„Szinte minden második” - Kende János történész a spanyol polgárháború magyar résztvevőiről

Tudomány

A nyolcvan éve kezdődött spanyol polgárháborúban, a köztársaságiak oldalán harcoló Nemzetközi Brigádok magyar tagjai sokszor kalandos úton jutottak ki. Közülük kevesen keveredtek haza a világháború végére, és többük számára csak akkor kezdődtek a megpróbáltatások – erről beszélgettünk a munkásmozgalom történetének kutatójával.

Magyar Narancs: A Nemzetközi Brigádok megalakulását hivatalosan 1936 őszére teszik, de már nyáron, a polgárháború első szakaszában is harcoltak magyarok a köztársaságiak oldalán.

Kende János: Barcelonában is éltek magyarok, másrészt ott tartották volna a munkásolimpiát, amely a jobboldali puccskísérlet miatt maradt el. A sportolók közül sokan, így a részt vevő magyarok is csatlakoztak valamelyik milíciához. Ezt követően az első nagyobb külföldi kontingens 1936 novemberében, de­cemberében érkezett Spanyolországba. Ők főleg a Madrid körüli harcokba kapcsolódtak be. Az 1939 tavaszáig tartó polgárháborúban összesen 1200 magyar vett részt, közülük 600-an estek el. További 350-400 ember a világháborúban a szövetségesek oldalán harcolva, esetleg partizánként vagy német koncentrációs táborokban, kényszermunkalágerekben vesztette életét. 1945-ben 250 körüli még élő, regisztrált „spanyolos” résztvevőt tartottak számon, ennyien jelentkeztek a Partizánszövetségbe.

A magyar résztvevők zöme nem Magyarországról érkezett, mert innen gyakorlatilag lehetetlen volt eljutni oda, akinek pedig politikai priusza volt, annak nem adtak útlevelet. Édesapámnak (Kende Vilmos – B. Z.), aki szintén részt vett a munkásmozgalomban, volt egy jó barátja, Zsinkó Vilmos, aki Budapestről került Spanyolországba és 1938-ban el is esett. Pedig akkor már – az Anschluss után – még nehezebb volt odajutni a hagyományos Ausztria–Svájc–Franciaország vonalon, nem is tudom, végül hogyan csinálta.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Ezek szerint a már eleve Nyugat-Európában dolgozók voltak a „spanyolosok” között többségben?

KJ: Jórészt ők jutottak el Spanyolországba: mentek ugyan Magyarországról is, de a többség Franciaországból, Belgiumból. Mások viszont éppen a Szovjetunióból kerültek ki katonai tanácsadóként, szakértőként, közöttük az első világháború és az orosz polgárháború veteránjai. Egy alkalommal egy akkor már idős spanyolossal, aki elmesélte, hogy a húszas években kőművesként került Törökországba (kevesen tudják, de az új fővárost, Ankarát javarészt magyar kőművesek építették fel), s később, kommunistaként Argentínába. A polgárháború kitörésének hírére áthajózott Spanyolországba, végigharcolta a polgárháborút, majd franciaországi internálótáborba, végül németországi munkára került, mivel német származásúként jól beszélte a nyelvet. De viszonylag kevés olyan résztvevőről tudok, aki Magyarországról jutott ki.

MN: Rajk László, az egyik legismertebb spanyolos veterán például innen került ki.

KJ: Habár nem kaphatott útlevelet, de ő át tudott jutni Csehszlovákiába, majd onnan Spanyolországba.

MN: Az elcsatolt területeken élő magyarok között is erős volt a baloldali szimpátia, a munkásmozgalom: közülük sokan kijutottak?

KJ: Felvidékről és Erdélyből sokan mentek harcolni. Például Petre Roman, a későbbi miniszterelnök édesapja nagyváradi zsidó származású magyar kommunista volt, és részt vett a spanyol polgárháborúban, spanyol feleséget is hozott magával. Az utódállamokból még úgy-ahogy el lehetett jutni Spanyolországba, habár Jugoszláviában is korlátozták a nyilvántartottak utazását.

MN: Mi volt a helyzet a Szovjetunióból érkezett magyarokkal?

KJ: Ők korántsem egyszerű szovjet dolgozók voltak: vagy a politikai elithez tartoztak, vagy az állambiztonságnak dolgoztak. Nem véletlen, hogy azoktól, akik túlélték, és megérték még 1945-öt is, majd hazatértek, nagyon is tartottak Rákosiék. Így például Münnich Ferenctől: bár a Rajk-per idején leváltották országos főkapitányi tisztéből, végül nem mertek hozzányúlni.

