Vereckén innen és túl - Történeti genetika és a honfoglalás

Tudomány

Messziről jöttünk, sokfélék voltunk, és kevés maradt bennünk őseink genetikai hagyatékából.

Honfoglaló őseink között az ugor eredetű genetikai elemek éppúgy jelen lehettek, mint a közép-ázsiai török népekre jellemzők – ez áll abban a friss vizsgálati eredményben, amit magyar kutatók publikáltak a Scientific Reports folyóiratban. De hogyan kapcsolhatók a történeti genetikai elemzések eredményei a magyarság etnogenezisének, népességtörténetének régi dilemmáihoz?

Csontig hatolnak

A honfoglalás korának tudományos kutatásában még mindig több a kérdőjel, mint a bizonyosság, s ez az írásos forrásokban és régészeti emlékekben kevéssé gazdag terület jellegzetességei miatt alighanem így is marad. Ez persze nem azt jelenti, hogy új, tudományos módszerekkel ne lehetne még többet megtudni a múltból, feltéve, ha tisztában vagyunk az alkalmazott apparátus korlátaival. A régészet már eddig is sokat tett ahhoz, hogy jobban értsük a több mint ezer évvel ezelőtt történteket, ráadásul az archeológusok feltárásaikkal nyersanyagot szolgáltatnak azoknak is, akik napjaink rohamosan fejlődő molekuláris genetikai apparátusával vizsgálják az ősi csontmaradványokat, s azok genetikai információit kellő óvatossággal összevetik az azonos területről származó, mai genetikai jellemzőkkel. Eközben mind a két úgynevezett filogenetikai irány is használható, hiszen mind apai, mind anyai ágon vannak jól azonosítható elemek. A sejtek energiaközpontjában található mitokondriális DNS az anyai leszármazási ágon öröklődik gyakorlatilag változatlanul, illetve csupán a mutációk által érintve, míg az apai (patrilineáris) ágon az Y-kromoszómák genetikai anyaga kerül át rekombinációk nélkül az utódokba. Ezeket is csupán az utóbb már öröklődő mutációk formálják, amelyek révén az adott DNS-szakasz egyfajta molekuláris óraként működik, lehetővé téve a datálást, az időtengelyen való elhelyezést. Ha ugyanis két férfi Y-kromoszómáján ugyanolyan típusú mutációcsoportok vannak, akkor az azt jelenti, hogy kettejüknek van egy közös ősapjuk. Ha egy új mutáció következik be az Y-kromoszómán – és az adott férfinak lesznek leszármazottai –, akkor ez a gyermekekben él tovább. Hasonló módon történik mindez az anyai eredetű mitokondriális DNS esetében, azaz így nagyjából változatlanul öröklődő genetikai típusok, úgynevezett haplotípusok jönnek létre (lásd: Csak a fele című keretes írásunkat).

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetében folyó vizsgálatsorozatnak az volt az egyik célja, hogy rekonstruálja, mennyire változtak meg az elmúlt 1000-1100 év alatt a Kárpát-medence közepét lakó populációra jellemző genetikai markerek. Ugyanakkor a vizsgálódásaik olyan szenzitív terület kutatásához adnak újabb archeogenetikai adalékokat, ahol a fő cél a magyarság honfoglalást megelőző népességtörténetének, etnogenezisének tisztázása.

Ferde szemmel

Honfoglaló sírja: csontra megvan

Honfoglaló sírja: csontra megvan

 

A kutatás alapjául 144 csontváz vizsgálata szolgált, ezek 16 Kárpát-medencei lelőhelyről származnak. Legnagyobb részük a magyar honfoglalás korát reprezentálja, ám egy kisebb, dél-alföldi, 7–9. századi csoport bevonásával a vélelmezett avar populációról is képesek voltak megállapításokat tenni (bár e korból az egyes sírleletek etnicitásának kérdése vitatott). A Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumának munkatársai már korábban is folytattak kutatásokat a 10–12. századi úgynevezett kontaktzónákban (ahol az egyes régészeti kultúrák találkoztak), s idén a PLoS One folyóiratban már közöltek tanulmányt. Ám e kutatási anyaguk jelentősen bővült például horvátországi minták bevonása nyomán. Eredményeiket a szerzők összevetették más archaikus és modern mintákkal, és arra a következtetésre jutottak, hogy míg a kisebb mintaszámú vizsgált mikroregionális, általuk avarnak tekintett csoport inkább dél- és kelet-európai genetikai jellegzetességekkel bír, a honfoglaló populációt nyugat-eurázsiai jellegzetességek mellett közel negyedrészben közép-ázsiai és észak-ázsiai típusok alkotják. Itt nem embertani típusokra, hanem az adott területen élő populációkban előforduló genetikai jellegzetességekre, markerekre kell gondolni, bár a kutatók nyilván feltételezik, hogy az adott, változatlanul öröklődő mintázatok, haplotípusok, -csoportok feltűnése egyet jelent azzal, hogy a magyarság kötelékében az adott régióból származó népelemek is eljutottak a Kárpát-medencébe.

