat, sakk, vitorlázás - többek között ilyen szakok indultak idén szeptemberben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kara, közismert nevén a TF Sportági Intézetében. Edzõt - szakedzõt - persze képezni kell, ugyanakkor némi ellentmondás látszik a hallgatói és a piaci kereslet között.
Az 1925-ben Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter jóvoltából megalakult királyi testnevelési egyetemen az 50-es évek elején indultak edzõszakok a testnevelõtanár-oktatás mellett. Ma félszáznál több edzõszak mûködik (a legtöbb néhány évenként indul). A fõiskolai szintû - illetve a bolognai átállás után BA diplomát adó - négyéves képzést második (államilag finanszírozott) szakként lehet felvenni két testnevelõ tanár szakos évfolyam után. A rátermettséget az elméleti és gyakorlati felvételi mellett az adott sportág országos szövetségének nyilatkozata is igazolja. A szabályzat szerint öt hallgató eredményes felvételije kell egy évfolyam beindulásához egy sportágon belül, de kétséges, hogy minden esetben összegyûlik-e annyi: a csapatsportokban általában 6-8 tréner diplomázik évfolyamonként, a legnépesebb szakon, az atlétikán talán kétszer annyi.
Rögös út
Edzõi végzettséget Magyarországon három fokozaton lehet szerezni: létezik sportoktatói (régebben segédedzõ), középfokú edzõi (ezt testnevelõ tanár szakon is meg lehet szerezni) és szakedzõi bizonyítvány. A TF-en zajló képzés lehetõség szerint integrálja a nemzetközi szövetségek licenceit (az integrációs nehézségek a nyilvánosság elõtt a labdarúgóedzõ-képzés területén bukkantak fel a közelmúltban). Ez a ranglétra garantálja elvileg az egyes sportágak színvonalának és versenyképességének fennmaradását, az utánpótlás-nevelést és a klubok menedzsmentjének biztosítását - erre sportmenedzser szak is létesült. Ugyanakkor - miközben az edzõszakok szakmai színvonalát nemzetközi sportoktatási kapcsolatok is igazolják - nem biztos, hogy a fõiskolai végzettség garanciát jelent a zökkenõmentes pályakezdésre.
A diplomás atlétaedzõk például egy igen meredek szamárlétrával találják szembe magukat, amikor kilépnek az egyetem kapuján - magyarázza Farkas László, az egyik frissen végzett szakedzõ. Elõször csak gyerekekkel foglalkozhatnak - a legfiatalabb korosztály természetesen még komplex módon ismerkedik az atlétikával. Fejlõdésüket néhány évig ugyanaz az edzõ irányítja, majd tapasztaltabbakhoz kerülnek át. "Amikor az egyesületben látják, hogy több korosztályt kineveltél, akkor a következõt már továbbviheted, illetve van olyan tanítvány, aki maga megy vissza a régebbi edzõjéhez." Mindez azonban sokszor csak elmélet marad: Farkas például úszásoktatásból él (testnevelõ tanári diplomája révén ezt megteheti), mint ahogy évfolyamában 15 fõbõl egyetlen ember kezdett dolgozni a szerzett szakmájában. Pedig az atlétáknak többféle lehetõségük is van: sokakat foglalkoztatnak tenisz- vagy futballklubok erõnléti edzõjeként. Hogy mégsem ezt a pályát választják, annak a hátterében a helyek korlátozott volta mellett az anyagi megbecsülés hiánya áll. "Egy pályakezdõ szakembernek egyszerûen lehetetlen megélni, és késõbb se sokkal jobb a helyzet." Hasonlóak a viszonyok más sportágakban is: a triatlon-szakedzõi diplomával rendelkezõknek töredéke (a szövetségnél öt emberrõl tudnak) dolgozik a szakmájában. Ennek nemcsak a helyhiány az oka: azokon a területeken is a kontraszelekció érvényesül, ahol pedig szükség volna edzõre, de sok helyütt egyszerûen a túlképzés réme fenyeget: a klubok és a szövetségek - fõképp a kisebb sportágaknál - megelégszenek középfokú vagy sportoktató végzettségû edzõkkel, nem lévén keret a diplomás munkaerõ foglalkoztatására.
Status quo
A háttérben elsõsorban az áll, hogy a kommunista rezsim idején prosperáló, állami vagy állami vállalati támogatást élvezõ sportegyesület-rendszer alól a rendszerváltás éveiben kicsúszott a talaj: a támogatás töredékére csökkent, az egyesületek nagy része vagy megszûnt, vagy vegetál, az egyes sportágaknak nehéz ugyanazon klubok védõszárnyai alatt fennmaradni (és nem is szívesen teszik). Az elmúlt tizenöt évben helyenként voltak ugyan erõfeszítések, ám a struktúra átalakítása finoman szólva sem dinamikus. Az egzisztenciális széthullást csak tetézi az utánpótlás hiánya: a gyereklétszám drasztikusan csökkent, aki mégis szervezett keretek között sportolna, annak magának kell megteremtenie az anyagi feltételeket. Tagsági díj néhol nincs, másutt pedig több ezer forint havonta. A díjszabás nyilván-valóan nemcsak a sportág presztízsének, hanem eszközigényének is függvénye. "Ahol én edzettem gyerekkoromban, ott minden évben volt úgy 100-150 gyerek, akikre 8-10 edzõ jutott - mondja Farkas László. - Mostanra maradt kb. 20-30 gyerek és 4-5 edzõ."