MN: A polgárháború kitörésekor már zajlanak a nagy perek a Szovjetunióban, hamarosan megkezdődik a magyar emigránsok között is mindenekelőtt a Kun Béla-káderek üldözése. Aki még időben kijutott közülük Spanyolországba, az megúszhatta a repressziót?

KJ: Akad erre egy érdekes példa: a részben magyarokból álló, a börtönben ülő kommunista vezetőről elnevezett Rákosi-zászlóalj (akkor inkább század) politikai megbízottja egy Hevesi Ákos nevű szovjet emigráns (1919-ben népbiztoshelyettes) volt, akit 1937-ben váratlanul hazahívtak Moszkvába. A következő ütközetben már az első sorban harcolt és nem a példaadás szándékával: tudta, hogy a családját (akiket vele együtt hurcoltak volna meg) úgy tudja megmenteni, ha hősként hal meg Spanyolországban. Többé-kevésbé hasonló volt a helyzet Zalka Mátéval is. Mint levéltáros, láttam a Szovjetunióból átadott iratanyagát, amelyben volt egy Lenin halála után keletkezett hosszú feljegyzés tőle, s ebben fehéren-feketén leírta, hogy Leninnek egy méltó utódja lehet: Trockij. Nem tudom persze, hogy ezt ismerték vagy sem. Mindenesetre a szovjet írószövetség tagja volt – és borzasztó rossz író, isten nyugosztalja –, amikor meghalt, nagyon szép nekrológokat, verseket írtak a tiszteletére, de nem vagyok benne biztos, hogy ha visszatér Moszkvába, akkor nem kellett volna meghalnia. Őt végül az a „szerencse” érte, hogy még „időben” elesett egy légitámadásban.

Középen Zalka Máté

Középen Zalka Máté

 

MN: Hány egységet tudtak létrehozni a magyar önkéntesekből?

KJ: A már említett Rákosi-zászlóaljban szolgált 2-300 magyar, de állandóan cserélődött a legénység.

MN: Az 1200 ember, gondolom, a három év alatt összesen szolgált a fronton.

KJ: Egyszerre sosem harcoltak többen, mint néhány százan. Jó részüknek nem volt katonai tapasztalata, például a Nyugat-Európában dolgozó melósok sosem szolgáltak a Horthy-hadseregben, a világháború idején pedig még túl fiatalok voltak. Éppen ezért iszonyúan nagy volt a vérveszteség, közülük szinte minden második odaveszett a fronton. Az sem biztos, hogy az utódállamokból kikerült magyarok a magyar egységekben harcoltak, a jugoszláviai­ak biztosan a saját egységeikbe kerültek – onnan igen nagy számban vettek részt a harcokban –, s ez volt a helyzet a csehszlovákiai magyarokkal is. A magyarok eleve csak a harmadát tették ki a Rákosi-zászlóalj állományának, és nagyon nagy volt a veszteségük. Azok élték túl nagyobb valószínűséggel, akik legalább az I. világháborúban szereztek némi harctéri tapasztalatot, mint Münnich vagy Rákos Ferenc, aki tüzérségi szaktanácsadó volt, korábban is ezt csinálta az osztrák–magyar hadseregben. Ők I. világháborús katonaként tudták, hogyan kell viselkedni harci helyzetben, s inkább túlélték a csatákat, a lelkes fiatal önkéntesek viszont többnyire nem, a korábban említett Zsinkó Vilmos például az első vagy a második ütközetben elesett.

MN: A Nyugat-Európából érkezettek milyen munkásmozgalmi háttérrel rendelkeztek?