A kutatók interpretációjában ez a megállapítás megerősítené azokat a feltevéseket, hogy a honfoglaló népesség anyai ági genetikai öröksége minimum heterogén, és jelenleg nincsen ok arra, hogy genetikai előzményeit csupán egy adott régióból-népességből eredeztessük. A kapott eredmények összehasonlító analízise alapján a honfoglaló populációban mind az ugor, mind a közép-ázsiai török népekre jellemző genetikai elemek jelen lehettek. Annál érdekesebb, hogy az ázsiai típusok a honfoglalás kora óta eltelt bő évezred során szinte teljesen kikoptak a magyarság genetikai állományából, s legfeljebb néhány kortárs székely és csángó populációgenetikai (mitokondriális DNS alapú) minta utalhat ezen ősi haplotípusok, markerek szórványos fennmaradására.

Népek temetője

A kutatás némely eredményei nem kizárólag a történeti tudományok számára fontosak. Például a 10. századi népességnek a régészeti leletanyag alapján kimutatott eltérései mögött nem áll egy határozott anyai ági vérségi-rokonsági szervező erő. Az adatok azt jelzik, hogy a honfoglalás korának kutatásában használt, például a gazdagabb leletanyagú, illetve köznépi temetkezések szerinti csoportosításra épülő régészeti-történeti kategóriákat, és az ezek által kijelölt hipotetikus csoportokat jelenleg nem lehet megfeleltetni homogén eredetű népességeknek. A Kárpát-medencei 10. századi archeogenetikai adatok jelentős része teljesen feltárt temetőkből származik, amelyekben az anyai ági rokonság csekély aránya egy mobil, temetőit rövid ideig használó népességre utal. Hozzátennénk, mindez alátámasztja azon régészek (például Révész László) vélekedéseit, akik legkésőbb a 10. század közepén egy esetleges politikai motivációjú belső migrációs hullámmal számolnak.

A mostani publikáció (lásd Egy úttörő cikk című keretes írásunkat) alapjául szolgáló kutatások szerves folytatását jelentették annak a korábbi közös munkának, amelyet a Régészeti Intézet munkatársai még 2004–2007 között az MTA Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetével közösen végeztek, és részben meg is haladták, finomították az akkori (leginkább Raskó István nevéhez fűződő) vizsgálatok következtetéseit (lásd: Apánkra ütünk? Magyar Narancs, 2013. február 14.). A kutatók a vizsgálatokat két irányba kiterjesztve tervezik folytatni. Az egyik már-már molekuláris genetikai sci-fi: az új generációs DNS-szekvenálási eljárásokat alkalmaznák teljesgenom-szintű (a komplett genetikai örökítőanyagot célzó) analízisre. Ezzel a korábbiaknál jóval nagyobb mennyiségű adat nyerhető ki a maradványokból, s így az egyes népességek egymáshoz való viszonya pontosabban meghatározható. Ezekkel a módszerekkel az egyedi mintákból jóval több információ nyerhető a vizsgált egyénre nézve is, például kiderülnek apai leszármazási vonalak, az ún. fenotípusos jellegek, így a bőr pigmentációja, a szemszín vagy éppen bizonyos betegségekre való hajlam.

A másik kutatási irány új területek és régészeti korszakok bevonása lenne archeogenetikai vizsgálatokba. Ennek kapcsán a Kárpát-medence honfoglalást megelőző és azt követő népességét analizálnák, továbbá a magyar etnogenezissel összefüggésbe hozható földrajzi régiókat, az onnan származó archeológiai, régészeti leletanyagot is bevonnák az új típusú technológiai eljárásokkal végzett elemzésekbe.

Csak a fele

A csupán apánktól vagy csak anyánktól örökölt, jellemzően változatlanul továbbörökített génváltozatok együttesét haplotípusnak nevezzük. Ez a szó a haploid genotípus kifejezés két tagjának összevonásából keletkezett. A haplo- előtag görög eredetű, jelentése „egyszeri, egyszerű, egyszeres”. Az elnevezést az motiválta, hogy a haplotípust olyan génváltozatok határozzák meg, amelyekből az adott egyedben csak egy van, azaz pár nélküliek. A jellemzően együtt öröklődő haplotípusok együttesét haplocsoportnak nevezik, de azokat az embercsoportokat is haplocsoportnak hívják, amelyeknek a génállományában ez a jellemző csoport fellelhető. Egy-egy haplocsoport tulajdonképpen egy nagy „család”: olyan emberek összessége, akiknek valaha közös ősanyja vagy ősapja volt. Ennek az ősanyának vagy ősapának a szervezetében ment végbe az a génmódosulás, amelynek nyoma minden egyes leszármazottjukban fellelhető. Az Y-kromoszóma által meghatározott haplocsoportokat az ábécé betűivel jelölik, A-tól T-ig. Az egyes csoportokon belül alcsoportokat is megkülönböztetnek, melyeket számokkal, ezek alcsoportjait pedig kisbetűkkel jelölik. Az R1b kód tehát az R csoport 1-es alcsoportjának b alosztályát jelöli.

 

Egy úttörő cikk

A Scientific Reportsban közölt tanulmány az archeogenetikai kutatás klasszikus metodikájú időszakának az eredményeit foglalja össze, s lehetővé teszi a már kutatott 7–12. századi Kárpát-medencei népességek különböző szintű összefüggéseinek vizsgálatát, összevetve mind a ma élő populáció, mind más archaikus népességeinek adataival. A publikációt jegyző kutatók (megosztott első szerzőként Szécsényi-Nagy Anna és Csősz Aranka, illetve az utolsó szerző, Mende Balázs) azért is könyvelik el jelentős sikernek a tanulmány megjelenését, mert a korábbi metodikákkal végzett kutatások egyre inkább háttérbe szorulnak a vezető szaklapok publikációs szempontjaiban.

Neked ajánljuk