Dénes Ferenc sportközgazdász szerint az edzõi hozzáállást is felül kellene vizsgálni. "Az >>értek valamihez, fizessenek meg érte<< gondolkodás addig mûködött, amíg létezett a tervgazdaságon alapuló sport." A munkaerõpiac legfontosabb kihívása ma az, hogy a diplomás edzõk el tudják adni a tevékenységüket, állítja Dénes, aki egyébként 1999 és 2002 között a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium helyettes államtitkára volt. A mobilitás tekintetében a sport és az ehhez kapcsolódó képzés sajátos helyzetben van: egyrészt egy érdemes vízilabdázó viszonylag ritkán szerez ökölvívó-szakedzõi diplomát, másrészt azonban a TF-en is sokféle másodképzés felé lehet elindulni - csak bírja a jelölt pénztárcája. Noha a legtöbben szívesebben maradnának egyesületi szakedzõként, hiszen így lehet ebben a szakmában karriert befutni, az egyetemen is nagy fantáziát látnak a felnõttsport irányításában, amire még visszatérünk.
A kosárlabda az egyik olyan sportág, amely - részben az amerikai NBA-nek a kereskedelmi tévékben szerzett térhódításával - egyre nagyobb népszerûséget élvez, a magyar (nõi és férfi) bajnokságok növekvõ szurkolótábor részvételével zajlanak, ráadásul a kosárlabda szabadidõsportként is egyre kedveltebb - lenne, ha több edzési lehetõség állna a "civilek" rendelkezésére, csakhogy kevés a terem és fõleg az edzõ. Emellett viszont nagyon sok szervezett bajnokság van, a fiatalok jó pár, a rendszerváltás után alakult egyesület között válogathatnak. Bencsics Zoltán, a Kõbányai Darazsak nevû, utánpótlás-nevelésre szakosodott egyesület egyik edzõje kérdésünkre elmondta, hogy az élsporton kívül a kosárlabda-edzõi munkát a legtöbben hobbiból vagy másodállásban végzik: általában testnevelõ tanárként dolgoznak délelõtt, délutánonként pedig edzést tartanak, nem beszélve a hét végi meccsekrõl. Az élsport viszont Bencsics szerint már nem annyira az edzõi munkáról, a "mester-tanítvány viszonyról" szól, mint inkább az üzletrõl. A kosárlabdaelit szervezett klubokhoz kötõdik: az igazi "olvasztótégelyek" a vidéki kluboknál - Körmenden vagy Pécsett - vannak, ide kerülnek a tehetséges játékosok. Az edzõi szamárlétra tendenciája többé-kevésbé itt is érvényesül. S a nemek tekintetében is fennáll: a nagyon sikeres nõi csapatoktól eltekintve férficsapat edzõje nem bukik fölfelé a nõi játékosokhoz. Általában jellemzõ az egyesületi sportra a merev hierarchia, a hely pedig olyan kevés, hogy a lapunknak nyilatkozók szerint a kapcsolati tõke sem mûködik: diplomás edzõt ritkán vesz maga mellé egykori mestere vagy TF-es tanára.
Mindennap egy óra
A mobilitás tehát - természetesen - sportágtól is függ, de az egyesületi munka és az ezzel járó megélhetés tekintetében a TF-es tanárok nem hitegetik diákjaikat. Az egyetem sajátos technikával igyekszik korábban érintetlen területek felé terelni a hallgatókat: két éve akkreditálták a rekreáció szakot, amelyre évfolyamonként nem kevesebb mint 200 hallgatót vesznek fel. Ám nagyot tévednénk, ha azt feltételeznénk, hogy ez csupán a sportolók továbbképzését szolgálja. Jakabházy László, a tanszék vezetõje szerint eddig betöltetlen szakmakörrõl van szó: a fitnesz mellett a szabadidõközpontok, strandok, gyógyfürdõk, szállodák, a kül- és belföldi turizmus, az extrém sportok rengeteg szakembert igényelnének. Jakabházy szerint ezen a területen keresendõ a megoldás a magyar felnõtt lakosság elkeserítõ fizikai és mentálhigiénés állapotára is. "Míg az élsportban az elsõk között vagyunk, a nemzetközi felmérések szerint a rekreáció területén 128. helyezést sikerült elérnünk. Ez a szakadék nemcsak a képzett szakemberek hiányán múlik, hanem a mindenkori kormány sportpolitikáján is. Miközben évente 65 milliárdot költenek a dohányzásból fakadó betegségek kezelésére, és 200 milliárdot az alkohol- és drogbetegségekre, valamint a megelõzésükre, nincsenek a lakosság által elérhetõ sportlétesítményeink. Elképesztõen kevés az uszoda, a sportpálya" - fejtegeti a tanszékvezetõ.
A rekreációs tanszék "marketingje" a testi épség, korszerû táplálkozás és mentálhigiéné hármas jelszavára, valamint a "mindennap adj magadnak egy órát" szlogenjére épül. Miközben csak két év múlva kerülnek ki innen az elsõ diplomások, ez a képzésfajta egy intézményes elvárást is kiszolgál: jövõ januártól nemcsak a sport- és szabadidõ-létesítmények mûködtetésére kötelezõ (nem csak felsõfokon megszerezhetõ) OKJ-s végzettség egy EU-elõírásoknak megfelelõ rendelet értelmében, hanem minden állami fenntartású közoktatási intézménynek alkalmaznia kell egy felsõfokú végzettségû rekreációs szakembert. Amire a megkérdezettek egyhangú válasza ez volt: "arra befizetünk".
Eörsi Sarolta
