Tudomány

Kezdjük néhány izgalmas kérdéssel. Tudja-e például ön, hûséges olvasónk, hogyan kettyintenek a sündisznók azzal a csupa tüskés hátukkal? Hogyan kell odúba csalogatni a pelét, ha mindössze egy fél körténk van a mutatványhoz? Lehet-e igazán komoly kapcsolatokat kiépíteni, ha az ember szolgálati rókával közlekedik, és zsebébõl folytonosan egy kíváncsian izgõ-mozgó patkányorr kandikál ki? És ha már kialakult az életre szóló kötelék egy kötélidegzetû asszonnyal, fenn lehet-e ezt tartani egy olyan lakásban, ahol a nappaliban hol egy kaméleon, hol egy leguán tartja folyamatos idegfeszültségben azt a néhány ezer botsáskát, kiknek terráriuma azon méretes tejesláda fölött trónol, amelyben a többmilliós lisztkukactenyészet törzsállománya végez permanens emésztést, és szaporodik, ügyet sem vetve arra a - levert dunsztosüvegbõl rendezett sorokban kimasírozó - hangyakolóniára, amely néhány perce nyerte el szabadságát, köszönhetõen a szobába menekült szelídített kékcsókának, akit az egyébként szintén teljesen domesztikált menyétfi ûzött a hajlékba? Kicsit közelebb hatolva dolgozatunk tulajdonképpeni ürügyéhez: vajon egyforma-e (a tollazat színétõl eltekintve persze) minden papagáj - vagy kakadu -, és végül megállapítható-e egy madár szemébõl, hogy milyen kínok gyötrik? (A megfejtés, sorrendben: mi már tudjuk; trükkösen; igen; igen; nem; lehet.)

A március végén rendezett éves CeBIT információtechnológiai Expo a világ legnagyobb ilyen jellegû megmozdulása, a felhajtás még a rivális Las Vegas-i Comdexen is túltesz. A Hannover környéki autópályákat a kiállítás alatt reggel és este egyirányúsítják, hogy ne okozzon fennakadást a napi százezer látogató. Pedig a CeBIT ma már nem kifejezetten a Nagy Bejelentések Kiállítása, valószínûleg mi is gyorsabban túltettük volna magunkat rajta, ha a neten úszunk rá az infókra, ahelyett, hogy könyökkel törünk utat magunknak.

Az ízeltlábúak bemutatására szolgáló terem a nagy szikla aljában van a Budapesti Állat- és Növénykertben. Nem éppen a legnépszerûbb hely, a gyerekek ugyan kedvelnék, de szüleik általában undorodnak a vivárium lakóitól. A csótányoknak és tetveknek rossz a píárjuk.

A víz fontosabb annál, hogysem politikusokra meg vízügyesekre bízzuk. Ezt a leckét egyszer már megtanultuk, aztán elfelejtettük. 1998-ban ismétlõvizsgára lettünk utasítva, és annyi aszályos év után most mintha maga a víz szándékozna gondoskodni továbbképzésünkrõl.

Beke Viktor oroszlányi lakosnak rossz napja volt február 24-én: lakásán megjelent a rendõrség, és alapos házkutatást tartottak. Miután nem találták meg, amit kerestek, még az öccsénél is körülnéztek, és elvittek minden számítógépes adathordozót, beleértve a PC merevlemezét is. Az év eleje óta országszerte több mint kilencvenen jártak így: a hatóság szerzõi és szomszédos jogok megsértése bûntettével gyanúsítja õket, mert állítólag másolt szoftvereket vásároltak.

Csufi tizenöt éves. Vénségére nemcsak a természet, a sors is elbánt vele: a néni, akinél tizenhárom évig tejben-vajban fürdött, elmegyógyintézetbe került, Csufi meg menhelyre. Ha valaki nincs fából, el is érzékenyült, rohanna, hogy örökbe fogadja, de hiába. Csufit nem adják.

Volt egy jelrendszer a vécén. Kívülrõl benne hagytuk a kulcsot a zárban, ha bementünk. Ez volt az alap. Én próbáltam meghonosítani, hogy ha benn vagyok, napközben is meggyújtom a villanyt, de nem értették. Egy idõsebb szomszéd - azóta meghalt - krákogott, ha benyitottam a külsõ ajtón, mielõtt még megállapíthattam volna, hogy a belsõ ajtó zárjában benne a kulcs. Már ezt se szerettem, de azt még sokkal kevésbé, hogy a krákogást tõlem is elvárta. Ha nem krákogtam, rákérdezett. Mert kétévente csakugyan megesett, hogy valaki benne felejtette a kulcsot a zárban, és akkor türelmetlenkedés, három-négy kísérlet, míg fény derült a dolgora. Ahogy az is elõ-elõfordult, hogy magamnál felejtettem a kulcsot, és bevittem az iskolába. Akkor a nagymamám diszkréten felküldte értem az ügyeletest.