KJ: Nagyon egyszerű a válasz, hiszen a nyugat-európai politikai emigráció nagyon kicsiny volt. A Tanácsköztársaság után nagyjából száz­ezren emigráltak, de azok mind szétszóródtak a világban. 1929-ben készült egy statisztika a politikai emigránsokról, s ez ötezret említ, ami igen alacsony szám. A világháborút követő kényszerű ipari struktúraváltás nyomán rengetegen mentek világgá. Mivel a háborút szolgáló nagy nehézipar zöme leépült, a vasasok közül rengetegen elmentek. A 20-as évek első felében alig voltak építkezések, tehát az építőmunkások közül is sokan kivándoroltak, s a bányászok is nagy számban kerestek külföldön munkát. Magyarországon hagyományosan erős volt a szakszervezet, legalább 200 ezer szervezett munkás volt az országban, köztük ők is. Nyugatra kerülve rögtön begyűjtötték őket az ottani szakszervezetek, s ebből a szempontból a kommunisták fürgébbek voltak. Rajtuk kívül a korábbi két és feles internacionáléhoz tartozó baloldali szociáldemokrata Kunfi–Böhm–Garbai-féle Világosság-csoport hozott létre nyugaton szakszervezeti csoportokat, s ezekhez is csatlakoztak kint dolgozó magyar munkások. Ezekből a szocialista hátterű szakszervezetekből is érkeztek önkéntesek, nemcsak a kommunistáktól.

MN: Számos jeles értelmiségi is megjárta a polgárháborút, közöttük magyar származásúak is – kommunisták, szocialisták vagy pusztán a köztársasággal rokonszenvezők.

KJ: Kevés spanyolost ismertem személyesen, de egyvalakire szeretnék utalni: eredeti neve Wallach Leó (a legtöbb helyen Weiczen vagy Weizen Leó – B. Z.) volt, de Leo Valianiként ismerte meg a világ. A hatvanas évek elején már neves olasz történészként látogatott Magyarországra, s többek között az akkori munkahelyemen is kutatott. Kiválóan tudott magyarul, hiszen Fiuméban járt iskolába. Tudtam róla, hogy spanyolos volt, és hogy már a húszas évek végén kilépett a pártból, de megmaradt antifasisztának, így került Spanyolországba. Egyszer említette, hogy a köztársaság bukása után őt is internálták a franciaországi Vernet-be, ahol együtt töltötte a fogságot szintén spanyolos hazánkfiával, Koestler Artúrral, aki elmesélte neki a Sötétség délben lényegét: akkor Koestler már eldöntötte, hogy szakít a kommunistákkal. Valiani amúgy rendkívül büszke volt arra, hogy a partizánok parancsnoksága nevében ő írta alá Mussolini halálos ítéletét. Érdemeiért később az Olasz Köztársaság örökös szenátorává választották. Tőle nagyon sokat hallottam a spanyol polgárháborúról, olyan dolgokat, amiket az itthon élő veteránok nem tudtak vagy nem akartak elmesélni. Az is igaz, hogy az akkori rendszer sem mindig állt pozitívan a spanyolosokhoz: ismertem olyan néhai harcost, aki a köztársaság bukása után harcolt a francia, a belga ellenállásban, tele volt kitüntetéssel, s amikor hazatért – nagy bölcsen a spanyolosokat is érintő Rajk-per után –, egyszerűen nem álltak szóba vele.

MN: Miért pont rájuk gyanakodtak?

KJ: 1949 és 1953 között a szovjet blokkhoz tartozó országokban az általános ellenségkereső hisztéria részeként a spanyolosokkal szemben is tombolt a paranoia. Ha valaki 1939-től francia lágerben volt, akkor beszervezhette a francia titkosszolgálat, vagy még a fronton „megfertőződhetett” trockizmussal. Spanyolországban is működtek NKVD-alakulatok, a Nemzetközi Brigádok káderosztályán is dolgoztak olyan munkatársak, akiknek az volt a dolga, hogy szándékolt „okvetetlenkedéseikkel”, intrikáikkal szűrjék a jelentkezőket. Akik velük még a polgárháború alatt konfliktusba kerültek, azokra könnyen rásüthették a negyvenes évek végén a perek során, hogy trockisták. Így járt azután Rajk és vele számos sorstársa is. Nem csak nálunk történt ez: Artur London, a csehszlovák perek vádlottja – és utóbb krónikása – maga is spanyolos volt.

MN: Nyilván nagyon sok tapasztalatot szereztek azok, akik végigharcolták és túlélték a polgárháborút, s ezek nem mindig voltak kedvezőek. Ön is utalt Koestlerre: ő is kiábrándult a kommunista eszményből, amikor találkozott a belső tisztogatások gyakorlatával.

