A banán még a gyümölcsfélék közül is kirí a sajátosságaival - legtöbbjüknek még csak nem is rokona. A banánfélék ugyanis (például a gabonafélékhez hasonlóan) az egyszikűek családjába tartoznak, s valamennyiük lágyszárú, azaz a megannyi szerzeményben megénekelt banánfa nem létezik, pontosabban nem is fa, csupán egy jó nagyra nőtt lágyszárú. Áltörzsét valójában egymásra boruló levelei alakítják ki, van neki fürtvirágzata is, melynek nyomán szintén fürtökben hozza gyümölcsét, mely a tudomány mai állása szerint ún. partenokarp termés, mivel magokat, hála a szorgalmasan eunuchizáló fajtanemesítésnek, egyáltalán nem tartalmaz. Az eljárás amúgy végtelenül egyszerű lehetett: csupán két eltérő kromoszómastruktúrájú (diploid és tetraploid) banántípust kellett keresztezni, s a triploid utód így egyszerűen nem is tudott magokat növeszteni (mindez nem is oly ritka a természetben - számos növény fejleszt ki mag nélküli példányokat, pl. hogy védekezzen a madár általi fölfalás ellen).
Még nem unjuk
A banánrajongó milliárdok alighanem el sem tudnák képzelni, hogy kedvenc csemegéjük majszolgatása közben magokat pökdössenek. Pedig a manapság használatos banánok ősei, melyek még most is vadon teremnek pl. Délkelet-Ázsiában, még maggal rendelkeztek, s ezek eltűnésének van még egy további, sok szempontból kellemetlen hozadéka is. A kultúrbanán, rácáfolva az alakjához kapcsolódó képzetekre, képtelen az ivaros szaporodásra, csupán aszexuális úton, sarjadzással terjed. Mivel így nincs mód a génekben található információ rekombinációjára, a termesztett banánfélék (mint látni fogjuk, elég sok van belőlük) voltaképpen egy-egy közös ős kváziklónjának tekinthetők, ami azzal jár, hogy szinte védtelenek lesznek a kórokozók támadásaival szemben. Mi több, ha a kártevők már megtizedeltek egy banántípust, akkor bőven elég idejük van ahhoz, hogy némi összecsiszolódási folyamat révén rákészüljenek a következő áldozatra - addig az mit sem fog változni, s változatlan genetikai állománnyal, "gyanútlanul" vár saját pusztulására.
A banán háziasítása Kr. e. legalább ötezer évvel kezdődhetett azokon a területeken, ahol ma is még vadon él: az indonéz szigetvilágban, a mai Fülöp-szigeteken, Malájföldön, Új-Guineán. Diadalmenete azóta töretlen: állítólag már a régi görögök is ismerték, az arabok révén már termesztették is Dél-Európában, hamar eljutott Afrikába is. Dél-Amerikába a portugálok vitték - legnagyobb exportőre most is Ecuador. Mi, buta északiak többnyire csak az édes, fehér húsú, (etilénes érlelés után) sárga héjú (szénhidráton kívül sok B6- és C-vitamint, valamint káliumot tartalmazó) banánt ismerjük, pedig van belőle zöld és vörös is.
Nagyárpi
Mi meghámozzuk, megesszük a húsát, a többit meg pazarló módon eldobjuk (s a hiedelem szerint elcsúszunk rajta) - ezzel szemben lenn, délen sok helyen bőröstül megsütik, és azzal együtt fogyasztják. No persze nem feltétlenül az általunk ismert fajtákat - ahogy mi is más típusú banánokat ismerünk, mint akár fél évszázaddal ezelőtt, s ezt néhány igen csúnya növénybetegségnek köszönhetjük.
A modern idők legnépszerűbb banánfajtáját Gros Michelnek hívták, 1820 körül fedezte fel magának a piac, s vagy száznegyven évig uralkodott, míg le nem terítette a Panama-kórnak nevezett fuzáriumos gombabetegség, mely a XX. század elejétől kezdte irtani az ültetvényeket. A gomba spórája a gyökereken keresztül támadja meg a banánnövényt, a víz juttatja el a levelekbe és az általuk alkotott álszárba, ahol mézgásodást okoz, ami elzárja a víz és az általa szállított tápanyagok vándorlását, s a banánnövény elfonnyad. Ismertek a legendák arról, hogy a Gros Michel (esetleg Big Mike) sokkal finomabb volt, mint a ma népszerű, vietnami eredetű Cavendish banán - e híresztelések objektív módszerekkel nem bizonyíthatók, de azért higygyünk csak nyugodtan bennük. Az viszont biztos, hogy Big Mike tényleg nagyobb volt, héja pedig vastagabb, ami minden elődjénél és utódánál könnyebben szállíthatóvá tette, elősegítve így a banán európai és észak-amerikai expanzióját. A Big Mike-nál holmi ideális tárolási és érlelési hőmérsékletre sem kellett ügyelni - ezzel szemben a Cavendishnél még azt is megadják: ne tartsuk 13 Celsius-fok alatt (mint mindannyian tapasztaltuk, a hűtőben tárolt banán héja bebarnul). S hiába a sok macera, most a Cavendish banán is veszélybe került: a Panama-kór újabb verziója, egy módosult fuzáriumféle éppen ezeket kezdte irtani. A betegség - a korábbiakhoz hasonlóan - most is Ázsiából indult ki, s elődjéhez hasonlóan jól körbejárja majd a Földet, hála a világkereskedelemnek és a monokultúrás banánültetvényeknek. Eközben az afrikai, sok helyen fő tápláléknak számító banánféléket a Black Sigatokának nevezett másik gombabetegség pusztítja. A korábbi tapasztalatok szerint még 10-20 évig találkozhatunk az oly jól ismert Cavendish típusú banánnal az üzletek polcain - jól jegyezzünk meg tehát minden megevett banánt, mert az utód alighanem csekély mértékben fog hasonlítani az elődre. A potenciális helyettest már most is gőzerővel keresik - e folyamatban éppúgy szerepet kaphatnak a hagyományos fajtanemesítési, keresztezési, hibridizációs módszerek, mint a modern molekuláris genetika: könnyen lehet, hogy a győztest inkább a modern (s nem feltétlenül elátkozandó) biotechnológiának köszönhetjük majd. A gomba és a banán közti versenyfutás aligha ért utolsó állomásához - meglehet, az új, ellenálló banánról csak annyit mondhatunk el, kissé fintorogva: kicsit vörös (esetleg zöld), picit töppedt, van kis stichje, de legalább a miénk.
