A modern világtrend ma már minden múzeumtól megköveteli az interaktivitást, vagyis azt, hogy a látogatók a puszta nézés aktusán kívül is gyakorolják a befogadást. És ez így helyes, mert így demokratikus: a jó múzeum attól jó, hogy az arisztokratikus Tudományt elmagyarázza, megérteti, megszeretteti a köznéppel - márpedig ez az egyszerû emberek õszinte akarata ellenére, aktív közremûködésük nélkül nem sikerülhet. (Ezt a magyar muzeológia például még ma sem értette meg teljesen.) A Duna Múzeum ebben, miként ötletességben és szellemességben, nagyszerût nyújt látogatóinak (bár a Duna-szabályozás történetét bemutató, hagyományos színes tablók sem érdektelenek). A bejáratnál egy tetszetõs, függõleges kiterjedésû faszerkezet, benne
számos lapátkerékkel
azt demonstrálja, mi mindent lehet a víz erejével elvégezni, a kovácsok fújtatójának mûködtetésétõl kezdve a múzeumi pecsételésig. (A kedves teremõrök kérés nélkül bekapcsolják a búvárszivattyút, ami felpumpálja a toronyba a vizet.) Aztán az elsõ teremben mamuszt húz a látogató, kezébe lupét vesz, és négykézlábra ereszkedik: a földön, az erõs üveglapok alatt Magyarország látható kiterítve. A 2001-es mûholdfelvételen megvan minden falu, minden város és utca, minden hegy, rét és folyó: s mi, mint a zarándok valamely szent sír fölött, térden csúszva találjuk meg a haza kedves helyeit. Egy másik terem fõ attrakciója az a különféle kallantyúkkal, csövekkel és szelepekkel ellátott fémkád, ami a víz mûködését mutatja meg: mi emeljük a zsilipet és mi csináljuk a buzgárt, mi keltünk hullámokat és örvényt. Remek szórakozás! Kicsit odébb belülrõl látjuk, hogy festett egy fürdõszoba a XIX. század végi Pesten, s hogyan a csatorna (még egy kitömött patkány is vigyorog benne: ismét egy nagyszerû geg). Aztán helikopterbe ülünk, s az ablak-képernyõkön, a rotorok magnózaja mellett a 2001-es tiszai árvizet látjuk a magasból, a tarpai gátsza-kadás félelmetes képeit, az elön-tött falvakat, a Bodrog és a Tisza összefolyását, a töméntelen vizet, amint a ragyogó tavaszi napfényben bosszút áll a százados bezártságért.
A kiállítás elkápráztat, bevon, szórakoztat, szó se róla. És közben mûveltebbé tesz - közmûvel. Az alkotók (Kaján Imre és csapata)
szakmai tisztessége
megkérdõjelezhetetlen. Ám néhány kérdést kalapemelés közben is föl kell tennünk. Elõször azt: mi is lenne a kiállítás sztorija?
Az ötletparádé egyes elemei csak egy lépéssel mutatnak önmagukon túl, s ez kevés ahhoz, hogy egymásba érjenek, s koncepcióvá kapaszkodjanak össze. Egy, a társaságomban tartózkodó kiskorú azt is szerette volna tudni, hogy miért van örvény akkor, ha senki nem tekeri azt a fémkart felülrõl: vajon a folyómeder hepehupái teszik-e, s ha igen, pontosan hogyan? És mi a limány? A megválaszolatlan áramlástani kérdések nemcsak a serdülõ elmét hagyják kielégítetlenül, de a szülõi tekintélyt is rombolják. ("Nem tudom, kisfiam." "Hát ilyen tudatlan vagy, fater?") S ha egy kis sarokban - helyesen - bemutatjuk a vízpartok és nádasok élõvilágát, vajon miért nem látjuk egy vitrinben azt is, kik laknak a víz alatt? Ha a kiállítás fõhõse a Duna, vajon kihagyható-e belõle szeretett folyamunk kultúrtörténete? Netán a kiállítás fõszereplõje a víz lenne? Lehet, sõt szerfölött valószínû: ám igényeink ettõl csak megnõnek. Vajon van-e erõs állítása a kiállításnak a folyószabályozásról, e nagyszerû civilizációs vívmányról, amely (az erdõk szántósításával karöltve) taccsra vágta a régi Magyarország faunáját és flóráját, s átalakította földrajzát? De úgy, hogy például a XIX. századi magyar irodalom természetleírásai akárha egy idegen országról szólnának? Mit mond a ki-állítás az ember és a víz, az ember és a természet viszonyáról - a folyószabályozások heroizmusának hangsúlyozásán kívül? Megadja-e a maga válaszát a természetrombolásra? Miért nem beszél arról, hogy pénzsóvárságból, hanyagságból vagy tudatlanságból hányan hogyan és miért pusztítják a Dunát - ma? (Láttunk mi már teli szemeteskukát múzeumi tárgyként.)
Nem írnám mindezt, ha nem maga a kiállítás kényszerítene gondolkodásra és sugallaná e kérdéseket; ha tehát a helyzet eleve reménytelen lenne. És távol álljon tõlem a szándék, hogy a "vízügyet", a múzeum fenntartóját cseszegessem sunyin, semmi másért, csak azért, mert a dolgát végzi. Ám sajnos a gondolkodás e kérdésekrõl meg arról, hogy mi is lenne a "vízügy" dolga, nem megspórolható. Hiszen ember és természet között semmi nem mehet úgy tovább, ahogy azt a múlt és az azelõtti században elképzelték. Különben belefulladunk a saját szemetünkbe. Tekintsük úgy, hogy e kiállítás rendezõi mintegy felvillantották a lehetõségét egy, a Duna és általában a magyarországi vizek ökológiájáról szóló, mind módszereiben (ez már meglenne), mind koncepciójában forradalmian új, nagyszerû kiállításnak. Nagyon várjuk már: addig pedig jó szórakozást mindenkinek.
Galántay Géza
Nyitva tartás: november-április: 10-16 óráig; május-október: 10-18 óráig; szünnap: kedd. Ingyenesen látogatható