KJ: Koestler még a harmincas években is kifejezetten apologetikus könyveket ír a Szovjet­unióról, s 1936-ban hithű kommunistaként érkezik Spanyolországba. Végül ott szakít a párttal, de nem a spanyolországi fejlemények miatt. Azután dönt így, hogy szembesült a moszkvai nagy perekről szóló hírekkel. A köztársaság ügyének bukásához nagymértékben hozzájárult, hogy az a nagyjából egységes támogatás, szolidaritás, amit a harcok kirobbanásakor megszereztek, a moszkvai perek nyomán egyre gyengült, s már a mérsékelt baloldaliak sem tudták jó szívvel támogatni az ügyet. 1937-ig szinte kizárólag a Szovjetunió segítette a köztársaságot. Az úgynevezett Benemavatkozási Bizottság döntése azonban megakadályozta, hogy a köztársaság további katonai segítséget kapjon, míg a testület legitimitását el nem ismerő Németország és Olaszország zavartalanul támogatta a lázadókat. Számottevő segítséget ezt követően a szovjetek sem tudtak, de talán nem is igazán akartak nyújtani, mert ezzel kockáztathatták volna nemzetközi pozíciói­kat, kapcsolatukat a Népszövetséggel és a nem fasiszta európai hatalmakkal. Sztálin a húszas években lemondott a világforradalom gyakorlatáról, s egy országban próbálta felépíteni a szocializmust; attól kezdve a szovjetek érdeke is a status quo fenntartása lett egészen addig, amíg meg nem erősödnek gazdaságilag és katonailag. A világforradalom emlegetése ettől kezdve puszta lózung. Ráadásul a Spanyolországban dolgozó szovjet katonai tanács­adók jó részét is hazahívták, és sokukat kivégezték a tisztogatások során. Jó példa erre a Pablo álnéven Spanyolországban tankcsapatokat irányító Dmitrij Pavlov tábornok, akit 1941 nyarán, miután képtelen volt feltartóztatni a német offenzívát, parancsnoktársaival együtt agyonlőttek Sztálin parancsára.

MN: A spanyol polgárháborúnak létezik egy olyan független, antisztálinista baloldali olvasata, mely szerint a bukás oka is az volt, hogy a Szovjetuniónak nem volt érdeke egy baloldali alternatíva hatalomra segítése – és ezért a szovjet ágensek számára a köztársaság védelménél fontosabb volt a belső tisztogatás.

KJ: A spanyol polgárháború végkimenetelét befolyásolta a szovjet passzivitás, de a spanyolországi NKVD is gyakorlatilag diverziós tevékenységet folytatott, s ezzel is sokat ártott a spanyol ügynek. A kommunistákat rendpártiságra kényszerítették, ami a többi baloldali erőnek – például az anarchistáknak, a katalán POUM-nak – nyilván nem tetszett, s a belső konfliktusok meggyengítették a Népfrontot. A független baloldaliak kiirtásával minden határon túlment az NKVD. Az anarchista alakulatok ráadásul nagy szerepet játszottak abban, hogy Észak-Spanyolországot meg lehetett védeni, súlyos bűn volt szakítani egy ilyen, helyben intézménynek számító forradalmi erővel.

MN: A katalóniai tisztogatásoknak van magyar vonatkozása is, elvégre az NKVD leghírhedtebb barcelonai rezidense a Pedro álnéven működő Gerő Ernő volt…

KJ: Ő kétségtelenül kulcsszerepet játszott a trockistának tartott POUM likvidálásában és a vezetőjének, Andrés Ninnek a meggyilkolásában. Megjegyezném, hogy a Moszkvából érkezett káderek a spanyol köztársaság bukása után is más, számukra szerencsésebb elbírálás alá estek: Münnich, Szántó Rezső, Rákos Ferenc, Szalvay Mihály és társaik észak-afrikai francia táborokba kerültek, ahol kihúzhatták a nehéz időket, s miután az angolszász szövetségesek 1942-ben elfoglalták ezeket a területeket, már kockázat nélkül visszatérhettek a Szovjetunióba, ahol bekapcsolódhattak a harcokba, s 1944–1945-ben hazamehettek Magyarországra. Sokkal rosszabbul jártak azok, akik Franciaországban kerültek táborokba, igaz, mire a németek megérkeztek, addigra a vezetőket mintegy kiszippantották, kimenekítették; csak a kis halak maradtak, s a nácik is így kezelték őket.

MN: Nekik mi lett a sorsuk?

KJ: Gyakorlatilag hadifogolynak tekintették őket, és németországi kényszermunka várt rájuk.