A tévézés káros, fõleg, ha olyanok ûzik, akik képtelenek mértéket tartani, órákon át bámulják a bármit. Mi ilyenek voltunk, fõleg a kereskedelmi csatornák beindulása szedálta le a családot. Rendes hipokritaként persze állandóan a tévézés káros hatásairól szónokoltunk, gyerekeink komolyan hallgatták, hogy a reklámozók bábjaivá váltak, hogy fantáziájuk beszûkült, hogy agresszívek, mint egy yuppie - ecseteltük nekik a rájuk váró jövõt, a kívülrõl irányított, egydimenziós létezés összes ismérvével. Csak akkor mosolyogtak gúnyosan, amikor anyjuk már fél nyolckor ágyba lökdöste õket a Vészhelyzet miatt, vagy ha apjukat reggel a monoszkóp elõtt horkolva találták. Ez így nem lesz jó, néztünk egymásra az asszonnyal a Dáridó egy reklámja alatt, kultúránk morzsái elfogynak, gyerekeinknek meg nem lesz honnan leépülniük.

Miközben az Intel nagy felhajtással piacra dobta legújabb processzorát, idén januárban megtörtént az, ami még soha: az amerikai kiskereskedelmi csatornákon több PC-t adtak el AMD, mint Intel processzorokkal. A PC Data felmérése szerint különösen az 1000 dollár alatti kategóriában tarolt az AMD. Az Intel persze úgy tesz, mintha piaci elsõségét mi sem veszélyeztetné. A február 26-án megjelent Pentium III abban rekorder, hogy ilyen kevés újdonságot még egy elõdje sem hozott. A trend persze az utóbbi években a gyakori kis lépések felé mutat a nagyobb ugrások helyett. Jelzi az újdonság erõtlenségét az is, hogy marketingjében említést sem tesznek konkrét adatokról vagy tulajdonságokról, ehelyett azt vágja az Intel a felhasználók arcába hirdetéseiben, hogy az új processzorral gyorsabb lesz az internet. Ez a blõdség persze azt is mutatja, hogy az internet annyira lassú, hogy erre 300 millió dolláros reklámkampányt lehet építeni. Az egyetlen újdonság az

A nagy mecénás, Hídvégi gróf Mikó Imre által adományozott épületben 1859. november 23-án megnyílt a kolozsvári Nemzeti Múzeum. Itt lett múzeumõr, majd három évvel késõbb tényleges igazgató Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor. 1866-ban a tizenegy holdas múzeumkertben tanítványával, Herman Ottóval megalapította a botanikus kertet. Brassai nemzetközi elismertségét jelzi, hogy tudóstársai elõször egy ausztrál fát (Brassai Actinophylla), majd egy genust (Brassaiopsis) neveztek el róla még életében. A család elsõ faját 1864-ben a Himaláján, a 35. legújabbat 1951-ben Burmában fedezték fel.

Mintha túl sok dudás jött volna össze.

Február utolsó vasárnapját kemény munkával töltöttem. Ültem a fotelban, elõttem kiprintelve a Grammy-díjasok, s közben - mintegy összevetõleg - a jelöltekbõl kompilált pop- és rapválogatást hallgattam. Ennyit elöljáróban, nem mintha sajnáltatni akarnám magam.

A kilencvenes évek közepén a world music-mozgalom megszállta Kubát. Felderítõi számtalan kincset tettek hozzáférhetõvé, egészen újakat és feledésbe merülteket egyaránt. Az a két dupla CD, amely most Cuba, illetve Más Ritmo Latino címmel forgalomba került, éppúgy alkalmas beavatásra, mint nosztalgiázásra.

Felejtsük el a kazettákat, az analóg walkmant lehet múzeumba küldeni: már nálunk is kapható a Rio, egy személyhívó méretû, hordozható, rázkódástûrõ, kis fogyasztású lejátszó, amellyel az MP3-formátumba sajtolt digitális zene hallgatható CD-minõségben. A zeneipar dinoszauruszainak számító multik megpróbálták betiltani, szerencsére sikertelenül: ez és az ehhez hasonló készülékek függetlenítik a számítógéptõl az internetrõl letöltött vagy másolt CD-ROM-on terjedõ, gyakran nem jogtiszta felvételeket.