MN: A háború után főleg Nyugatról, és részben a Szovjetunióból hazatért spanyolosok mennyire alkottak összetartó csoportot, afféle pressure groupot?

KJ: Onnan kezdve, hogy a negyvenes évek végén elkezdték a spanyolosokat piszkálni, már semennyire sem.

MN: Vagy másfél tucat spanyolost ítéltek el, sokukat ki is végezték a Rajk-perben, magát Rajkot is, vagy Marschall Lászlót, az egykori francia ellenállót, későbbi rendőrtisztet.

KJ: Néha trockizmussal vádolták őket, de Marschallt például azzal, hogy beszervezte a francia elhárítás. Ő ráadásul harcolt a francia hadseregen belül magyar ellenállókból szervezett zászlóaljban is, utóbb századossá léptették elő, így duplán gyanúsnak számított: aki Nyugat-Európában harcolt, arra még a hatvanas években is gyanakodva néztek.

MN: Mit kezdett a már konszolidált Kádár-rendszer azokkal a spanyolos veteránokkal, akik megérték a hatvanas éveket? Mennyire hivatkoztak rájuk, mint előképekre?

KJ: Viszonylag kevesen voltak olyan korban és egészségi állapotban, hogy politikai szerepet vállaljanak, a többség élte a pártveteránok életét, s ha képes volt rá, megírta a memoárját. A spanyolos hagyomány a politikai publicisztikában és a szakirodalomban többnyire akkor került elő, ha szó esett a magyarok részvételéről az 1936 és 1945 közötti nemzetközi antifasiszta küzdelemben. Úgy vélem, a Spanyol Kommunista Párttal folytatott éles viták idején mintha kevesebb figyelem jutott volna erre a tradícióra. Az én nemzedékem még rajongott a spanyolos témákért, olvastunk róla, megtanultuk a Madrid határánt, s utóbb a spanyolos hátterű figurák megjelennek például Moldova György 56-os témájú regényeiben is.

MN: Ez egy hatalmas kaland volt azok számára, akik részt vettek benne és túlélték.

KJ: Mert ekkor lehetett valamit csinálni, és nem csupán fecsegni vagy meddő frakcióharcokat folytatni. Ők pedig, szegények, azt hitték, hogy valamiért küzdenek. Nem tudhatták, hogy ez csupán a II. világháború egyik főpróbája volt.

Egy kegyetlen konfliktus

A spanyol polgárháború (1936. július 17. – 1939. április 1.) egy puccskísérlettel indult nyolcvan évvel ezelőtt. 1936 júliusában a fegyveres erők jobboldali érzelmű főtisztjei a konzervatív, királypárti és falangista szélsőjobboldali politikai erők támogatásával akarták magukhoz ragadni a hatalmat az év elején tartott választások nyomán kormányra került, baloldali (szocialista, kommunista, anarchista) és liberális-köztársasági erőket tömörítő Népfronttól. Bár a gyorsan megszerveződő baloldali milíciák ellenállása miatt a nacionalisták kísérlete meghiúsult, meg tudták vetni a lábukat Spanyolország több pontján, s e helyekről kiindulva véres küzdelemben fokozatosan meghódították az egész országot. Ebben külső támogatást is élveztek: a szomszéd Portugálián kívül mind a fasiszta Olaszország, mind a náci Németország (Condor Légió) papíron önkéntes csapatokkal és akkor csúcsminőségűnek számító fegyverzettel támogatta a harcukat. A spanyol köztársaság ezzel szemben a harcok első évében hadianyagot és tanács­adókat küldő Szovjetunió és Mexikó korlátozott segítségére, 1936 végéig a francia Népfront-kormány titkos támogatására, illetve a Nemzetközi Brigádok több tízezer, zömmel alig kiképzett harcosára számíthatott. A harcokat mindkét fél részéről súlyos, a polgári lakossággal és a hadifoglyokkal szembeni atrocitások, tömegmészárlások kísérték (köztársasági oldalon a belharcok és tisztogatások is sok ezer halottat követeltek), ámbár végül e tekintetben is „felülmúlták” ellenfelüket az 1937-től kezdve Francisco Franco tábornok által vezetett jobboldali, nacionalista erők, amelyek 1939 tavaszára Madrid bevételével teljes győzelmet arattak. A polgárháború áldozatainak számát egyes becslések 600 ezer főre teszik.

Neked ajánljuk